Szamos, 1913. március (45. évfolyam, 50-73. szám)
1913-03-29 / 72. szám
2. oldal. SZAMOS (1913. március 29.) 72. szám. A halálbál évfordulója. Szatmárököritó, március 27. Csendesen hulló, szomorú eső sürü fátyla ráborul a szomorú emlékű kis szat- mármegyei falura, amelynek tiszta, rendes házakkal szegélyezett sáros utcáján csak imitt-amott találkozom egy-egy emberrel, nagykeszkenős asszonnyal. Ma három esztendeje verőfónyes, szép tavaszi nap volt. A Weisz Ábrahám udvarán, az utcába vágó szabad telken lázas készülődés volt, zöld ágakkal, papiros lampionokkal diszitették a csűrt, a báli szállát, ahol estére egyet suhintott Pongő Dániel, duhaj huszárlegény kardja és lángba borította, elhamvasztotta a csűr-termet, a háromszáz bálozó embert. Ma hűvös, kellemetlen, Ő3zi idő van. A temető felé vezető utón egy magas, szikár parasztasszony halad a hepe-hupás szűk kövezet járdán, melynek völgyessé taposott medrében bokáig ér az összegyüleralett esővíz. Reggel van. Hét óra lehet. A torony- talan kis csonka templomban megszólal a harang. Méla, panaszos a hangja és a szikár parasztasszony bekiált az egyik telekre, ahol a gazda borult arccal vizsgálja az ól- mosszinü eget: — Ki hótt meg, Lajos bácsi ? — Március huszonhét van ma, hallpd-e. — Hát osztán ? — Hát az urad meg a pulyád ma három esztendeje hóttak oda a bálba, na. Né kém senkim se veszett oda, mégis tudom. Az asszony elhallgat, lubickol tovább a vízben, a nagykendőt erősebben ráhúzza a karján cipelt kis, maszatos kölyökre, aki kisebb három esztendősnél. Ballag hazafelé, a templommal ellenkező irányba. Lassan, egyenként, alig észrevehetően szállingóznak az emberek a templomba — jobbára öreg asszonyok, elvénhedt emberek, meg egy nyomorék, sánta fiú. Székely Antal tizennyolc éves suhanc, a bál óletbenmara- dottai közül a legsúlyosabban sebesült, örökös nyomorék. A kis, tiszta, rendes templomban kevesen hallgatják a jóságos arcú, derék tiszteletesnek, Kovács Gásztáv uramnak alkalmi imáját, de akik ott vannak, azokból tiszteletes uram szomorú, meghatott szavára kitör a keserves zokogás. Rövidre szabódik az évforduló isteni tisztelete. Az öreg asszonyok, az esős idő miatt a szántásból vetésből otthon maradt férfiemberek hazaszállingóznak. Tiszte etes urammal bemegyünk a piros arcú, deresedé fejű pap legénylakására, bejön velünk diskurálni Farkas Lajos uram is, elbeszélgetünk a „bálról“, meg az elmúlt három esztendőről. A bál . . . A „bál óta“ . . . Furcsa időszámítás. A világon mindenütt vigasságot, táncot, muzsikát jelent a bál. Ököritón mérhetetlen gyász, szomorúság fűződik eh— Helyszíni tudósítás. — hez a szóhoz. A bál . . . Háromszáz lánggal égő ember, háromszáz halálraégett hulla, elvesztett anyák, hitvesek, porrá égett gyermekek, — ezt jelenti három esztendő óta Ököritón ez a szó, hogy: a bál. — Kevesen jöttek el bizony az isteni tiszteletre, mondja inkább mentegetve a népét, mint panaszkodva rája, a jóságos beszédű tiszteletes, dehát nem csuda, nagyon esik az eső. — Hát hiszen, mondom, az eső még nem olyan nagy dolog, nincs cukorból az ember, affelől még egy ilyen alkalomból el lehetne jönni a templomba. Talán inkább az az oka, hogy hegednek a sebek, felejtenek az emberek, merthogy nagy doktor az idő... — Van aki felejt, szó sincs róla — ezt már Farkas Lajos uram mondja — de a ma élő emberek mégsem felejtik el egyhamar azt a szomorú esetet. Hiszen nem egy ember van a faluban, a ki azóta bus- komor. — Van bizony, vág közbe a tisztele tes u”am — még olyan is, akin azóta az elmebaj tünetei mutatkoznak a bánattól. Van, nemcsak egy. — Nékem is van egy nagybátyám, mondja Farkas, azt már alighanem el is kell szállítani valahová, annyira elbontotta az elméjét a nagy busulás. — Esik-é gyakran szó a faluban a katasztrófáról? — Ahun két ember összejön. Akármiről folyik a szóbeszéd, a vége mégis csak az, hogy a bálra fordul a szó. — Nagyon meghurcoltak bennünket bizony az újságok akkor, sok mindent ránk fogtak, ami uetn igaz. Azt is mondták, hogy a segélypénzből dorbézolások folytak, hogy cigány szólt a segitségpénz árán, hogy iszákos a falu. Pedig nem igaz. Nincs is több két italos embernél a községben. — Igen biz a, hát a segélypénzekkel mi van ? Vette-e hasznát a falu népe ? Van-e még belőle vagy legalább |maradt-ő va'ami nyoma az emberek vagyoni helyzetében ? Kicsit zavartan felel erre a kérdésre a tiszteletes ur, aki láthatólag azon igyekszik, hogy újságíró előtt ne mondjon ócsárló szót a népére, akit szeret. — Hát van nyoma, van. Különösen azoknál, akiknek a pénzét betettük az árvakasszába. A többieknél, hát ott bizony elment a pénz. Hogy mire ment el, azt már nem a tiszteletes úrtól, hanem a falubeliekkel való beszélgetésből tudom. A legtöbben bútort vettek pénzből. A segélyosztás után néhány nappal már szekereken hozták a bársonydjványt, nádszéket, pulituros szekrényt Mátészalkáról, különösen ott, ahol nagy lány maradt a háznál. A többi helyeken is könnyen jött pénznek nézték a segélyt, könnyen is ment el. Jutott bizony abból italra is elég, legfeljebb a tiszteletes ur nem tudott meg róla semmit vagy csak az újságíró előtt nem akarta elárulni. A hangulatból úgy veszem észre, meggyőződöm róla, hogy behegedtek bizony a sebek az ököritói halálbál óta. Özvegyek férjhezmentek, árvák uj anyát kaptak, az idő elkezdte és részben el is végezte nagy munkáját 03 a Weisz Ábrahám szabad területén, ahol a borzalmas emlékű csűr helye sárga homokkal van dombosra hintve, egykedvűen hordják nagy kantákban a vizet a terület szélén álló fúrt kutból. A csűr helyén, ahol ma háromesztendeje bokáig gázoltunk a vérben, ahol* a nadrágunkra felfrecsesent a megsült emberi agy velő, ahol a talpunk alatt meg-megrecs- csent egy elhullott koponyadarab, ahol félelmetesen összeégett emberi hullákban botorkáltunk, — ott ma egy átutazó fuvaros eteti kizabolázott lovait. A falubeiik nagyon szeretnék kisajátítani ezt a telekdarabot, hogy ne legyen utasok jószágjának etetője ott, ahol az ő drága véreik elhullottak, porrá égtek. — Persze, mondom, szép lenne és kegyeletes egy emlékoszlop, hiszen ha jól tudom a vármegye törvényhatósága indított is gyűjtést erre, sőt maga a vármegye is adott 20CD koronát. — Nem kell nekünk emlékoszlop, szólal meg egy pipás magyar. Mit nézze itt a világ a fájdalmunk emlékét? Aki meghótt, odavan. Nem kell annak emlők, elég, ha a temetőben van. Csak éppen, hogy a jószág ne tapossa, ne trágyázza a hóttak emlékét, egy kertet kéne fásitaoi a helyére. ^ Hát kegyelet, az nem sok van Ököri- tór az bbonyos. Ha rí uem csatangolnék a faluban és meg nem szólítanék egy-egy embert, talán eszükbe sem ju^nr. hogy mi történt itt ma bá’-om esztendeje. A temetőt is csak magam keresem fel. Szomorúan szitál az eső, tépett papir- koszorukat áztat s'lánnyá, megdőlt fpke- resztekről csepeg az eső, mintha könnyét huHatná a száraz fa. Egy lélek sem keresi fel a katasztrófa harmadik évfordulóján az ököritói temetőt, amelyben ott pihen a har* madóvi bál egész közönsége. A temetőben alig itt-ott akad egy sir- hant, amelyikben egyedül fekszik a halott. Hármasával, négyesével, hatosával fekszc nek az egy családhoz taptozók, a temető közepén podig egy iromba terméskő-alkotmány alatt vagy kétszázan azok közül, akik ma háromesztendeje felvették az ünneplőruhát, hogy elmenjenek a bilétásbálba. Mindjárt a temető bejáratánál egy hatalmas márványemlók a Póter-család hat tagjának összeégett holttetemót fedi. Nagyanya, anya és négy gyermek feküsznek alatta. Mindnyájan 1910. márc. 27-én haltak el, csak az anya kínlódott su’yos sebével április 7 ig.
