Szamos, 1910. augusztus (42. évfolyam, 168-191. szám)
1910-08-20 / 183. szám
(1910. augusztus '20) 1S3. szám. S Z A il ü Ö 9. oldal. Olcsóbb left az ópit Kczft! Szatmári Faipar és Cementárugyár Részvénytársaság Kósa-féle fűrésztelep Szatmár—Szentvér állomás (bikszádi kis vasút és közraktár) mellett. Telefon: 208. Nem nyerészkedésre létesült íákereskedés, hanem a szaímármegyei földbirtokosok és gazdák közérdekű szövetkezése saját gőzfürésiükön termelt jó és olcsó faanyaggal ellátni az egész megye iparosait és építkező közönségét. Mindennemű puha- és keményfa, szerszámfa, tűzifa, fedélcserép, nádfonat, fedéllemez, asbestcementpala, beocsini cement, betoncsövek, cementlapok, üreges betontömbfalvázak. szközlése díj- —*, Kedvező fizetési feltételek Építkezéshez olcsó bankkölcsönök kié mentesen. Meghívásra érdeklődőket vidéken is személyesen m Fekete zongora (Modern humoreszk.) Irta : Bárdóly Sándor. (Egy nagyon lármás, érdekesen színes esti kép . . . Százával ömlenek a város díszes kultur palotájának főbejáratához ... A színhely ugyanis egy nagy vidéki város kultur palotájának előadó terme. Idő: 2010. év december hó közepe táján, 9 órakor . / . Egy néhány perc s kezdetét veszi az „Ady- esték“ harmadika . . . amelyen a hirdetési tábla szerint Dr. Remusz mester, a magyar irodalomnak országos hirü professzora egyik legérdekesebb előadását fogja megtartani. Sorra kerül a magyar lira egyik tagadhatatlan gyöngye „A fekete zongora", meg a „Meghalok“ s a „Megy, megy“ . . . Szinte káprázat végig nézni a villany csillárok arany erdejében díszelgő hölgyeket és uracsokat . . . Micsoda kulturszomjas arcok ? A legtöbben zöldek ? . . . Micsoda este ? . . . Csitt! Figyelem! Kezdődik az előadás ! . . . Rémusz mester szobája ajtajából egyenesen a pódiumára lép, mely a szemléltetés, átadás, kényelem szempontjából a technika minden vívmányával fel van szerelve ... A mester a lehető legérdekesebb és legnevetségesebb alaki . . . Előad . . .) Dr. Rémusz: Hölgyeim és Uraim I Hogy szokásomhoz képest logice beszéljek, leszek olyan bátor a fonalat ott felvenni, ahol elhagytam . . . Végtelen örömömre szolgált, hogy a minap is mily élénk érdeklődéssel hallgatták a XXI. század legnagyobb lírikusáról szóló észrevételeimet, mit ma folytatni szándékozom . . . (Egy megrögzött adysta ordítva: Halljuk, halljuk ! . . .) Tehát amint már eleve hangsúlyoztam, nála azt az utolérhetetlen misztikus mélységet, fátyolozott világosságot (?) kell szemeink elé tartanunk, melynél fogva beteges, világgyü- lölettől is még poetikusaöbá tett melanchólikus lelkülete, az ész szerencsésen izgatott szikráival egyesülve, képessé vált utólórhetetlenül rezgő húrjain a legszebb. Szerelem, csalódás, bánat, gyűlölet, barátság, rajongás kifejezésére . . . (Zöldi, a vén cinikus riporter : Nem értjük Rémusz ur! . . . Példát rá, Rémusz ur I . . . Pl. Itt a „Fekete zongora“. „Bolondos hangszer, sir, nyerit és bug . . . Fusson akinek nincs bora .' . . Ez a fekete zongora.“ (Alig hogy a váratlan közbeszólástól ijedten szavalta a példát, mozgás, zür-zavaros hangok hallatszanak a közönség köréből . . .) Egy u r : Mi ez ? Semmi! Dr. Rémusz : Csendet kérek hölgyeim ős uraim! De ez a legszebb költemény és ép azért nem értik. . . Türelem, azonnal szolgálok . . . (Tovább szavalja . . .) „Vak mestere tépi cibálja“. Ez az élet melódiája . . . Ez a fekete zongora.“ Egy legmélyebb asszony! hang : — Ugyan kérem, micsoda zöldség ! Az nem az én hajam! , (Folytonos lárma . . .) A „Holnap főszerkesztője: (Derék, tekintélyes ember, okos arca, öblös hangja.) Méltóztassanak már kérem csendben lenni . . . Kérjük Rémusz úr, magyarázza meg, mert igazán sejtelmesen érdekes ! Dr. Rémusz: Tévedni méltóztattak, akik közbe szóltak. Mert igen mély, szép és világos . . . Csak a régiek nem láttak, mert hályog volt a szemükön . . . Mert nem becsülték, mert nem volt érzékük, azért nem értették. De ami uj kifinomult essztetikai kultur-nézeteiuk a hisztéria vakító fényénél meglátják érzések, a vér gazdag, világosan színes, eleven perspektíváját. Csak mi érzünk, mi látunk, mi méltányolunk : azért is emelünk szellemének szobrot . . , Hisz mennyire ki- érzik a „fekete zongora“, „bolondos hangszer“, „sir, nyerit ős bug“ képleges, de szédületesen szubtilis fátyola alól, maga az „Élet“ minden tülekedésével, bajával, miből fusson, akinek nincs ereje megállani és ne cibálja vakon a Lét kacérul gúnyolódó asszonyi haját . . . Mert lenni csak állatiasság! Lenni vagy nem lenni igazán : ez a kérdés ! Szóval itt (hangos sóhajok és hangok : Úgy van! Éljen!...) — itt — Hölgyeim és uraim! megnyílt aztán az iró izzó-hideg képzelete előtt a lét örök nagy problémája, a sors, a végzet örökös tragédiájával s igy folytatja: „Szemeim könnye, tornázó vágyaim tora. Ez a „fekete zongora“ (Közbekiált egy javit- hatlan éjszakai jó madár, egy vásári cirkuszos hátulról: Micsoda őrület! Tornázó vágyak tora! Ez oszt konkurencia!) Dr. Rémusz: (mos már tüzesen) Igenis helyes! A költő a sors rettenetes csapásai elől gyógyulást keresendő összes vágyait egy zongora mellé visszi, hogy ott benne minden izzóvá lángoljon, hogy elfelejtse kora sötétségét, bűnét, igazságtalanságát! . . . (Rettenetes zűrzavar : Lehetetlen ! Nem úgy van ! Szellempróbát kérünk ! Idézze meg Adyt! . . . D r. Rémusz: kétségbeesetten igyekszik bemagzarázni „a tornázó vágyakat.“ Felhozza azt is, hogy bár, a „jön, megy“ vers sorai is homályosak, mégis mily fönsége- sek . . . Hiszen legtöbbször, ha „megyünk“ (? !) tragédia, hát mikor mgr jövünk?! De a közönség csak tombol! Rémusz kénytelen Adyt megidézni! Sötét lesz ! Csak egy pillanatra ! A másik percben vakító világosság mellett működik egy ördöngős masina . . . Rémusz egy csőbe kiabál : „Kötet: Vér és arany ! 32. 1. Fekete zongora'1, „Tornázó vágyak ? ?“ Majd reszketve adja hírül a hallgatóságnak, hogy a mester nagyon messziről indult most . . . Haragszik . . . Azt mondja: hogy Isten úgyse nem szívesen jön ... A ravatalról leszállóit, megfagyott csepegő Dunával kártyázott s most zavarják . . . Hagyjanak neki a „Fenébe“ békét, neki mán nincsenek „Vágyai“ . . . Csend . . . Kopogás . . . Suttogás . . . Egy, egy villany-szikra.. . Most már csakúgy n jön . . . Üvöltve rohan . . . Rémusz mester inai trombitálnak. Hajszálai • az égfelé vigyorognak . . . Most . . . szédületes ! Rémusznak a szeme fennakad, ajka halott-halványá pirkad : amint a vetítő fénylapjára tekint . . . Most már a közönség is fázik . . . Rémusz vonaglik s motyog: ... Óh végzetes. Ady jön . . . Ady most már csakugyan jön ... De hogy jön ? Ady háttal jön. Még messzi van, de jön! Oly erővel, mintha a „Riadója“ írása közben a Vereckei szorosan jönne. Pont a kezébe ... A fekete . . . Csont az arcába... Siratja az őszi időket ... A csalódott pici nőket ... A múltat ... Az életet. És jön Majd „a feketét“ dalolja s hogy „Meghalok“ . . . Zöld zsákét ős cilinderben.) A fogadó asztal káprázatos finomságokkal tele ... ö jön . . . Éjfél. Már a szellem-udvar, szélső kamarájának legmélyére lép . . . Rémület az arcokon . . . Égy két szikra . . . Kezdő sötétülés. Egy kis tévedés a Rémusz keze által a kormány-rudon . . . ■ S a következő pillanatban robbanás és ... és az egész terem. „Egy zsibongó, lármás, csó kés poff-daganatos fekete zongora !•
