Szamos, 1914. július (46. évfolyam, 147-173. szám)

1914-07-01 / 147. szám

XLVI. évfolyam. Szatmár, 1914. POLITIKAI NAPILAP 147. szám. Ferenc Ferdinánd * Hohenberg Zsófia Julius SZERDA Teodorik Ötvenkét esztendeig készült rá, hogy ötvenhét millió ember ura, parancsolója, királya le­hessen. Egy ostoba golyó félrelökte, leta­posta. A tudományok ren­getegében élt, hogy többet tudjon, mint sok millióju alattvalói együtt­véve. Neki tudni kellett, mert ö volt a jelölt, a trónörökös, kinek fejére fel­tette volna majdan a magyar szent ko­ronát az isten szolgáinak ide való leg- hatalmasabbika. A jövendő ütőerét azonban egy darab ólom keresztülfurta. Egy villanás csapott fel mindössze és az osztrák­magyar monarchia színpadáról letűnt a jövendő legtisztábban ragyogó reflekto­rának fénye. Még ma sem tudunk higgadtabban számolni. Az a revolverdörrenés nagyon megviselte a dobhártyánkat, megtépázta amúgy is ernyedt idegeinket, megza­varta zavartan működő agykaréjainkat. Szavakat hallunk csupán és az ön­tudatra ébredő emberi szellem a szavak értelmét vágyik tudni Ferenc Ferdinánd meghalt. Hohen­berg Zsófia vele pusztult. Mi történt ? Ami történt, mit jelent ? Mit tett volna e csendes tetem velünk, általunk, ér­tünk, ha életben marad ? Mit remél­hetünk az uj trónörökösünktől ? A feleletet elnyelte egy revolver­dörrenés felszálló füstje. Sötétségben, bizonytalanságban maradtunk. A trónörökösünkről ugyan eddig sem tudtunk sokat, de következtetéseink jövendő vásznára portrait festettek mégis. A nyolcvannégy éves öreg kirá­lyunk háta mögött egy tagbaszakadt, erős katonát láttunk Egy vezérnek ter­mett vezért! Egy erős öklü, bátor har­cost ! Egy szívós akaratú, tudatos diplo­matát ! Ez a sokszínű ország, mint a por­trait háttere, fehéren villogott, harmó­niában, megnyugtatón. És most . . . Most vasárnap óta rikító színek kenődtek el a vásznon. A monarchiából, ebből az egységes hatalmas embertö­megből, mintha kiütköztek volna a szer- bek, románok, ruthének, lengyelek, csehek, szászok és örmények. Mintha az agráriusok, a merkantilisták ellen fegyvert fogtak volna, mintha a radiká­lisok a krelikálisoknak fejét vették volna, mintha liberálisok vérétől ázna az utca, mintha konzervatív dárda sújtott volna sebet. Minden nemzetiség, pártállás, ér­dekellentét, írakció eszmeileg már szerte- szakitotta a vasbilincseket, mert meg­halt az erős, a büszke, a kemény ka­tona, akinek jövendőjétől féltek, akinek eljövését, ha egyszer megfoszt a sors kegyelmes ősz királyunktól, szeretve remélték. Mert féltek és szerették. Mert beleéltük magunkat, hogy ő jön és senki más. Mert a kemény páncéljáról ezer­szer visszapattant akarások gúzsba- kötötten, erótvesztve már alig nyöszö­rögtek. És nem Ó jön. Neki vége. A ha­talmak hatalmát, a sebezhetetlen jövendő felséget halálra sebezett egy kilencmilli- méteres golyó. Más ül a magyar trónra 1 Károly Ferenc József! Lehorgasztott fejjel, megtépett kön­tösben némán állunk a balzsamozott tetemek előtt. A gyász könnyei lassan kiapadnak. Ezernyi csapástól lekonyult bus fejein­ket félve, remegve megemeljük. A jövőbe nézünk, uj fenséget kö­szöntünk és remélünk. A trónörökös-pár halála. Ferenc Ferdinánd főherceg és Hohen­berg Zsófia hercegasszony a merénylet után elveszítették eszméletüket. A hercegasszony fehérruhában, rózsaszínű díszítésű sötét ka­lapban ráborult férjére, akinek nyakából pa­takzott a vér. A halálosan sebesült főherce­get és feleségét a konakba vitték, de alig egy perccel a megérkezés után a főherceg meghalt. Mihelyt a halált konstatálták, katona­ság állta körül a konakat. A rendőrség azon­nal megtiltotta a kocsi- és automobilközleke­dést, a telefonozást és táviratozást. A két holttestet ágyba fektették. Ferenc Ferdinánd arca nyugodt volt, de Zsófia hercegasszony arca eltorzult. A főherceg még a halál után is erősen vérzett. Azután felállították az ideiglenes, na­gyon díszes ravatalt, amelyet már az első órában száznál több koszorú borított. A ra­vatalhoz senkit sem bocsátottak. Dr. Kaunitz Pál még aznap este bebalzsamozta a két holttestet, azután egy szerajevói művész ha­lotti maszkot készített az elhunytakról. A holttestek elszállítása. A trónörökös és trónörökösné tetemét vivő vonat Szerajevónak Bisztric nevű külső állomásán várakozott háromnegyednyolcig. A vonat útiránya és menetrendje az utolsó per­cig úgy szólott, hogy Bosznabród felé megy a vonat; csak az utolsó pillanatban tudatták a vasúti hatósággal, hogy a trónörökös pár tetemeit nem Bród felé szállítják, hanem a tengerpartra, Metkovic felé küldik. Megtudták ugyanis, hogy minden áron felakarják robbantani még a holttetemeket is, Ezért katonaság szállta meg végig az egész útvonalat, amelyen a fekete vonatnak menni kellett Bisztrictől a központig, ezért állítottak egy második gyászvonatot a központi pályaudvarra és ezért titkolták a vonat irá­nyát az utolsó percig. Az esti gyorsvonat készen vár az indu­lásra, az utasok rendőri igazolás és ellen­őrzés között lassan foglalják el a waggonokat. Nyolc órakor befut a gyászvonat. Előbb hosszú sor kivilágított elsőosztályu kocsi és szalonkocsi, amelyekben az udvari személy­zet néhány elárvult tagja ül, köztük báró Rummerskireh főudvarmester megviselt arca tűnik fel. Lakájok szaladgálnak fehér selyem harisnyában, cilinderben és kemény kalapban. Az Arcier-gárda egy szakasza jön, csizmás, tollas díszben, egy előkelő százados parancs­noksága alatt. A mozdonytól a harmadik kocsi a ko­porsó. Az elsőbe a katonai őrség száll, a másodikban mintegy százhúsz koszorú hever. A koporsókat rejtő kocsit egy udvari étkező­ből alakították át. Sötétzöld falára nagy fehér keresztet festettek, A trónörököst vivő gyászvonat mellett áll a rendes gyászvonat; polgárok és pa­rasztok kíváncsian néznek ki az ablakokból. Végre elbocsátják a gyorsvonatot. Ekkor meg­csendül messze egy harang, fütty, trombita­jelzés hallatszik és a trónörökös teteme harangzúgás közt indul a tengerpart felé, ahol a hadihajók várják a főherceg koporsóját. Lapunk mai száma 8 oldal

Next

/
Oldalképek
Tartalom