Szamos, 1911. december (43. évfolyam, 275-298. szám)
1911-12-24 / 294. szám
XL'II. évfolyam, Szatmár, 1911. december hó 24„ vasárnap. 294. szám. rounruiju iafüíAf.- ^ ------------E! őfi7e<éai dij : aelyben: 1 évre 12 K, */, évre 6 K. V* évre 3 K, 1 hóra 1 K Vidékre:., .. 16 „ „ 8............ 4., „ .. 1'50 Eg y szám ára 4 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Rékóczi-utcza 9. szám. ca Telefonszám: 107. Mindennemű dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Hirdetések: Készpénzfizetés mellett, a leKÍutér'vn«abli Árban k<\'íl- tetnek. — Ax apróhirdetések közéd minden szó 4 fillet. Nyiittér sora ?0 fillér. ——— Hit és tudomány. Irta: Bodnár Gáspár. Ezt a századot, a huszadikat, a megismerés a tudás századának nevezik. És nem is érdemtelenül. A megismerés, a tudás ma nem csak vágy. Gigászi erővel dolgozó törekvés. CsudáB eredmény. Mégis mit tapasztalunk ? Hiába tör elő az ember ős harcában a megismerés, a tudás ereje és fénye; hiába szóródik nagy, hatalmas területekre : nem bírja nélkülözni azt a másik, elsőszülött erőt, hatalmat — a hitet. Hiszen maga a tudomány is tele van hittel. Az a rengeteg probléma, melyről azt hiszi lázas mámorában a tudós, hogy megismerésével oldotta meg: hipotézisen felépült hit. Legeslegtöbbje : hit. Hiába! Az emberiség ős harcában a természeti erőkön, a nagy világ jelenségein nem győzedelmeskedhetik az ember mindig és mindenben. Igájába hajtja a gőzt. A villámot, a delejt. Hóditó hadjáratot indithat csudás gépjeivel Karácsony est. Irta: Bériéi Géza. »Édes feleségem, — innen írom ezt a levelet, a fogház hideg, szeretet nélküli levegőjéből, szent karácsony éjszakáján. Azért Írom, hogy háborgó tengerhez hasonlatos lelkem hullámai némikép lecsillapodjanak, hogy egy kis melegséget lopjon ez a pár sor a ti szomorú karácsonyo okba, amely most éppen olyan szomorú, mint amilyen az enyém. Én itt ülök ebben a néhány lépés hosszú, s pár lépés széles fülkében. A hosszú, komor folyosón fáradt vonásu, mogorva börtönőr lépked. Egy szegény, sajnálatra méltó ember, aki most, a szeretet ünnepén : felhúzott szuronnyal kénytelen itt őrködni a társadalom páriái fölött, mig más halandó ember : szerettei körében örvend a Megváltó megérkezésének. A csendes folyosón messze hangzik nehéz lépteinek zaja. Most elcsendesedett. a levegőben. Van és marad mégis egy pont, mely a legszédületesobb haladásnak is korlátot szab. Ezt a korlátot én még mindig örök törvénynek nevezem. * Az a gigászi erő, a megismerés, a tudomány igájába akarja hajtani az ember szivét is. Azt a kisebbik világot, az ember belvilágát. Agyát, szivét és akaratát. Keresi, kutatja a hit forrásait. Messze az égtől. Itt a földön, emberi kezek nyomán. Boncol! késsel kezében vágja, tördeli a karácsony hitének gyökereit, ágait. Tépi örök ifjú virágait. Belenyúl az ember boldogságának még egyedül megmaradt világába. A gyermekkor édes, gondatlan világába is. De hiába ! Miként nem bir feltétlen hatalommal és erővel ott a természet nagy világában : úgy gyöngének tehetetlennek bizonyul ama kisebbik világban, az emberi szív világában is. És mig a tudomány például a karácsony hitét a mesék,' az illúziók vilit áll az ajtóm előtt, s szembenéz velem. Egy kis szánalmat olvasok ki a szeméből, ö sajnál engem : én pedig az ő sorsa telett szánakozok. Beszól hozzám. Hidegen, bimórten : de azért a hangján átrezeg egy kis melegség. — Akar valamit? És én akarok. Tollat, tóntát akarok, hogy így gondolatban közzétek szálljak. Az ón szerető családi fészkembe, a bozontos hajú, maszatos képű apróságaim közzé, az én odaadó hitvestársam oldala mellé, hogy lássam az én apróságaimat, amint csillogó szemmel nézik azt a fénylő valamit, amit a Józuska hozott nekik: amit a te kezeid aggattak a karácsonyfára, s gondolatban elszánjak oda, ahol egy nedves tekintetű, szomorú félözvegy bámul ki a ködös, téli karácsony éjszakába, vagy tán annál is távolabb : ide, az én börtönöm szűk falai közzé, hogy megossza itt velem a nélkülözést, a hidegséget, a részvétlenséget. S mindez miért? kiért? lágába akarja rántani: az embermilliók milliói időről-időre, évről-évre felemelik, visszaviszik abba a magasabb világba : a hit világába. Az emberek óriási tömege nem azon töpreng, hogy a napot, a csillagokat a véletlen alakulás avagy a tudomány hipotézisai tűzték az égre. Élvezik áldó melegét és nyönyörködnek hűséges ragyogásukban. Nem kutatja, hogy mikor nyílott ki a virág első bimbaja. De szereti és rajong érte. Ilyen a karácsony hite is. Ilyen a szent estnek varázsa is. Ilyen a karácsonyfa tüneményes képe. Ilyen az egész ünnep hangulata. A hit napja. Állandó csillaga a keresztény életnek. Virága a sziveknek. Megnyugvása, pihenője — a forrongó elméknek. Olyan a karácsonyban való hit az ember életfája mellett, mint az örökzöld folyondár. Ha ágait százszor levágjátok: újra haj1. Újra jelentkezik. És akkor talán, mikor azt hiszitek, hogy gyökere szakadt. Az élet utolsó fellobbanásánál. Fáj, hogy ez most eszembe jutott: fáj hogy ez most megzavarta az én csen des, haragnélküli ünneplésemet: de ha már ide szaladt az agyamra, ha már itt fojtogatja a torkomat, ha már nehéz, átláthatatlan lepelt borított az öntudatomra: hát kimondom, ki kell mondanom: hogy mindez miért? . . . kiért? Igen: Kiért?! Mert az: hogy nekem most itt kell ülnöm ebben a fojtó ridegségben őrjítő ma- gamrahagyatottságban, rószvótelensógben: az valakiért történik. Valakiért, akihez nincs semmi közöm: semmi közünk: de aki halált érdemlő cinizmusai, állati vággyal közzónk fúrta magát, utánna vetette magát az én asszonyom után, hogy azzal is halálra sebezze egy ember szivét, hogy nem ért el semmit, nem értetett el semmit: mert az én asszonyom: te édes feleségem szent vagy, hü vagy, hü voltál hozzám. Látod: én most boldog: nagyon boldog vagyok, s valami önelégültség játszadozik az arcom barázdái között, s valami
