Szamos, 1910. július (42. évfolyam, 141-167. szám)
1910-07-03 / 143. szám
í 1910. Julius 3.) 143-ik szám 8 Z A. M ü b 9. oiuai Kapható: Szatmáron: Bartók László, Beér Miklós Bossin József, Fógel Károly, Kínál Géza, Koos Kálmán, Lőwinger József, Mertz István, Rác« István, Szatmári kér. r.-t. Kooz Miháy, Somlyai Elemér, Szabó Géza, Szentpétery M., Szűcs József, Ullmann testv., Unger- Ullmann Sándor, Wallon Henrik. F-Gyarmaton : Balika Miklós. Sz.-Váralján : Rappaport rál. Az ugaros szőlőmivelés. Minden gazda arra törekszik, hogy szőlőjéből praktikus és gazdaságos munkával a kiadások lehető redukálása mellett minél nagyobb és minél jobb termést nyerjen. E czél eléréséhez nehéz találni helyes útmutatást. Ilyen útmutatást ad egy újabban kiadott könyv, melyben szerzője sok évi tapasztalás és megfigyelés után irta le tanításait. Amiket leirt, azok ma is megdönthetien igazságok. A ki e mű tanításai szerint műveli szőlőjét, évi termését tetemesen növeli. E könyv eredetileg Kolozsváron jelent meg 1834-ben ; szerzője hilibi Haller Ferencz. Szakférfiak ma is nagy értékűnek tartják útmutatásait, ami egyik nagyobb szőlőbirtokost arra indított, hogy azt az iró utódainak beleegyezésével újból kiadja. A mű 156 lapra terjed s 26 rajzolat teszi kézzelfoghatóbbá tanításait; világos eredeti székely nyelvezettel van írva, ami a (könnyű megértbetésnek csak előnyére van. Előszót hozzá a gyakorlat szőlő !művelés módjának kiváló ismerője Szent- györgyi Lajos irt. Az értékes munka Szatmáron a „Szabadsajté“ könyvnyomdában 1 koronáért rendelhető meg. Makulatúra papiros kapható a Szamos nyomdájában Válás után. Dantrénes ur lehorgasztotta a fejét, úgy járt le és föl a szobájában. A velencei tükör visszatükrözte alakját s halvány arcát. Halántéka körül már őszülni kezdett. Anyja a székében ült s látszólag egy könyvet olvasott. Néha azonban nyugtalanul fiára tévedt tekintete. A szoba berendezése újnak látszott. A zongora be volt zárva, a meghitt sarok, ahol a fiatal Dantrénesné ülni szokott, üres volt, a virágtartó virágai hervadtan csüg- gesztették le fejüket. Nagy változásnak kellett a házban történni. / Dantrénes az ingaórára tekintett de ezért folytatta a járkálást. A várakozás nyugtalansága dobogtatta meg szivét. Szereteti volna idősebb lenni egy évvel, ügy érezte magát, mint az az ember, a i azt álmodja, hogy megfu ladt. Megállott s az ajtó kinyilt. Nagybátyja, Forgeret tábornok jelent meg előtte. — Szabad vagy — szólt — a helyszínéről jövök. A törvényszék kimondotta a válást. Dantrénes egy szót sem szólt, ügy hangzott az öreg szava a nagy csendben, mintha halálitéletet mondott volna ki. Megkönnyebbülést érzett miatta. Bánatos öröm lett úrrá fölötte. Megcsókolta anyja homlokát s az ablakhoz lépett. Jeanne Chanollal kötött házassága első napjaira gondolt vissza, a zárdából feleségül vett gyermekleányra, akit nászutra Rómába, Nápolyba, Velencébe vitt. Csak Párisba való visszatértük után vették észre, hogy csalódtak egymásban. Az első összekoccanást az anyós, Dantró- nesné rendezte. Még most is jogokat formált a fiához s ezen a fiatal asszony fölháborodott. Dantrénes csodálkozva vélte látni, ho. 7 felesége, akit jónak, szelídnek képzelt, pazarló, mulatni vágyó, szókimondó volt. A helyzetet jobban elmérgesitette az anyós jelenléte. A asszony egyre ruhákat varratott s bálokon töltötte az idejét. A férj pedig mérgében a klubba ment s nagy összegekei veszített a kártyán. És ez hét évig tartott. Mennyi keserűséget szenvedtek ezalatt. És ez még nem volt minden. A féltékenység és házasságtörés következett aztán. A férj, miután egy Salvankey nevű úriemberre hatalmas vágást mért kardjával, megbocsátott a nőnek. Szeretett, oly szenvedélyesen, hogy ez az érzelme erősebb volt a halálnál. Szerencsére gyermekük nem volt. Egyszer aztán az asszony egyszerűen elment, — Maurice, nagybátyád szólt hozzád —• jegyezte meg Dantrénesné. — Nem hallgatsz meg, barátom? — kérdezte a tábornok. Feleséged szeretne beszélni veled. Ő is ott volt az ítélet kihirdetésénél. Magammal hoztam a kocsin. Lent vár. — Rendelkezésére állok Chanol asz- szonynak. A tábornok fölvezette az asszonyt. Félgyászba volt öltözve. Amikor fá- tyolát fölemelte, Dantrénes még szebbnek látta, mint ezelőtt s ez fájt neki. Eszébe jutott az az idő, amikor még csókjaival borította azt az asszonyt. Székkel kínálta meg az asszonyt s az elfogadta. Leült. — Üzleti ügyben akar velem érte kezni? — tudakolta tőle. — Még látni akartam utoljára. A szeme közé nézett aztán folytatta. — El vagyunk választva. Már azelőtt is közömbösek voltunk egymás iránt. Mielőtt örökre elválnánk, békejobbot akarok nyújtani és bocsánatot kérni. Bánatosan és őszintén mosolygott, aztán hozzátette : — Nem hisz nekem? Sok fájdalmat okoztam önnek. — Fájdalmat ? Annyira bizonyos benne ? Az asszony figyelmesen vizsgálta férje halvány arcát, idő előtt megöszült haját. A férfi elkényszeredetten szólt: — Saját müvét csodálja? — Tényleg csupa mulatságból kínoztuk agyon egymást. Kvittek vagyunk. De ön talán mégis jobb volt, mint én. A férfi halkan szólt: — Ha akarattal, vagy akaratomon kívül megbántottam, kérem, bocsásson meg. — Ön most újra él s bizonyára boldogabb lesz, mint azelőtt. — Ön pedig fiatal és szép s lesznek sokan, akik szeretni fogják. Azt a boldogságot kívánom önnek, amit én nem tudtam megszerezni a számára. Hogy még néhány pillanatra tartóztassa, azt hebegte a férfi: — Mennyire gyűlölt engemet ! Ha visszagondolok rá, megborzadok . . . — Sok-zor gyűlöltem, de volt idő, mikor nagyon szerettein — szólt az asszony. — Nem, ön gyűlölt engem, vallja meg, még most is gyűlöl. — Idejöttem volna akkor? — kérdezte — Ön azonban . . — Én? Oh én mindig szerettem, igen, mindig, mindig, ügy szerettem tegnap, ahogy holnap fogom szeretni, ón szeretem, ha jelen van, ha távol van egyaránt. Az asszony fölkelt. — Adieu! Hirtelen megragadta a kezét, ilyen szépnek még sohasem látta: — Nem, ne hagyjon el! Kérésre fogta a dolgot: — Jeanne, maradjon mellettem, felejtsen el mindent. Még sok időnk van hátra, még koldogok lehetünk! — Ön elfelejti, hogy elváltunk! — Hát igazán elváltunk örökre ? Nos jó, utazzunk el együtt, akár a világ végére. Sajátságos mosoly vonult el az asz- szony ajkán. — Mennyire megvetnél! — Oh — sóhajt a férfi — mégsem annyira, mint te engemet. Nem tesz semmit, ha szeretjük egymást. Az asszony kisértésbe jött és félénken mondta: — Nem, nem. Ezzel az arcára húzta fátyolát és menni készült. — Ah, most értem, hogy miért jött ide — kiáltott a férfi. — Kisértésbe akart hozni? Gyógyíthatatlan sebet ütni szivemen ! Hamis volt a részvétele, komédia a megbocsátása. Távozzék! Az asszony ránézett, az ajka mozgott, de nem birt szólni. A férfi mérgesen ismételte: — De menjen hát! A nő megfordult, de mielőtt elment volna, levette kebléről ibolyacsokrát, megcsókolta és a férfi elé dobta. Midőn a két öreg ismét belépett a szobába, Dantrénest asztal mellett találták, amint egy ibolyacsokorra bámult. Beszélni akartak vele, de ő intett, hogy hallgassanak, hagyják magára . . . Paul Marguerite.
