Szamos, 1912. november (44. évfolyam, 249-273. szám)
1912-11-09 / 255. szám
N8gyv8nnegyedik évfolyam. Szatmér, 1912. november 9., szombat. 255 szám. POLITIKAI NAPILAP. i irtassam aiBHaaai Szatmár, nov. 8. Minden érdeklődést a külpolitika foglal le a maga számára, egyrészt, mivel a delegációk külügyi vitája ezt az érdeklődést állandóan ébren tartja és szítja, másrészt, mert mindenki érzi, hogy a balkáni háború által teremtett uj helyzet nagy fontosságú elhatározások elé állította az osztrák-magyar monarchiát. Az érdeklődésnek és figyelemnek ez, a lekötöttsége magyarázza a belpolitikában beállott teljés eseménytelensé- get. De része van benne annak a most már ellenzéki részről is konstatált teljes közömbösségnek, amellyel az ország az ellenzéki pártok minden erőlködése ellenére is a koalíció viselt dolgait szemléli. Nem az ellenzékben van a hiba, nem az „elernyedettség“ az ok, a mint azt egyik ellenzéki újság állítja, mert hiszen a koalíciós pártok minden lehetőt elkövetnek. A „hiba“ az, hogy nem kell a koalíció az országban senkinek. Lassan bár, de biztosan rájönnek erre az ellenzék körében is. Erre vall, hogy — ismét kísért a pártegyesülés ideája. A Just-pártkörben összegyűlt minden pártbeli ellenzéki képviselők tegnap órákon keresztül beszéltek erről, az eredmény azonban újra csak ennyi: — Az alapötlet maga általánosan helyeslő fogadtatásra talált. A részletek tekintetében persze hosszabb és aprólékosabb, precízebb és municiózusabb megvitatás szükséges . . . Uj alakulás. Vége a balkáni statuskvó kérdésének. Törökország leveretése most már hivatalosan is megálkpittatott. Nemcsak az angol külügyi államtitkár beszéde, hanem a legközvetlenebbül érdekelt fél, az osztrák és magyar monarkia külügyminisztere is konstatálta, hogy a status- kvéhoz ragaszkodni most már nem szükséges. A királyi trónbeszéd is természetesen mindenben fedezi a Berehtold gróf expozéját, melynek nyilvánosság elé vitele olyannyira szükséges volt, hogy azt már husszonnégy óráig sem lehetett elhalasztani. Ez a nagyfontosságu világesemény igen érdekes fordulatot ad az egész nemzetközi politikának, mert a mai napig minden külpolitikai gondolat abból indult ki, hogy a balkáni statuskvó megmaradjon és Törökország területi integritása érintetlenül hagyassák, mátől kezdve minden külpolitikai törekvés éppen az ezzel homlokegyenest ellenkező gondolatokból fog, kiindulni. Már most az európai közvélemény kritikája legelső sorban is a nagyhatalmak hatalmi értékének mérlegelésére helyez súlyt és azt kérdezi: helyes és tökéletes dolog-e az, hogy a háború megindítása előtt a balkáni statuskvó védelmét tekintették szükségesnek s a területi érinthetlenség gondolatát jófor- I mán garantálták, — a szláv államok egyesülését csakis az autonom jogok megszerzésére korlátozták, holott most, amikor ezt az előzetes állásfoglalást már hatalmi tényekkel kellene érvényesíteni, — minden skrupulus nélkül ebadóban hagyják a statuskvót és a saját elhstározásuk^4?^nye8j^so helyett, érvényesülni éo^nUk a szláv államocskák akaratát? Nem olyan könnyű a kérdésre felelni, mint az első pillanatra gondoljuk. A nagyhatalmak ezen frontváltoztatása azt jelenti, hogy: az az állam, amelyik a maga területi integritását, a saját ereiével megvédeni nem tudja, nem számíthat az európai nagyhatalmak támogatására. A berlini szerződés Ausztria és Magyarországnak adott felhatalmazást arra, hogy a balkáni statuskvót fentartsa. A monarkia mégis tartózkodott a beavatkozástól, — holott valószínű, sőt bizonyos, hogy ha belement volna haderejével a balkán vérengzésbe, meg tudta volna védelmezni a statuskvót; de nem ment bele, mert igen helyesen úgy gondolkozott, hogy ha Törökország a maga területet megvédeni nem tudja, semmi szükségünk a statuskvó fenntartására. A statuskvóra nem Európának, hanem csak Ausztria és Magyarországnak volt szüksége. Ennek a statuskvónak a fentartása csak addig ért valamit, amig a török a maga területén erős volt. Most pedig felmerült két kérdés. MEGHALNI. A „SZAMOS" tárcája Capron közömbösen cigarettára gyújtott. — No lám, Capron megvet minket... — Capron, beszélj ! Hallgatásod megaláz ... Felvetette a fejét: — No jó! Elmondom hát, miért nem osztom gunyolódástok barátnőink felett, kik életük leggyönyörűbb perceiben bú j i- a halált. — Capron, érdekes lesz ? — Reményiem !... íme : Képzeljétek el egy kis falut Savoye-ban, ahol a tengeri fürdők mozgalmait pihentem ki. A szállodában nyugodt, békés családokat és egy asszonyt.. nevezzük Jane-nek. — Helyes I — Ott játszott a hotel nagy kutyájával a terrasszon, vagy a könyöklőre támaszkodva a fellegek járását nézte. A tömeges kirándulásokban sohasem vett részt s öltözködésének diszkrét kacérsága megkülönböztette a többitől. Szerettem nézni kék szemei acélos pillantását, hullámos haját, rezgő orrcimpáit. Megismertem lágy, meleg hangját... Jane-nak egy férje is volt valahol, Lyonban, vagy Bor- deuxban, ki nemsokára utánna jő. Ö előre szökött, hogy pár napig magában élvezhesse imádott hegyeit. — Egy tiszta, világos reggel együtt indultunk a hegytetőre. Bársonyos pázsiton haladtunk át s a levegő balzsamos volt a fenyők illatától. Olyas érzés fogott el, mintha e mellettem haladó gyönyörű teremtés hozzátartoznék, lelke volna a természetnek ... — Mintha most is látnám, amint botját elvetve, letérdel a fűbe s kecsesen meghajolva, a vérpiros epreket keresi. — ízlelje ezt... egészen érett... — Jane... Láthatólag megindította, hogy keresztnevét kiejtettem. — Hallgasson... — Jane I — Ha folytatja, itt hagyom . .. — Fogadja el a karomat, az ut itt nagyon meredek. Karöltve haladtunk egyre feljebb. — ön nem is gyanítja — szólt egyszerre — mily meggondolatlanság e séta részemről. — Minő örvényektől fél ? — kérdem kissé ostobán. — Nem attól, amire gondol; komolyun beszélek. Az orvos csak azzal a feltétellel egyezett idejövetelembe, hogy nem mozdulok a völgyből. Szívbajos vagyok s egy fárasztó séta megölhet. — Maradjunk hát itt, a kilátás itt is elég szép. — Nőm, csak menjünk! Imádom a magasságot, a végtelenség látása elkábit mámorossá tesz . . . imádom I Karomra támaszkodott s fejőt a vál- lamra hajtá. Átkaroltam. — Jane, maradjunk itt I Bosszúsan taszított el. — Ah, ön nem ért engem . . . menjünk vissza a faluba. Aztán hirtelen, sápadtan, lihegve állt meg : — Nem hallja? . . . '< r ' ' . . . milyen furcsa, hogy ön nem h í j * . . . olyan eszeveszetten dobog . . . Ha e percben józan eszemre hallgatok, csakugyan visszaF Mert olyan érzés fo^c. . i, ’maiba valóban Jelen számunk 8 oldal terjedelmit.
