Szamos, 1912. március (44. évfolyam, 49-74. szám)

1912-03-06 / 53. szám

Negyvennegyedik évfolyam. Szatmár, 1912. március 6,. szerda. 53 szám «•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a Botrányfészek. Szatmár, márc. 5. Igen az lett az országháza. Ennyire lealacsonyították azok, akik azzal kérkednek, hogy ők az ország igazi akaratának kifejezői, a nemzet bi­zalmának letéteményesei. Ezek a hősök eddig csak a parla- mentáriamusnak tartó oszlopait döngették, most azonban már tovább mennek. Bele­gázolnak a cselekvési szabadságba, sárba tiporják az elnöki tekintélyt, láb­bal rugdossák az egyéni becsületet. A dicső Justh-párt, mely jogokhoz akar juttatni mindenkit, megfosztja a szólás jogától magát az elnököt és emellett még testi épségét is veszélyezteti. A magyar parlamentben tehát megint oda­értünk, hogy markos legényekkel kell majd körülvétetni az elnököt, mert sze­mélyének biztonságára nem elegendők a házszabályok, az országos törvények, nem elégséges a magas lovagiasság, a magyar becsület. Hát hol vagyunk ? Kulturállamban, vagy az emberevők szigetén? De hisz még az emberevők is kímélik saját véreiket, még ők is megtisztelik, meg­becsülik a saját maguk-választotta fő­nökeiket ! És hol tartunk a történelemben? Talán az ököljog korában, amikor annak volt igaza, aki legnagyobbat káromko­dott és legnagyobbat ütött? A pártosko- dók azonban akkor sem támadtak ököl­lel arra, aki a pár okon felül állt. Sajnos, azok a jelenetek, a melyek a magyar képvieelőház szombati ülésén lejátszódtak, nem vallanak sem kultur- államra, sem a civilizáció korszakára. A mikor az indulatok igy fellángolnak s azoknak lobogását semmi sem képes eloltani, a mikor a szenvedélyek olyan magas fokra hágnak, hogy azoknak megfékezésére gyengének bizonyul tör­vény és becsület, akkor nem kérkedhe­tünk azzal, hegy politikailag érett nem­zet, hogy kulturállam vagyunk. Hátha a Justh-párt csakugyan a magyar nép többségének kópét viseli, a magyar nép többsége is ilyen duhaj, ilyen vakmerő, hogy átgázol a törvé­nyeken és egyéni becsület szentségén ? Pardon ! mi máskép ismerjük a mi né­■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■BaaBaaBaiaa pünket. És épen ezért tiltakozunk is az ellen, hogy ez a párt, ez a törpe, de annál durvább minoritás tolakodjék föl a nemzet „igazi“ akaratának kifejező­jéül. Mintha csak a szamárbogáncs akarna a virágok királynője lenni! Szegény magyar nép, elmehetnó1, ha olyan vol­tál, mint a parlamenti botrányhősök ! Igazán kiváncsiak vagyunk, hány „hazafias“ törvényhatóság és hány nép- gyülés fog a szombati „honmentő“ mun­kálatokért üdvözlő táviratot küldeni a jelenkori Csák Máténak, hány igaz magyar hazafi fogja a megkezdett „mun­kálatok“ szerencsés folytatására és dicső befejezésére a Magyarok Istenének ál­dását kérni ! Nem merjük hinni, hogy akad ebben az országban csak egy em­ber is, aki nyíltan helyesli a Justh-párt szombati viselkedését. Nem bizony ! Mert ez már túlmegy a tisztesség határain, a magyar ember pedig mindenkor büszke volt és büszke is lesz tisztességére. Az ilyen embereket ki kell korbá­csolni a törvényhozás szentelt csarno­kaiból, az ilyen pártot el kell seperni örökre, hogy hirmondó se maradjon belőle! Egyszer régen. Kis kezed kezembe téve egyszer Sétáltunk ott a platánok között, S szivünk telve biztató reménnyel, Ajkunkra a szeretet költözött. Mikor suttogva beszéltünk ketten A szürke lombu platánok alatt, Elfeledtük, hogy van még bánat is, S örömtől szivünk majd ketté hasadt. S most, hogy végre feltűnt a valóság, Feltornyosultak a bufellegek, Most tudom, hogy akkor voltam boldog, Amikor még téged szerettelek. Buci. A végrehajtó írnokot keros. (Folytatás és vége.) Érre a kijelentésre néhány pillanatig tartó, végzetes és aggodalomteljes perez következett. Már azt hittem, hogy elájulok I — Talán némi próba ... és egy kis jóakarat után ... — dadogtam, alig hall­ható hangon. — Majd meglátjuk 1 — ismételte Cocheux ur. Azutnn hirtelen felém fordult: — És én, ördögadta, megfeledkezem Grisetteről . . . Szegény állatról csak úgy szakad az izzadtsági . . . Jöjjön velem! Engedelmesen követtem reménybeli főnökömet az istállóba, hol aprólékos útba­igazításai után, nekiálltam Grisette csuta­kolásához. Azután jászol me'ló kötöttem a kitűnő paripát és a kocsit fészer alá tol­tam. Ekkor Cocheux mester két óriási öntözőt nyomott kezembe, azzal a parancs­csal, hogy öntözzem meg a kert ágyait. Egy teljes óra hosszat igy öntözgettem a virágokat és zöldséget a eziszterna vizével és . . . homlokom izzadtságával. Végre a cseléd vacsorához szólított... a konyhába. Midőn megpillantottam a felséges kél- levest, az inyingerlő szalonnát és az álta­lam annyira kedvelt cidre-t, minden hiú büszkeségem elnémult. Alig fejeztem be a 1 komát, az ebédlőbe hívtak, hol a Cocheux házaspár viaszkos-vászonteritók mellett trónolt és „calvados“-át szürcsölte. Az ur jóakaratot mutatott irántam ós az asszony sem látszott már annyira szigorúnak. A végrehajtó ekkor meghatározta feltételeit, mely számomra lakásból, teljes ellátásból és húsz frank havidijból állt, de még azt is kilátásba helyezte, hogy később család­tagul fog tekinteni, ha jól viselem magam. Meghatott szivvel fogadtam ajánlatát. — Tehát, — figyelmeztetett főnököm nagy választékú cipőraktárát ajánljuk a t. vevő­közönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást

Next

/
Oldalképek
Tartalom