Szamos, 1913. július (45. évfolyam, 149-175. szám)
1913-07-08 / 155. szám
Negyvenötödik évfolyam. Szatmár, 1913. 155. szám. POLITIKAI NAPILAP. Üdvözlet a Híépipodánat Irta : Nagy József, számvizsgáló. Magyarországnak, a tejjel és mézzel folyó Kánaánnak — sok egyóbb között talán egyik legnagyobb baja, hogy a néppel nem törődünk. Nem foglalkozunk a nemzet zömével. A közhivatalok képviselői éppén úgy, mint a műveltség magasabb fokán álló magánosok teljesen magukra hagyják népünket. Engedik, hogy tanácstalanul bolyongjanak az élet különböző utain. Nem jut eszünkbe, hogy hiszen ezek is embertársaink, ezek is ugyanazon hazának gyermekei. Sőt testvéreink, akiket szeretni erkölcsi és anyagi téren támogatni, útbaigazításokkal felvilágositásokkal s tanácscsal ellátni elsőrendű kötelesség. Ugyan, kinek jut eszébe népünk ügyes, bajos dolgával foglalkozni, különösen az arra elsősorban hivatottak közzül? Pedig, de sok erkölcsi és anyagi sülyedésnek, pusztulásnak lehetne elejét venni, ha a romlatlan, tapasztalatlan nép sorsával foglalkoznának azok, akiknek az isteni Gondviselés tehetséget, képességet és alkalmat adott arra. Sokszor elgondolkoztam arról, hogy miként történhetnek meg olyan esetek, amilyenek pedig — sajnos — napirenden vannak, hogy az elvetemült emberi furfang s az emberek tudatlanságát, járatlanságát kiszipolyozó aljas kapzsiság nemcsak egyes embereket, hanem családokat, községeket, sőt vidékeket prédájává, áldozatává tud tenni. Pedig ezek a jelenségek nagyobbára előre elkészített tervek alapján készülhetnek s hosszú, sokszor évekre terjedő időn át történnek. Hol vannak ilyenkor az állami és főképpen közigazgatási hivatalaink? Hol vannak a lelkészek, tanitók ? S hol vannak az értelmesebb, intelligens elemek? Lehetetlenségnek tartom, hogy ne látnák és ne hallanának, ne tudnának ezekről az aljas manőverekről. Hiszen nem szórványosan s időközönkint űzik ezeket, hanem rendszeresen s állandóán folytatják a szegény s tudatlan, tapasztalatlan nép ellen. Kétségbevonhatatlanul megállapított tény, hogy leginkább a városoktól távol- eső s többé-kevésbbé elszigetelt községekben fordulnak elő i’yen esetek. Pedig törvény jellegével felruházott rendelkezés is intézkedik arra nézve, hogy miként kell a jegyzőnek a közönséggel szemben eljárni. A községi és körjegyzőkhöz szóló, belügyminisztérium által kiadott ügyviteli szabályzat 96. §-ának második és harmadik bekezdése a következőket tartalmazza : „Az e végből jelentkező teleket a jegyző köteles a megfelelő útbaigazításokkal legjobb tudása szerint és pedig ingyen ellátni, ha pedig maga felvilágosítást adni nem tudna, a felet kellő helyre utasítani. Általában a felek irányában előzékeny bánásmódot tanúsítani“. Nagyon helyes és üdvös rendelkezések ezek. Kivált, ha papiroson nem maradna. Az ám, de hányadik jegyző ismeri kötelességének azokat követni ? 8 felettes hatóságuknak van-e gondja arra, hogy ezen rendelkezés betartására szorítsák őket s annak teljesítését megköveteljék tőlük? Pedig, ha a jegyzők állandóan szemük előtt tartanák az előbb idézett szavakat s a gondjaikra bizott néppel azok szerint bánnának s ügyeiket azok szerint kezelnék, sok embert mentenének meg az erkölcsi és anyagi tönkre- jutástól. Hanem lássuk csak, hogy áll a dolog ? A közönség legtöbb esetben nem a vezetőjét, tanácsadóját látja jegyzőjében. Nincs benne bizalom; nem mer ügyesbajos dolgaiban hozzáfordulni; tanácsát, utbaigazitását kikérni. Hanem bizalmatlan, tartózkodó, sót határozottan fél hozzá közeledni. Mi lehet ennek az oka? Legalább is az, hogy a jegyző modora, bánásmódja nem olyan szívélyes és előzékeny, hogy bátorságot nyújtana a gondjaira bizott népnek arra, hogy bizalmasabb természetű magánügyeit vele közölje s azokra vonatkozólag jóakaratu tanácsát, utbaigazitását kikérje. De nemcsak a jegyzőkkel áll igy a dolog, hanem ugyan igy áll a különböző közhivataü pályákon működőkkel is. Merem állítani, hogy kevés kivétellel közhivatalaink, lelkészeink, tanítóink / sem emelkednek hivatásuk magaslatára s legtöbben azon véleményben vannak, hogyha szorosan vett napi teendői-/ két elvégezték, eleget tettek kötelességü nek. Pedig, aki csak a rideg kötelessc- gét végzi, napszámos munkát végez — lélek nélkül. Az értelmiség magasabb fokán álló magánosoknak még eszébe sem jut arra gondolni, hogy emberbaráti kötelességet is gyakoroljanak, hanem lenézik, lekicsinyelik, megvetik a népet s még arra sem méltatják, hogy szóba álljanak vele, nemhogy tanácsot, felvilágositást, utba- igazitást nyújtanának annak. Bizony úgy van az, hogy Magyar- országon a nép sorsa a véletlenre van bizva. Itt csak a pénz és véradó viselésénél, na meg a választásoknál van reájuk szükség. Itt csak akkor látják szükségét a néppel való érintkezésnek, mikor választás van. Akkor a jelölt urak és korteseik egyszerre nagy nópbarátok lesznek. Ilyenkor faluról-falura, házról-házra járva, keresik fel barátaikat, az Urban testvéreiket s hit és faj rokonaikat. Ilyenkor, de csak ilyenkor áradozó szeretettel foglalkoznak s paroláznak velük, együtt esznek és isznak, hegyet-halmot, füt- fát ígérnek nekik s hogy nagy szerete- tüket megpecsételjék, sorra csókolják a máskor komisz, piszkos, ronda parasztot. Ez a nagy hitrokoni és faj szeretet és szives barátság azonban csak a választás, yagy „érdekek“ napjáig tart. Utána pont következik. Mihelyt a választás lezajlott — akármilyen eredménynyel is — a nagy önfeláldozó barátságnak, hitrokonságnak, testvérségnek vége egész a legközelebbi választásig. Választás után a kutya se törődik velük. S a nagy emberbarátok, hitrokonok, nemzetiségi testvérek behunyt szemmel nézik volt barátaik, rokonaik s az Urban testvéreik kiszipolyozását, vagyonukból való kiforgatását, erkölcsi és anyagi tönkrejutását. Ilyen állapotok uralkodnak ma Magyarországon a magán és közélet minden vonalán. Embertársainkat nem elősegíteni, támogatni s magunkhoz emelni törekszünk, hanem magukra hagyjuk, lekiveqyitve az ez idei termésű sa- vanyubor ki-ünő italt szolgáltat huputoB bántalmak ellen páratlan Kapható mindenhol. Árjegyzéket küld kívánatra a Fürdőigazgatóság Bikszád RIKSZAPI VÍZZEL 1 i Tisztán a BIKSZÁBI GYÓGYVÍZ hun Jelen számunk 6 oldal.
