Szamos, 1912. november (44. évfolyam, 249-273. szám)

1912-11-01 / 249. szám

í t. Nsgyyennegyedik évfolyam. Szatmár, 1912. november I., péntek. 249. szám. .1!S-ga,:*13SWÍ8®Be»ra»BB««BnB!Be»atEÍWHBE>!aBlBBB»aBBHBBHBBB»B«»BB«»SB«BBBBBB*EBnBB»*BBBBBB*IBBBBaBBBBBBBBBBWM,S*!SW®???S8í POLITIKAI NAPILAP. Szatmárnémeti, 1912. október 31. Akár Dániel próféta az oroszlánok között: Andrássy Gyula gróf aképpen tartott egymagában a m \kapárttal szemben. Mindössze azonban csak egy kis darab ideig, — míg hozzá nem kez­dett varázslatosnak képzelt mondókájá- hoz, azután azonnal úgy nézett ki, mint gróf Andrássy Gyula egymagában a magyar parlamenti többséggel szemben. Nagy és hatalmas megnyilatkozás, a politikai vakondtúrások fölé emel­kedő sasszárnyalás helyett, vádbeszé­det mondott a nemes gróf. És ekkor, — mig előkelő, szikár alakjáról szóról- szóra következvén, lassan leszámolt a bibliás képzelet ködfátyola, — azonké- pen lettek a mérges oroszlánok körü­lötte, nemzeti munkapárti képviselőkké. Semmi uj, semmi fölemelő nem adott lendületet a nagy várakozásban óriási jelentőségűvé duzzadt felszólalá­sának, — beszédétől nem lett okosabb senki sem a utánna nem is marad meg­örökíteni való egvébb, mint a külső kép: hogy feketéié zsúfolt padsorokkal szemben egyedül áll szembe a fekete gróf és beszél, beszél az álomba rin- gásig . . . Erkölcsi harakiri. Nem lehet megérteni azt a képte­lenséget, hogy Andrássy Gyula gróf, aki nyiltan kimondta, hogy becstelennek tar­taná azt a parlamenti többséget, mely az obstrukoió garázdálkodásait tovább is eltűrné, — most miért csatlakozik as obstrukcióhoz ? Nem lehet megérteni, hogy Károlyi Mihály gróf, aki egész életében ellensége volt a szociáldemokráciának, most miért csatlakozik a szociáldemokratákhoz? Nem lehet megérteni, hogy Apponyi Albert gróf és Kossuth Ferenc, akik par exellenc nacionalisták — most miért let­tek egyszerre anti nacionalisták? Meg tudjuk mi érteni azt, hogy ezek az urak megharagudtak a nemzeti munkapártra, a kormányra és a képvi­selőház elnökére azért, mert az obstruk- ció letörésére ezek olyan eszközöket használtak, melyek nekik nem tetszenek. Megértjük azt is, hogy — habár mindenki látja, mindenki tudja, hogy más eszközök, mint a rendőri karhatalom nincsenek, hogy ez az eszköz volt az egyetlen, mely sikerrel volt alkalmazható, ők mégis mosakodnak és tiltakoznak ezen eszköz felhasználása ellen: de hogy ezek az urak megtagadják egtíaz életük célját, közéleti tevékenységüknek minden eddigi cselekvését és egyszerre minden átmenet nélkül belerohanjanak olyan po­litikai irányokba, — melyek minden ed­digi szereplésükkel homlokegyenest ellen­keznek, — ezt megérteni képtelenség, ennek az okát megtalálni nem tudjuk. Pedig van valami oka, pedig van valami célja ennek a frontváltozásoknak, ennek a lelkiismereti anarkiának, mely- lyel ezek az urak a legsúlyosabb átokkal terhelik meg saját életük múltját, saját közszereplésüknek minden cselekvését. Yalami mélységes nagy titok rejté- lyeskedik ennek a megmagyarázhatatlan és hirtelen változásnak kulisszái mögött. Az első pillanatban azt a látszatot kelti ez a frontváltozás, mintha ostoba emberek bornirt rakoncátlankodásáról volna szó. Pedig nem igaz ez, hiszen Andrássy Gyula gróf, Károlyi Mihály Halottak estéjén. A „SZAMOS" *rta: eredeti tárcája Szép Vilma. így késő ősszel, — amikor már alig él a végelgyöngülésben szenvedő termé­szet, letarolják az év megmaradt virágait. A kedves virágokat, amelyek talán csak azért húzták ki dideregve ilyen sokáig, hogy most amikor kedves halottainkhoz látogatunk, ne menjünk üres kézzel. Megindul a virágoknak meginditó, szomorúsággal telt csendes vándorlása a temető felé. Te is kimégysz, illetve mi is kimegyünk. Megyünk, megyünk a csen­des utcán úgy estefelé, amerre a temető lakik. Te is találkozol gyászruhás, szomorú nőkkel, akik lankadt virágokat szorongat­nak s akiknek szeméből messzi bánat, halk panasz néz a szemedbe és szól a szived­hez. Találkozol csüggedt arcú emberek­kel, akiket, mint téged is, ez a szomorú időszak végtelenül1 havgolttá tesz. — Ki­érsz a temetőbe, amely messziről nézve úgy hat i. i, mintha egy darabka estéli égbolt ,y©gna itt a földön. Közelebb érve azonban csalódottan veszed észre, hogy képzeleted űzött veled tündóri játé­j kot, mert a sírokon elszórtan pislogó gyertyáeskákat nósted csillagoknak. Bele­nyugszol hát abba, hogy még mindig a földön jársz és elindulsz széjjelnózni a temetőben. Legelőször meglátod a gyászo­lókat, akik már elkészültek a sírok föl- diszitésóvel és csendesen, merengve em­lékeznek régiekre. Itt egy virágbaborult sírva borulva itthagyott szerelmes busul elköltözött párja után. Fátyolos szép em­lékek csókolva odasiaiulnak a leikéhez. Csendes bünbánattal bocsánatot kér meg­holt kedvesétől, amiért ő még él — és csodálatos messzi vágyódással utánamenní vágyik. — Milyen jó is, hogy neked, hogy nekem, nem kell halott szerelmest siratni, és milyen jó, hogy élőért sem kell még sirni . . . Tovább egy sírral. Elhagyott árva gyermek sóvárog szerető édesanya után. Istenem, mórt van az, hogy egy gyermek is boldogtalan lehet? Nagyon megsajná­lod szegénykét, megszólítod barátságos meleg hangon s néhány vigasztaló szóval könnyitesz szenvedő kis lelkén. Közben arra gondolsz, hogy szívesen odadnád neki, ha visszahozhatnád, a te elmúlt boldog gyermekségedet, amelyre vissza­emlékezni oly jól esik neked. Azután olcsó, szines gyertvácskákkal szegényesen kivilágított, szerény virágokkal megra­kott gyermeksir előtt visz az utad. Nem tudod: melyiket sajnáljad? a gyermeket aki meghalt boldog öntucíatianságban, — vagy a másikat, aki korán ébredt az élet fájó öntudatára és boldogtalannak érzi magát, Még sétálsz egy kis ideig, sok el­szomorító, szivet szorító dolgot látsz még, ezután furcsán fájó szívvel nekiindulsz a ködös utcáknak. Eszedbe jutnak rógelmult dolgok, — talán nem is igazak már, olyan régen történtek. Homályosan emlé­kezni kezdesz erre is, arra a dologra is egy pillanatra, azután minden felcsillanó apró emlék cserbenhagyta emlékezetedet s elenyészik a múltak ködében. Elgon­dolod, hogy milyen reménytelen valami is ez az élet. Élünk, sétáltatjuk egyik napot a másik után. Sétálunk, sétálunk, egyszer aztán lecsücsülünk . . . És sírok nyílnak, sirok zárulnak, szivek fájnak és fájdalmak születnek. És mi élünk, mindennap közelebb érve a célunkhoz: a meghaláshoz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom