Szamos, 1913. május (45. évfolyam, 100-123. szám)
1913-05-27 / 119. szám
Negyvenötödik évfolyam, Szsfmar, 1913. i-TTBiiiniTiirMiriiinTnniTrn-----------------rimTTnnTBHiWBiMH 119 . jzám POLITIKAI NAPILAP. filézik az Isién! Szatmár, május 26. A magyar szabadságharc történetében van megírva, hogy az oláh pópák azzal biztatták kannibáli kegyetlenségekre — különben jóravaló békés népüket, hogy az Isten három hónapra úgy is elaludt, hát büntetlenül lehet csinálni a magyarokkal azt, ami jól esik. Csinálták is eszeveszetten, a kulturált embernek minden ismérve nélkül. Még ma, a balkáni háború közvetlen barbár hatása mellett is, szinte megborzad az ember lelke — azoktól a „vitézi tettektől“ — amiket intelligens vezetők izgatásai mellett — egy félmüveit pásztornép — embertársain perverz röhögés közepette szinte kéjelegve keresztül vitt. Baranyai Károlynak a felesége és leánya szemeláttára lefürészelik a karjait, a fejét s azután a fejét a karóba ütik , s az özvegy kezébe adják s kónyszeri- ~ tik,"iíogy e tagokat előttük, mint valami győzelmi jelvényt vigyék Balázsfalvára. Zalatnán az oláh nők járnak elől a vandalizmusban s baltával verték agyon asszonyainkat. Péterfy nagyenyedi tanárt s Szakács gazdatisztet eke elé fogták s úgy szántattak velük — mig csak halálra nem kínozták e szerencsétleneket. Marosujváron százával kötik össze a magyar foglyokat s a Maros partján egyenkint verik karókkal agyon őket s úgy lökik a véressé vált folyóvízbe. Némelyeknek a belét szakasztották ki s a vonagló áldozat szájába tömték. SzqI- lőssy Elek szolgabirót elevenen meg- nyuzták, Mégai nevű órást elevenen megsütötték s a többi fogolynak enni kellett a húsából . . . Mikor először olvastam ezeket a dolgokat, tehetetlenségemben könny csordult az arcomra. És le se. irom soha ezeket a nem kulturembernek való dolgokat, ha nem olvasom a lacfalusi oláh 'pópának, Lucaciu recte Lukács László „lelkiatyának“ egy harcoló nemzet lelkesítő simbolumának (sic!) megrázó ékesszólással irt — tulajdonképpen és valóban pedig szemtelen fenhéjázással per- traktált komisz hazudozásait. Valóban alszik az Isten, alszik a magyarok Istene, hogy a mi hazánkban rólunk és ellenünk igy mer írni egy pap, akinek még ellenségeivel szemben is a krisztusi szeretetet kellene hirdetnie. Meglátogatta a „ szent Muresan Györgyöt“. Eljött a lacfalusi nagy szent — ehhez a szegény apró szenthez, akit csak azért tart fogva ázsiai tirannizmus- sal és barbarizmussal a magyar, mert a „mise végén tett áldástadó papi gesztusát jeladásnak magyarázzák arra, hogy a gyalázatos, vagy becstelen Laczko- vicsot űzzék ki a román templom szentélyéből. Miután szentté avatja az öreg László a íiatal Györgyöt — siet melegében megállapítani, hogy 100,000 korona azonban sok érette kauciónak. De ilyesmivel provokáljuk mi magyarok a lázadás hullámait. Viszket a bőrünk és irigyeljük testvéreink sorsát — ... a törökökét. Pedig az idők teljessége beköszönt nekünk idő előtt. És mindezt Wien láttára ég védelme alatt tesszük, az uralkodó kegyelméből, akinek a trónját a hitbuzgó és loyális románok mentették meg. Elmondja aztán latinul a cine min- tyét s végül a Dnyesztertől a macedóniai Cérnáig felhív mindenkit, hogy fizesse le a kauciót, — mert egész érintetlenül veheti azt vissza az ügyészség'kezéből. így beszél, illetve ir sanctns La- disftus Valachus lacfaluensis. Valahány sor, annyi hazugság — egy szent szájában. En a szentekkel nem vagyok ugyan valami nagyon kibékülve, — de a mi szenteinkről legalább tudok annyit, hogy azoknak előbb megméltóztatott halni s azután évtizedek múlva lettek szentek. Mig éltek, jámbor, istenfélő emberek voltak s nem tartottak Laczfa- luban derüre-borura búcsút s nem szedték fel a szegény pakurár juhturóból meg ostyepkából összekuporgatott pénzét. Egy kis földöntulra Ígért menybéli boldogságért. Nevüket Lukácsból Luca- ciura, Szilágyiból Szeletsanura, Erdélyiből Ardeleánra, Csordásból Ciurdariura (sic!) nem forgatták ki, mint a juhász a bundáját. — hanem viselték keresztényi ízléssel és türelemmel úgy, ahogy örökölték. És a klasszikus római elődök, akiknek Eitz Gyurihoz valószínűleg csak annyi közük van, hogy a római légionárius sietett liaisont folytatni a szép futoricával, mig az ura a kecskék mellett fújta a bőrdudát — mondom, a klasszikus ősök a föld alá sülyednének annyi nemesség láttára, amennyit egy- egy pópa nálunk kifejteni képes. A Lukács ur cikke csak arról győz meg bennünket, hogy most Axente Sevér helyett a szent Maresanok gyönyörködnének Nagvenyed porrá égetésében, a nagyenyedi hires könyvtár vandál szétszórásában, a klasszikus ősök nagyobb dicsőségére. Nyelvüknek — legalább az itteni nyelvüknek a phonetikája úgy hasonlít a latinéhoz, mint a veréb csiri- pelése a fülemile énekéhez. Azért még egy szürke veréb se merte azt mondani, hogy a filemülétól származik. Hogy a nyelvök tele van disgustabilisan nyakatekert latin eredetű szókkal, ez csak arra vall, hogy régebben nagyon gyenge legények voltak az oláh szentek. Különben ma is a hol magyarokkal vegyest laknak a kerítésből kiritisut csinálnak s úgy beszélnek, hogy, ápoj mégis! nu fácse demnu bgyireó adubihajtás Iá minye. A nagy Romániát, az édes, boldog eldaráldót a párizsi kongresszus alapján alig egy félszázada, hogy megalakították s mért nem megy Lukács ur és annyi apró szent társa ki ebbe a független faj román hazába, ha nem találja jól magát mi közöttünk? Mert hogy az oláh nép mért nem megy, azt mi jól tudjuk A nálunk felszabadított román jobbágy, a ki csak olyan független ura a maga. vagyonának mint a debreceni cívis, elmenjen Romániába s fejét lehajtsa a gazdag bojár nemesi fenha- tósággal szigorított caudiumi jármának ? ! ! Csak nem evett kefét! De mért nem megy Lukács ur, a ki most is a Dnyeszter körül kapirgál, annyira megszerette az orosz rubelt. Hja ez az orosz barátság épp a beteg török elleni harc alatt megteremte már l
