Szamos, 1911. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1911-01-27 / 22. szám
XLir. ávfolyaüi. Szatmár, 1911. január M 21, péntek. POLITIKAI IAPILAI». Előfizetési dij : Helyben: 1 évre 12 K. */2 évre 6 K, 1U évre 3 K, 1 hóra 1 K Vidékre:,, „ 16 ............ 8............ 4..........150 Eg y szám ára 4 fitiér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákóczi-utcza 9. szám. m Telefonszám: 107. Mindennemű dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Hirdetések : Készpénzfizetés mellett, a legjutányosabb árban közöl- , tetnek. — Az apróhirdetések között minden szó 4 fillér. Nyilttér sora 20 fillér. Községek hanyatlása. (—ss.) A népszámlálás általában a városok fejlődéséről és a községek hanyatlásáról tesz tanúságot. Különösen az ország felső vidékein, de az Alföldön is a falvak lakossága vagy stagnál, vagy fogyatkozást mutat a tiz év előtti állapottal szemben. E jelenség fölött, amely első tekintetre szomorú, de beható vizsgálódásra egyenesen megdöbbentő, el kell gondolkozni. És itt első tekintetre szembeötlik, hogy a nép kezdi magát a községekben nem jól érezni. Miért? Bizonnyal azért, mert nem találja meg azokban életének olyan kedvező feltételeit, mint régen. A falusi nép mindenütt rendkívüli terheket visel, rendkívül el van adósodva. Alig van falun egy ház, vagy ingatlan, amelyet ne terhelne kölcsön. Ez a kölcsön elment, az adósság persze megmaradt. A mi csekély pénzt a földcnivelő terményeiből vagy háziállataiból nagy ritkán beszerez, azt mindjárt viheti adóra, kamatra, neki és családjának marad is, nem is. Csoda-e, aztán, ha egyszer csak elkezd kivándorlási gondolatokkal foglalkozni? Amerikába az onnan érkező pénzeslevelek csábítják, amelyek a legjobb kivándorlási ügynökök, a nagyobb varosok felé pedig a remény, hogy azokb-n munkát talál úgy a családfő, mint az asszony és lesz pénz nem ritkán, hanem gyakran. így gyarapszik Az óriás. — Roberto Sracco. — Elnéztem, amint lassú lépteivel előre haladt, de azért kurta lábai biztosan vitték előre. Mindig a fal mentén haladt ugyan, mintha' csak a siető emberek lökdösését akarta volna kikerülni, de az egyáltalán nem látszott rajta, mintha bújni akarna, vagy szörnyű kicsiny voltát rejtegetni szeretné az emberek elől. Télen-nyáron fekete redingot-ot viselt. Csak a kalapja mutatta, hogy gondos férfi- toile’teje tudomással bir az évszakok változásairól. Télen szinte eltűnt a magas cilinder alatt, nyáron pedig a könnyű kalap élénk ellentétben állót különös, meglepő arcához. Semmi sajátságos kifejezést nem lehetett fölfed-zni ezen a rendkívüli csúnya arcon, amelyen mmtha mégis lett volna va lami, — nem tudom én mi, ami összhangban állott az emberke járásával, aki egészben véve alig volt egy méternyi. S most, hogy igy bemutattam, ne gondolják, mintha valami rejtelmes és rendkívüli történetet akarnék önöknek elbeszélni. Egyszerűen egy beszélgetésről adok számot, amely egy kávéházban folyt le közte és a magyar községekből Amerikának es a magyar városoknak lakossága. A mai kormányzat, főleg gróf Serényi Béla földmivelésügyi miniszter fölismerte a bajt és szinte emberfeletti munkálkodással akar ismét iendületet adni községeink életének. A községek nálunk eddig teljesen a maguk erejére voltak hagyatva, de ez az erő folyton fogyatkozott és pótlásává! nem törődött senki. Ha nőmé lyik község valahogy lépést tudott tartani a modern fejlődés igényeivel, ugygezt az illc’ékes tényezők örömmel iátták, ellenben a vergődés felett nem tudtak csak sajnálkozni. így aztán a legtöbb helyen haladás helyett visszafejlődés állt be. A kedvezőtlen gazdasági viszonyok szintén erősen megtámadták a községek létalapját, A munkahiány miatt sqk család maradt kenyér nélkül s azokat a községeknek kellett segélyezni. Az ember azt hinné, hogy a városi piacoíc drágasága a községi lakosok, főleg termelők jólétét jelenti, mert például Budapest környékén levő sváb falvak népe tényleg szemlátomást gyarapodik. Ám ez csupán Budapest környékén van igy, más nagyobb városok drágaságának nincs ilyen határa a környékbeli községekre, a menyiben városok magát a vidék népét szívják fel magúkba, a helyett, hogy a vidék gazdagodására alkalmat szolgáltatnának. Mégis legfőképen a sokféle nyoköztem, — csúf, esős délután, mikor mind a ketten alig lestük az alkalmas pillanatot, hogy beszélgetésbe eredhessünk: — Micsoda förtelmes idő I — mondottam hasonlításba igyekezve burkolni kíváncsiságomat és att, mennyire szeretném beszédre bírni. S ő különös női hangon — amely óriási ajkai közül roppant meglepett — felelt :-- Ehl bízza csak rá I — Kire? — Bízza rá az örökkévaló Atyára, aki tudja, mit csinál. — Brávó! Hát ön hivő, monsieur Gianozzi ? — Hivő ? Nos és miért ne? Talán az vagyok. — Hogyan ? Hát nem bizonyos benne ? — Az igazat megvallva, még eszembe se jutott, hogy erről számot adjak magamnak. De ha valaki ilyet mond: Isten akarja igy, Isten akarja ezt, ez nekem egész tér mészetesnek tetszik. — S ön úgy látja, hogy ö mindig helyesen akar és helyesen gondoskodik? — Ez aztán már más lapra tartozik De ha, ami történik, nem mindig a mi kedmasztó anyagi teher az, a mely a községek életét nálunk megbénítja, s a melynek ellensúlyozásáról: és jövedelmi források nyitásáról a községek vezetőségei elfelejtetnek gondoskodni. Pedig e tekintetben a községek tanulhatnának a városoktól: ezek egykor szintén hasonló helyzetben voltak, de helyes életösztöntől vezéreltetve, megteremtették a különféle városi üzemeket Némely városunknak saját villamostelepe, közúti vasútja, jeggyára, kenyérgyára és téglavetője van. Mért ne tudnának ilyen üzemeket létesíteni a községek is ? Mért nem vezetik be a százféle háziiparnak egyik-másik fajtáját, azt, (amely a helyi viszonyoknak megfelel? Hol van megírva, hogy a falu n jpe nyáron csak mezei munkával, télen toll- és kukori- ca-fosztással foglalkozhat? Vsgy itt a baromfi, a melyből Magyarország nem tud annyit terjeszteni, hogy a külföldön drága pénzén meg ne vásárolják : mért tenyésztenek nálunk baromfit meg most is olyan kezdetleges es okszerűtlen módon, mint évszázadok előtt, hogy alig van valami haszon mellette ? Közszükségletet képező, bár kissebb iparvállaiatok alapítása a községeket hamar fellendítené, mert egyrészt jövedelmet hozna, csökkentené a pótadót, másrészt pedig otthon tartaná a munkáskezeket. A községeknek megvan az a joguk, hogy jövedelmeik emeléséről gondoskodjanak. Nem kellene ősi szokás szerint kizárólag az államtól várni vünkre való, akkor már nem elfogulatlan az ítéletünk. —. . . Hat ön panaszkodik is néha ? — Néha igen. — És mi miatt? — Ha fáj a fejem, meg ha a szakácsnő odaégeti a biftekethát nincs elég okom rá, hogy panaszkodjam? — Tökéletesen igaza van. De különben, ugy-e, önnek egész simán folynak a dolgai ? — Hát igen ! Nem megy egész rosszul. — Milyen nagy szerencséje van önnek! Felkiáltásemra kétértelmű mosolyra húzódott emberem hatalmas szája . . . Tovább folytattam : — Ön sohasem éli át nagy szenvedést, monsieur Gianozzi? — De; mikor anyám meghalt. Igen, akkor nagyin szenvedtem. Szent asszony volt és szép asszony! OlyaD nagy volt, mint ön . . . meglepi ? — Nem. — Apámat már nem ismertem Még kis gyermekkoromban elveszítettem. De ő is olyan szép ember volt. É^ mennyire szerette az anyámat! Megtaláltam azokat a leveleket, amelyeket még jegyességük ide-
