Szamos, 1911. április (43. évfolyam, 75-99. szám)
1911-04-02 / 76. szám
(1911. április 2.) 76. szám. SZAMOS 9. oldal. Nannyó *) Kihalt a falu. Az emberek, az asszonyok, gyermekek mind a mezőn vannak. Megjött az aratás ideje s messziről olyan a határ, mintha fehér és színes bogarak támadtak volna rá az aranysárga búzatáblákra. A bogarak, az aratók, ették maguk előtt, görbe sarlóikkal, a rengő kalászokat. Ahol elhaladtak, kopár tarló maradt, melyre szép sorba épültek a kalangyák a búzakévékből. Dévaj nevetés, halk énekszó vegyült a légbe, mig egyre fogyott a megérett kalász, s egyre növekedett a kalangyák sora. Messziről nézve, pompás arabeszkek rajzolódtak a barnás-fehér tarlóra s minden uj kalangya, mely tovább rajzolta az egymásba olvadó vonalakat, nagy öltésnek látszott, amit roppant tűvel varr valaki a földbe. A délutáni nap izzó fényszálait szórta szét a határon. A levegő rezgett a hőségtől, s apró bogarak raja muzsikált a magasban. A határt körülfogó erdő felett egy sas keringett lassan, kiterjesztett, mozdulatlan szárnyakkal. Valami egeret figyelt a magasból. Ahol a kalangyák tövében játszó gyermekek észrevették, mindenütt felhangzott a gyors ütemü nóta : „Héja, héja, kara héja Száz pipémnek egy a héja!“ Mindenki, aki csak tehette, a határon volt. A faluban itt ott egy-egy vén ember és egy - egy öreg asszony maradt házőrzőnek. De ezek sem szívesen. Aztán azok, kiket némi nyavalyával vert meg az ég. Nannyó, özvegy Dali Estánnó is ezen az okon maradt otthon. Beteg. Fönn járogat. Dolgozik. Matat (ide-oda járkál) az életen, ellátja a disznókat, vet a tyúkok eleibe, szóval nem él ingyen. A mezőre azonban már nem tud menni, aminek oka megtalálható lenne a nannyó nyolcvan esztendejében, de ő nem abban keresi. O beteg és jaj annak, aki mást mond. Meg akar gyógyulni, hogy ne legyen olyan tűrt személy a háznál. Pedig ugyaacsak keresi a kedvét mind a fia, mind a menye. Nannyó a ház előtt ül a kövön és néz ki a határra. Három kővel alább kuporog Bori néni,, a zsöllérasszony. Ide jött panaszkodni, hogy nem tud gyavulni ő sem. Beszélgetnek . . . — Megtörtem én máng azt is ! — mondja nannyó szomorúan, — de nem mutatja az er ej it. — Kilenc vó’t ? kérdezi Bori nén. — Annyi! Kilenc fejér kövecs. A kö- rösztutra möntem véle. Elhajigáltam kilenc felé, reá mondtam kilenc nyavaját, hogy mön- jenek véle. De biza nem möntek el. Jaj a farcsukam (derekam), Bori, jaj a farcsukam ! .. — Hát úgy fáj ? — kérdezi Bori nén. — ügy biza ! Úgy ! Elinös-elig türhe- töm. Következik ebből még valami. Soha eddig nem valék igy . . . — Osztán a doktor nem mond valamit ;ea ? — Nem! Bori, nem! . . . A fiam, Están béhitta vó’t, de hát az ojan, hogy akar a kőnek mondom, akar neki. Úgy mondja, hogy megöregödtem. Urusságot sem irt. Azt javalta, hogy ne fussak annyit, hanem nyugugyam, s ne gondoljak véle. — A máját is megmondta ? — Meg én ! A lépömöt is ! Osztán, hogy a farcsukamba rossz nedvesség kerü’t. Meg azt is, hogy a cérnát nem tudom máng bé- huzni a tő fokába. — S nem irt sömmit ? — Nem a’, pedig a fiam is monta, hogy ne sajnálja, me’t kitelik ! . . . *) Nagysmyé. — Nem héjába nem möntem én hezza! — beszél Bori nén. — Amit Apolló nén meg nem gyavit, oda jöhet akármennyi doktor. Neköm a jobb lábam máng hajlik egy kicsit. Csak a szürem nem elég jó. Osztán a májam. — Hol érződ ? — kérdezi nannyó, nagy érdeklődéssel. Borimén megböki a jobb oldalát és feleli: — Itt! — Ott? No ládd, én nemcsak ott, hanem följebb is ! — Én is olykor-olykor ! — mondja Bori nén, — de a mind csak attó’ van. Apolló nén úgy mondá, hogy a baj tüze langallik addig, me t a baj ojan, mind a tűz !-- Hát az én farcsukam ? . . . Tán oda hátra csak nem monyon? — szói nannyó és megtapogatja a derekát. Mié’t ne, ha Apolló nén mondja ! Ej, asszonyom, meg ké’ próbálni a puskaporos pálinkát. Attó’ megdöglik a férög, aki a májba van. — De hát mé’t nem döglött meg máng, ’isze’ béittam a tavaj eleget! . . . — A’ meg is döglött, aki akkó’ vó’t. De más jött hejette. Azé’t igyék még, osztán küjelről kösse bé nyulhájjal. Az is jó! — A tavaj csigahéjat törtünk; meg. Azt is ittam bé ó borba. Meg is könnyűit vó’t attó', de a puskaportól nem ! — Csodálom ! Tán nem tötte meg elég- szőr. Én örökkétig jobban vagyok tőle, de hát esmönt-esmönt inni kell. Nem gondó’ná. hogy egyéb vó’na a baj. Ónot öntetött ? . . . — Igön. — - Osztán mi jött ki ? — Hát ojan hosszúkás, recés valami. Feje is vó’t, mint a halnak, de laposabb vó’t. — Hátha nem a máj ? — Úgy néztük, hogy a’! — Máng pedig a máj nem ojan. — Hát (nijen ? — Kerekebb, sokkal kerekebb. Az a tüdő lösz. — Hit az ojan ? — Ojan ! . . . — No látod-e, a’ lehet! ? A mejem nehéz, ha futok a disznyókhoz. Lehet no! . . . Hát arra mi vó’na jó ? — Arra sömmi sem jobb, a káposztalénél. Kimos a’ mindönt. Még úrról is tudom, hogy itta, aztán jobban lőtt tőle. Most nem lehet megtönni, me’t nincs sózott káposzta. — -Lössz a télön. — S addig? . . . Addig akar a nyujtó- padra is kerülhetők addig! . . . No hát addig is lehet tönni valamit. — Mit no ? — Hivassa le Apolló nént. Az osztán tud mindönt. — De a fijam nem szereti. Azt mougya, hogy ő kúrálta el az apját is ! — Amáng nem lehet igaz ! . . . — Mié't? Me’t csak azt nem tudgya megjavítani, akinek eljött az órája! Úgy van a’! Mikor eljő az az idő, nem lehet tönni róla ! — Az én bajomon tudna még segíteni ? Tudna biza, tídna ! ír az annyit, mind a doktor, ha nem is papirosra. Csak meg kell tönni mindönt! — Úgy gondolod, hogy a tüdőmmel vó’na baj ? — Úgy én ! Me’t a puskaporos pálinka a máját meggyavitotta vó’na. Tudom a magaméról. Jobban lőttem vó’na. Tudom a magaméról. Jobban lőttem vó’na máng. de nem telik reá! — Innál, ha adnék ? — Nem én csak ngy, de puskaporral biza igön. Érzőm, hogy ugy-ugy beléfáj. Nanyó betipegett a házba. Elékereste a puskaport és a pálinkát. Aztán beleöntve előbb a port egy pohárba, rátöbötte a pálinkát s kihozta Bori nénnek. Bori nén nagy hálálkodások között bé- nyelte és csakhamar elment, mert le kell feküdni, hogy az orvosság kifejthesse az erejét. Nannyó egyedül maradt az életen. Enni vetett a disznóknak. Összeszedte a tyúkólból a tojást, aztán leült a kőre ismét. Nézett ki a mezőre és mosolyg'ott. — Fene itkányos fehérnép ez a Bori ! — gondolta magában. — No de adók elég puskaport neki a pálinkához. Pedig nem fáj annak a mája. Nem is ott van. Tudom én, hol van a máj ! . . . Ült nannyó a ház előtt a kövön. Szeget ütött fejébe a Bori mondása, hogy a máj nem olyan. Lobet, hogy igaza van, tépelődött nadnyó. Eddig hiába beszélt a májáról, a lépéről, a farcsukáról, hátha most elhiszik neki, hogy baja van ? Hátha most rátalált ? Milyen jó lenne, ha meggyógyítanák, s ő is elmehetne a határra, aratni. Lassan szürkülődött az ég. Már jöttek haza az aratók. Az Ambrus Péter munkásai végeztek is és a csapat előtt vitte az egyik legény a fején a búzából kötött koronát. Dalolva mentek az utcán. Néhol a kapuból vizet zuhintottak, szokás szerint, a legény nyakába, de ezek a meg-megujuló események csak fokozták a kedvet. Nanyónak is társa került. Hazajött a menye, hogy a vacsorához lásson. Úgy mondotta, hogy a gazda később jő. Még aratnak. A mig a fiatál asszony a csirkák nyakát nyiszálta, mannyó eléhozakodott a tüdejével, de a nenye men. igen vette a szivére. — Ugyan, édös anyám! — szólt, — hogy gondolhassa ezt ? Nincs baja! Csak máng nem éfiu. Eltő’t az idő ! . . . Nanyót igen leverte a felelet. Elvonult és gondolkozott, hogy a fiának fogja elmondani. Az ő vére csak megérti őt, Aztán meg fogja gyógyittatni, hogy a mezőre mehessen, mint a többi. Mikor Están, a gazda, hazajött, félre- hivta. Elmondotta az uj felfedezést, hogy neki tulajdonképen a tüdeje beteg. Azt kellene meggyógyittatui, ha volna mivel. Nem élne akkor ilyen ingyen. Tudna dolgozni a mezőn ... Están meghallgatta a panaszt, aztán félkarjával átölelve a nanyó nyakát, beszélni kezdett: Ugyan, édös anyám lelkem, csak nincs szükibe sömminek ? Hát mit akar még ? ... A dolgot eligazítsuk! Ne gondoljon annyi bajt! Nincs a’, ’isze’ szeressük, megbecsü’jük, de hát mit gyavitsunk, ha nincs baj ? . , . — Azt hiszöd. Están fiam, azt? — kérdezte mannyó szomorúan. — Nem beszélnék, ha úgy ne vó’na! A mezőre szeretnék mönni! . . .- Járt eleget értünk. Most hadd járjunk mű ! . . . — Hát nincs úgy, ahogy mondom ? — Őrizzen az Isten, hogy úgy lögyön, édös anyám! . . . Manuyó otthagyta a fiát. Kiment a kertbe. Elgondolkozott, hogy mennyire sem mi ő, hogy nagy betegségében igy bánnak vele a tulajdon gyermekei. Azok, akiknek annyit szerzett és annyit odaadott. Hosszas kesergés után megállapította, hogy memsokára vége lesz a világnak, mert hogy állhatna meg tovább ez a föld, mikor olyan hálátlan gyermeket kénytelen hordozni, mint amilyen az ő Están fia I Ái kosi Ferenczi Kálmán.
