Szamos, 1910. október (42. évfolyam, 217-242. szám)
1910-10-09 / 224. szám
SZAMOS a: 10. okfc 9 Síé nisi A bosszú Irta : Róna Lajos. L — De esküszöm asszonyom, senki sincs a közelben Ön téved. — Nem, nem tévedek. Határozottan hallottam a hálószobámban vezető ajtó nyikorgását. Kérem, távozzék. Ha valaki meglátta a szobámban, pláne, mikor megcsókolt, menten szól az uramnak s akkor végünk van, nekem is, magának is. A szép Horváthné kéróleg emelte tekintetét Kende ügyvédre, ki szótlanul meghajolt, megcsókolta a feléje nyújtott kezet és indult. Az ajtóban még egyszer megfordult : — Holnap újra jövök. Az asszony nem válaszolt, csak bágyadtan bólintott Kende mögött az ajtó becsukódott, fáradtan hanyatlott a pamlag bársonypárnájára. Lethargikus mozdulatlanságban feküdt igy néhány percig. Az ajtó lassan kinyílott s Margit, Horváthné leánya lépett be nesztelenül Margit minden tekintetben anyjára hasonlított. Az ébenfekete haj. nagy fekete szemek, az orr s a finoman metszett száj, végül alakjának nyulánksága tökéletesen az anyja mása volt. Tizenhat éves lehetett, de már oly tapasztalt, hogy saját nézetei és véleményei voltak oly dolgokról, melyekről más az ő korában lévő leányok még beszélni sem tudtak. Anyjával mindig bizonyos félelemmel vegyes tisztelettel beszólt, csak épen a szeretett hiányzott a hangjából. — Ma nem mész sehová, anyám? kérdezte mikor belépett. — Nem. A fejem fáj s különös rossz kedvem van. — Megbántott valaki ? — Nem. Semmi különös sem történt velem, Csak épen, hogy rossz kedvem van. — ügy ? Te semminek nevezed azt, ha valaki engedelmed nélkül megcsókol ? Vagy megengedted ? Horváthné fölvette fejét és mereven nézett a leányára. — Hogyan ? Te . . . tudod, te láttad, hogy . . . — Igen, hogy megcsókolt a nyomorult, aki a kezemet merte megkérni. Horváthné félig aléltan roskadt a pamlagra. Nem mert u leánya szemébe nézni, mely szemek most szokatlan tűzzel égtek. — Szegény apa, — szólt Margit szomorúan, — ha tudná, hogy felesége a jövendő vejével csalja meg. nem tudom, mit tenne. Horváthné, ki ezalatt újra eszmélt s teljesen visszanyerte [az önuralmát, előbb dühösen végigmérte a leányát, azután kiegyenesedve felállt s a há'ószobája felé tartolt. — Egy szóra még anyám. Nem azért szóltam neked, hogy szemrehányásokat tegyek, hanem, hogy megkérjelek, utasítsd ki Bélát, ha újra jön, vagy egyáltalán ne ereszd be ebbe a lakásba. — De miért? — szólt visszafordulva az asszony, mert megcsókolt? Egy csók még nem jelent semmit. Hirtelen fellobbant a szenvedélye s nem bírt uralkodni magán. — Egy hét óta minden nap látom a szenvedélyét fellobbani — felelt nyugodtan Margit — s különben holnapra is biztosította magát egy kis fellobbanásra. Horváthné sápadtan, reszkető kezekkel nyitotta az ajtót. Erre nem tndott mit felelni. Csak csöndesen, vissza se fordulva, szólt: — Te is biztosíthatod. II. A bosnyák zenekar az Upor-kávéház- ban Strausz „Elektrájából adott elő részleteket. Az utolsó akkordok után a közönség zugó tapssal honorálta a kitűnő előadást. Horváthék nagy társaságban ültek a zenekar közelében. Kende Margit mellett ült és egészen hozzáhajolva beszélgetett vele. Margit feltűnően hátat forditott neki, amit Kende Béla, ki nem ismerte az előzményeket, nem tudott mire magyarázni. — Miért rosszkedvű, Margit ? — Engem ne nevezzen Margitnak. — Ejnye. De rossz kedve van ma a kisasszonynak. Azért egy kicsit felém fordulhatná. Tudja, az embernek rosszak s tudj’ Isten mire gondolnak, ha látni fogják, hogy magácska a vőlegényének hátat fordít. — A nyilvánosság előtt ön még nem a vőlegényem. S nagyon meg fogom gondolni a dolgot, mielőtt végleg igent mondanék. — De hát miért Margit ? Én bántottam meg ? Vagy valaki rosszat mondott rólam ? Hiszen maga okos kis leány és nem ül föl ilyen pletykáknak. És ha nem szól, nem is védekezhetem. Margit most már Kende felé fordult Valami fojtogatta a torkát. Sírni szeretett volna. Most látta csak, hogy jobban szereti Bélát, semmint csak úgy, se nekem, se neked, ki tudta volna adni az útját. — Nézze Béla — szólt elfojtott hangon — ón nem akartam magának semmit se szólni, csak úgy minden felvilágosítás nélkül, még a közelemből is elkergetni. Látom, ha ön faggat, ehhez gyönge vagyok. Legyen. Szólok. Ne vegye tehát erős sértésnek, ha azt mondom önnek : gyáva, csaló 1 Ezek még mind igen gyönge jelzők az ön alávalóságához. — De Margit, az ég szerelmére, ne olyan hangosan, valaki meghallhatja és . .. — Látja, most is arra gondol, hogy valaki meghallhatja. Ezért gyáva, amellett, hogy csaló. Gyáva volt, midőn az anyámmal megcsalt engem, a menyasszonyát. Gyáva lett, mikor sejteni kezdte, hogy meg- neszelnek valamit és nem ment többé fel az anyámhoz. És most is gyáva, mert fél a botránytól, fél, hogy igazolni kellene magát ocsmány tetteiért. És ilyen embernek legyek ón a felesége? Soha. Inkább a halált választom, mint a maga oldalán az életet! Kende erre a nem várt kitörésre percekig nem volt képes válaszolni. Azután csöndesen kérdezte : — Ki bolondította el a fejét ezekkel az ostobaságokkal ? — Orcátlan, még tagadni mer? Én magam láttam. — Hát tudja Margit, miért nem járok az utóbbi időkben az anyjához ? Nem gyávaságból. Hiszen nem is tudtam, hogy valakinek tudomása van erről a kalandról. Igen, szerelmes voltam az anyjába. De csak rövid ideig. Azután összehasonlítottam kettejüket. Magát Margit és az édesanyját és . , . Nos és ? — És arra a tapasztalatra jutottam, hogy minek nekem a tuiérett gyümölcs, mikor én éretett is kaphatók ? 1 — Arra nem gondolt, hogy a túlérett gyümölcsbe már beleharapott s ha az érettet meg is kapja, az előbbi elronthatja a gyomrát ? — Már elrontotta a gyomromat, de már ki is kúráltam magam s föltettem, hogy többé nem kérek belőle. Margit nem válaszolt. A zene egy záróindulóba fogott s a társaság oszladozni kezdett. Horváthék is haza indultak. Béla még elkísérte őket egy darabig, de a Bankutcánál elváltak. Horváth elmélyedve beszélgetett egy tőzsde-ügynök kollegájával a hőssé és a baisse-ről. Margit és Horváthné szótlanul mentek egy darabig egymás mellett. Egyszerre, minden átmenet nélkül megszólalt Margit. — Meggondoltam a dolgot anyám. Ha Béla jön, ne küld el. Én se fogom. Hozzámegyek, III. Az eljegyzés nagy pompával ment végbe. Az összegyü.t v ndégsereg szívből gratulált a jegyeseknek és sok anya, kinek eladó leánya volt, irigykedve nézte a boldog párt. A lakoma, melyet tánc követett, a reggeli órákig nyúlt. Négy óra lehetett, midőn az egyik .vendég elbúcsúzott. A többiek, mintha csak erre várták volna, szintén hazafelé készültek. Csoportosan távoztak. Nem telt el egy negyed óra s már csak a vőlegény maradt ott a sok vendég közül. Ö is munkára indult Margittól egy hosszú csókkal búcsúzott. A leány kikisérte s mire visszajött és a szobájába ment, az anyját találta ott. — Édes lányom, — szólt Horváthné — utolsónak és jöttem, hogy szerencsét kívánjak neked és még valamiért. Azért, hogy bocsáss meg nekem, hogy — hogy, na nem is tudom magam kifejezni, de hisz’ te tudod már, mit gondolok. — Semmi anyám. Én már rég megbocsátottam, még akkor, abban a percben. Horváthné gyöngéden homlokon csókolta a leányát. — De mondd csak — kérdezte kis idő múlva — hiába gondolkoztam róla, nem tudtam rájönni, mi indíthatott arra, hogy kibékülj Bélával. A leány szájszélein gonosz mosoly jelent meg, azután lassan, szótagolva, mintha minden egyes szava tőr lett volna, amelylyel sebezni akart, szólt; — Béla bebizonyította, hogy csakis engem szeret. Valami olyasmit mondott, hogy inkább kellek neki ón, a fiatal leány, mint az öregedő anya. Horváthné előbb hihetetlenöl nézett Margitra, azután elsápadt, végül arcát kezeibe temetve, hangosan felzokodott . . . latorján István °éPTJÍT építési irodája Szalmái,Rákóczi-u. Fogarassy-ház. válla! mindenféle épitkezést, tervek, kékség vetések készítését, művezetési és ellenérzést.
