Szamos, 1914. június (46. évfolyam, 124-145. szám)
1914-06-26 / 143. szám
XLVI. évfolvam. Szatmár, 1914. 143. szám. A Sz. E. H. É. V. és a Szatmárhegy. (!) Fedezzük fel még egyszer, szá- zadszor, ezredszer azt a kis oázist, amelyet" meg sohasem becsülünk : Szamárhegyet. Állapítsuk meg szépen, amint ezt már évtizedekkel ezelőtt hangsúlyozottan és sokszor megállapítottak a helyi bölcsek, hogy kedvesebb, virágosabb, jószagubb nyaralóhelyet még a paradicsomi Ádámok és Évák sem kívánhattak, mint amilyen a mi kis Szatmárhegyünk. Szögezzük le, ciceró szögekkel ezenfelül azt is, hogy a publikumunk, ez a maradi, elfogult, flancolós publikumunk nem nagyon érdeklődik a szat- márhegyi szilvafák árnyéka, az erdőd i hegyekről a szilvásba kódorgó aranyos, tiszta levegő iránt. Egy nehány család már májusban kiköltözik a Hegyre, aztán később, június végén, most a vizsgák végeztével utána merészkedik még egy tucat és ezzel kész, ezzel befejezést nyer az a népvándorlás, amelynek, ha tudná a szatmári közönség, hogy mi a nyaralás, valóban népvándorlásnak kellene lenni. A publikumunk azonban a Keleti tengernél alább nem igen adja. Nagyon szerény és szegény az az ember, aki Nizza penzióinak ehetetlen kosztjával beéri. És ha még sem futja, mint ahogyan mostanában nem is futja, elvándorol egy erdélyi, alföldi avagy dunántúli szurtos, poros faluba, de Szat- márhegyre már csak a szégyen okából is, a szentnek sem megyen. A közönség álszemérmén múlik javarészt, hogy a bájos Szatmárhegy árnyas fái alatt ritkán és kevésszer folyik a nyaralás bélakasszája. No meg a hatóság is bűnös. Sőt, leginkább a hatóság a bűnös Jó tizenöt esztendeje annak, hogy Szatmárhegyet először felfedezték. Akkoriban nagy felbuzdulásokat mutatott a városi tanács fantáziája. A felbuzdulások és nekilendülések reális eredménye a kisvasút, a Sz. É. H. É. V, meg egy-két fúrt kút volt ! Tizenöt esztendeje nem történt azonban semmi és tizenöt esztendő után megvallhatnánk már egyszer őszintén, történni kellene valaminek. Nem annyira a Szatmárhegy, mint inkább az anyaváros, Szatmár érdekében. Az oázis tizenhat kilométerre fekszik a Deák-téri -fórumtól, tizenhat kilométerre egy óra, sőt ötnegyed óra alatt visz ki a vonat. Egy és negyed órát egy rósz levegőjű, kényelmetlen, lehetetlen alkalmatosságban kell eltölteni annak, aki a vacsoráját, a fél liter borát Szatmár hegyen akarja elkölteni! Berlin és Hamburg között a gyorsvonat hat egész és két tized másodperc alatt fut meg ugyanennyi utat f?|sg Berlin azonban irtózatosan messze fekszik Szatmártól, sőt tizenhat kilométerrel messzebb Szatmárhegytől. És mi meg volnánk elégedve, ha 30 perc alatt felrobogna velünk a Sz. E. H. É. V. keleti expresse. Ami pedig a legkomikusabb, ez a kívánság nem is utópia, nem is álom. Megtörténhetne a csuda, ha történnék valami valaha a városházán. De nem történik semmi és ezért nem történt Szatmárhegy gyei már tizenötéve semmi. A sarkutazók, akik felfedezték, ma is járják és mivel egyedül ők emlékeznek arra, hogy hogyan járták tizenöt esztendővel ezelőtt, csak ők járják. Aki a már felfedezett Szatmárhegy kellemességeit akarja élvezni, annak; nem konveniál ez az ókori alkalmatosság, ez a kőkori gőzfürdő, ez a nürnbergi kinzókamara. A város vezetőségének egy és másik tagja, ha jól tudjuk, tagja a a szatmárhegyi luxusvonat igazgatóságának is, tehát történhetnék végre vala- hára már valami. Sőt a tizenötesztendő „verejtékes“ kinszenvedése meg adta a jogot, hogy ezt a kívánságunkat követeljük is. Junius PÉNTEK Ján. és Pál. Találkozókra, öt vagy tízévesekre invitálnak ma úgyszólván az összes lapok. Találkozók ! Mire is jók ezek ? Talán arra, hogy az öt vagy tiz év alatt meglazult barátság megerősittessék, talán hogy a diákélet ezernyi közös emléke felujittassék, talán — mint ezt a találkozó emlékeztető lapján legtöbbször bevallani szokták — hogy az élet rideg és könyörtelen valósága által megtépett ideálizmus felélesztessék ? Naiv hit. Ki törődik ma ezekkel? Mint minden: ma már ez is divat s az emberi hiúságok kielégítésére való. Ezeken a találkozókon ugyanis rendszerint csak azok jelennek meg, akiket Fortuna, vagy a protekció — akár véletlenségből, akár nem jobb, előkelőbb pozícióba helyezett. Dicsekedni az állásával, összeköttetéseivel, nagy jövedelmével stb. Ellenben az, aki az Élet kemény ütései alatt összetört ambícióval, üres lélekkel, mindenkitől elhagyatva rója a nagy Országutat — akinek tehát igazán szüksége volna újabb, frissült lelkierőre: az egyszerűen nem megy el a találkozóra. Minek is. Talán mutogatni sebeit, miket a Sorstól kapott? Mutogatni rongyos ruháját, mit az Országút utszéli tövisei összeszaggattak, mutogatni szegénységét, kedvtelenségét, hogy a jó módban, kényelemben levők sajnálkozzanak vagy nevessenek rajta? Ezért mondtam föntebb, hogy a találkozó is divat és emberi hiúság. Találkozókat rendez ma mindenki, mert mások is ezt csinálják. S erre a találkozóra elmegy a jómódban levő — hiúságból, a sorsüldözött pedig nem megy el szintén — hiúságból. Találkozó ! Eszembe jut a mienk, amely szintén tízéves. Még négy év idehátra. Vájjon hányán hullnak el közülünk, mig ez a találkozó esedékes lesz ? Egyet már is tudok, hogy nem fog megjelenni azon. Ki most ott pihen a kassai temetőben, a virágos hant alatt. Kastély Gyula zenetanár s hegedűművész az. Együtt nyomorogtuk át a diákéveket. S bár szükségben, nélkülözésben telt nap mint nap; kitűnő humora, szikrázó szellemessége aranypatinával vonja be ma is a koldusdiák éveket. Már akkor mesterien kezelte a hegedűt. Megelevenednek előttem a mámoros májusi éjszakák, mikor Sárospatak szép leányainak ablakai alatt fölcsendült a Kastély Gyula transponálásában a „ Csak egy kis lány van a világon“ lenyűgöző dallama. Előttem van az a fiú szerénységével, szemérmességével, s amint a cétusban egy vastagabb szó elröppen — elpirul, mintegy bakfis leány. Zeneakadémiára ment. Ott is az elsők között volt. Az Apponyi által zenetanárjelöltek részére tett ösztöndíj alapítványon. S mikor elérte vágyainak, ambíciójának Csim- borasszóját, kezében volt zenetanári oklevele s mint művésznek szárnyaira vette nevét a hir — utolsó vizsgájáról nem a szülei házhoz tért vissza, hanem a temetőbe ment — meghalni. Szivén lőtte magát. Senki sem tudja mi vitte e végzetes tettre. Titok, megoldatlan probléma ma is. A sajtó úgy emlékezett meg róla mint a magyar zene nagy veszteségéről s öngyilkosságának részleteit hasábokon tárgyalta. Miért is küzdünk hát? Miért tesszük éjjeleinket is nappallá, ha ez a vég? Ki tudna erre feleletet adni? Csörtetve, lihegve rohanunk el a nagy utón egymásmellért a cél felé. S ha szétnézünk mégis az életben, Tűzifát / ii »11 • i WERTHEIMER SÁNDOR árakban szállít faraktára Royal mellett házhoz .....— Irodai telefonszám 71. Faraktári telefon 269. Lapunk mai száma 6 oldal
