Szamos, 1906. december (38. évfolyam, 96-103. szám)
1906-12-23 / 102. szám
2-ik oldai 8 Z A M 0 S 102. szám a magyar állameszme igazsága és fajunk államalkotó volta. A Szatmári Kölcsey Kör irodalmi szakosztálya meg is kísérletté a lyce- mr.i előadásokat » néhányat tartott is, de a kultu zminisztérium irányításában foglalt cél nem ilyeneket tervez. hanem szélesebb körre terjedő s népszerűbb előadásokat s ebben az irányban kellene városunk középiskolai tanárainak az eszme szolgálatába állaniok. Városi hatóságunknak pedig figyel mébe ajánljuk azt, hogy a miniszter részéről csak a kezdeményezés indult ki, a népszerű előadások terjesztésére első sorban a városi hat,óság hivatott. Nem 8—10 előadásra van szükség, melyek honoráriumát a minisztérium ledezi, hanem minden héten egy elő adásra, melyeknek költségeit a város és a társadalom fedezze. Nem nehéz dolog ez, nem is költséges, mégis nagy szolgája!ot teszünk vele a magyar kultúrának. Vegye tehát városunk hatósága és társadalma ezt a nemes ügyet a kezébe. Az se legyen pusztában elhangzó szó, amit Apponyi Albert a képzőművészet magyar nemzeti fejlesztéséről mondott. Szívleljék meg ezt, mü vészeink s amit a külföld nagy művészeitől tanulnak, azt hazai tárgyú témák feldolgozásénál juttassák érvényre, hiszen a magyar föld s az ő népe, a magyar történelem a gyönyörű nagy témák kiap-.dhatlau forrása. Szívlelje meg ezt a közönség is és pártolja azokat a festőművészeket, akik a nemzeti géniusz szolgálatában állanak. Mert párhuzamosan kell haladnia a politikai haladásnak a nem zeti kultúra haladásával. Csak igy lesz hazánk erős és nagy, csak igy lesz méltó dicső múltjához A közönség köréből*) Tekintetes Főkapitány Ur! Tekintetességedhez, mint Szatmár szab. kir. város rendőrségi közegei fejéhez folyamodok elégtételért, folyamodok segítségért azon aljas, brutális bántalom miatt, melyet egy csendőrruhába bujtatott és magát embernek nevező vad alak velem szemben elkövetni eléggé merész és vakmerő volt. Tekintetességedbe vetem teljes bizalmamat és remélem is, hogy ez irányomban elkövetett és alant vázolt aljas tettet megtorlatlanul a t. főkapitány ur hagyni nem fogja. F. hó 14 —15-ikére virradó éjjelen, 2—3 óra között többedmagaminal a „Hungária“ kávéházból kijőve, a Deák- téren levő Páskuj Imre üzlete előtt *) Fenti közleményért a felelősség a beküldőt illeti. megállapodtunk. Közlünk volt M. D. is, ki nagyot hall és így véle bizony hangosabban kell társalogni, mint pl. más rendesen halló egyénekkel szokás. E hangos társalgásra nyílik a piacon levő őrbódé kis ajtaja és kilép egy hatalmas deli legény, ki közelebb érve, felismerjük benne a valóságos csendőr ural, ki is méltó hivatását betöltendő, igazi kimért, nyugodt lépésekkel közeledett felénk és sétált el — mindnyájunk örömére — előttünk. Ez örömünk — sajnos — rövid ideig tartott. Mert bizony a csendőr ur, hogy a nevét el no felejtsük, már most megemlítem, — Púra Tódor névre hallgat az Istenadta, — megunta a magányt talán, avagy az Égieken akarta magát megboszulni, hogy Szatmár váró unk éjjel oly csendes, talán unalmas is, egyszerre csak megfordul és se szó, se beszéd, a következő bsla nult, avagy talán megszokott (?) cifra mondókával köszönt bennünket: „Fog ják be a szájukat, mert ha nem, majd be fogom én valamivel, úgy ordítanak, mint a bolondok 1“ Ez a kacskaringós „Adjon Isten“ bizony egy kissé kellemetlenül érintett bennünket, mire a „Fogadj Istent“ . én merészeltem elre- begni azon szintén hosszas üdvözléssel, hogy: „Fiuk jó lesz hazamenni, mert még bennünket is meglincselnek, külömben is maga Náci, (Róth Ignác londiner Pannónia) közel van a csendőr udvarhoz.“ — Erre az én Nácim bizony jónak látta a távozás himes mezejére lopni, de gondolva, hogy ez vért kíván, »önérzete nem engedte nyu godni és bizony visszakiáltotta, hogy ezért a bosszú az lesz, hogy a csendőröket ezután nini fogja a Pannónia udvarán átengedni. —(Jól tudjuk, hogy a Pannónia udvarán keresztül köze lebb esik a csendőrségi laktanya. Ki esetleg nem tudná, kérdezze meg Sch. collegámat.) E kijelentésre ismét én lettem a „helyes“-t kiáltó amennyi ben azt voltam eléggé merész és bátor kiáltani (horribile dietu): „No Náci igaza van, csak azért se bocsássa át a csendőröket az udvaron, zárj$ el a kaput előlük.“ E kijelentésem, melynek megtételére azt hiszem bátorság sem igen kellett — volt a végzetei??. A mi, illetve — pardon — az én csendőr uram (miután e kijelentésem u án szerencsés vagyok magaménak vallhatni) eme kijelentésemre lekapva válláról félelmetes szuronyát, elém ugrik és „a törvény nevében, igazolja magát, mert ha nem, elővezetem“ kifejezésével megkezdette „hivatalos“ működését. — Jó magam, az igazat megvallva, e kijelentésre egy kissé megszeppentem, egyrészt azért, mert Sch. collegám szomorú meséje még mindig cseng füleimbe, — pedig nem is a dajkám mesélte — és bizony semmi kedvem sem volt hozzá hasonló sorsban részesülni, másrészt pedig reggel hivatalos funkcióm lévén vidéken, jobbnak véltem a kis ügyet a drága csendőr úrral udvariasan, szépen elintézni, de bizony őkelme talán a fölényét érezve felettem, nem volt baráija a békés elintézésnek, hanem a már fennt ismertetett modorával ismét és ismét a lehető legdurvább hangon folytatott társalgástól (de csakis a csendőr ur részéről) zengett a Deák-tér e része. — (Tanúim: Kondor József éjjeli őr, Márkusz Dezső, Róth Ignácz, Sipos Jenő, Sándory János, Pannóniában (eltalálható egyének). Tudatában lévén annak, hogy semmi olyasmit el nem követtem, miért igazolnom kellett volna magamat, ezt megtagadtam, hanem kértem a drága csendőr urat, hogy menjünk a rendőrségre, gondolva, hogy ott majd elégtételt kapok ily alapnélküli megtámadtatásomért. Erre megindult a menet a Deák-téren ke resztül, mi alatt meggondolva magam, no meg félve is az u. n. „csendőr udvartól“, hol a magány és csend üt tanya', melyet nemrégiben zajossá tett X csendőr urnák — nem szerelmi idyllje — egy békés collegámmal szemben elkövetett brutális tette, igazolni akartam magam és tárcámból névjegyemet elővéve, azt felmutattam neki. No de az én drága kis csendőr uracs* kám ezzel meg nem elégedett, mire kértem, hogy várjunk mig jön valaki, ki is igazolni fog, de bizony hiába minden, izgalmak közepette, tovább kellett rukkolnom „előtte“ és nem is mellette, félve, hogy nem a rendőrségre, hanem a csendőrségre kisér. Már engedélyt akartam kiköuyörögni épen, hogy engedne lalán végrendeletet csinálnom, mikor megérkezünk a nagy templom elé, és hallom colossális bariton hangját, hogy „jobbra.“ — A megnyugvás vett erőt rajtam arra a tudatra, hogy mégsem a csendörség, hanem a rendőrség lesz az éjjeli tanyám. így jutottunk el duettben Dell- mann Izidor kereskedése elé. A sarkon egy alakot pillantottam meg, ki ben felismertem Székely György éjjeli őrt, kit is kértem, hogy igazolja eredeti voltomat. No de az én hü kísérőm hallani sem akart róla, hanem „dobott rajtam egy hatalmasat“ és igy akarva nem akarva folytatnom kellett utamat. (Tanú : Székely György éjjeli őr, Róth Ignác Pannónia). A kis utcában azonban már máskép szólt a nóta. A csendőr ur tényleg megmutatta, hogy mit tud a sötétben, ha senki nem látja. (Bár módomban lenne állandóan világíttatni az utcarészt.) Nem nézett, nem hallott semmit, hanem a puskatussal jól hátba verve és még egynéhányszor megle- gyintve, per te: „Nem sietsz előre, te bitang, . . . leírhatatlan szólamok . . . te fogsz nek$m hencegni, majd megtanítalak ............“ Tovább nem folyta thatta, mert a puskatusra szaladni kezdtem és szerencsémre a sarki fordulónál Zabari István rendőr kézbesítővel találkoztam, kit felismerve, az ő oltalma alatt kerestem és találtam menedéket. (Tanú Zabari István rendőr kézbesítő.) Szerencse a szerencsétlenségben! Ennek, no meg a csendőrnek kíséretében szomorúan indultam tovább, majd a városháza kapujához érve, nem akarva még egy puskatusban részesülni, egy merész ugrással a kapu alatt termettem, majd az őrszobához érkezve, egy kapott és bizony meg is érzett dobással inegterhelten, benn találtam magam az őrszobában, hol is nem kevésbé lepődtek meg, mikor egy háttal befelé eső siró alakot pillantottak meg az ott pihenő békés rendőri közegek. A csendőr ur morozus kijelentésére, hogy álljak a sarokba és álljak egyenesen, szépen szót kellett fogadnom és eközben felismerve Török János rendőrkáplárt és Borsi László rendőrt, örömömben oly haptákot vágtam, hogy nem egy hat hetes, de egy esztendős katonának is dicséretére válna. Csendőr uram látva és hallva Török káplár urnák velem szemben tanúsított szívélyes és finom viselkedését, más alakot öltött magára és a brutális csendőrségi typusát felcserélte, a maga egyszerű, finom, úri emberhez illő modorával. Eltekintve attól, hogy az örszobában a t csendőr nr letagadta még csak az Istent is az Égből, nevemet felírva, (ott már elhitte nevemet) eltávozott. Jómagam félve ugyan, hogy visszamenőt esetleg a csendőr uracska még megtépáz, magam biztosítandó, Király Károly rendörkáplár urat — kivel később találkoztam, felkértem, hogy kísérjen haza, az ő kísérete mellett ha za bandukoltam és nyugalomra térve, ábrándoztam a történtekről. Ez volt tekintetes főkapitány ur ez éjszakának velem történt szomorú tra- gicomediája, melynek elmesélésével egyidejűleg felkérem igen szépen a főkapitány urat, a lehető legerélyesebben intézkedni, hogy e tény megtorlatlanul ne maradjon, egyszersmint méltóztas- sék a csendőr által a kihágási bíróságnál ellenem telt feljelentés tárgyalását, mig e tény teljesen bizonyítva nincsen, szünetelőbe tétetni annyival is inkáhb, mivel a feljelentést elolvasva, oly aljas, hazug váddal vagyok terhelve, melynek hamisságát e tény igazolásával egyidejűleg óhajtom bizonyítani. Végül még csak azt jegyzem meg, hogy megirt mesémnek célja az, hogy azt bárki is elolvasva, tudja meg, mily dolgok is történhettek Szatmár sz. kir. volna s első sorban az érzelem csökkenése jellemzi a tömeget. Hogy milyen mélységei vannak e veszedelemnek, vagy hogy veszedelem-e egyáltalán a maga társadalmi mivoltát au, nagy titok. De az bizonyos, hogy a tömegek fellépése mind nagyobb aggodalommal tölti el az újkori embert — és mind közelebb hozza azt a gondolatot, hogy a fölhalmozott jólét, kényelem és élvezet egy bizonyos részéről le kell mondani a tömegek javára. Ma igyekezik is a tudomány, hogy a tömegek természetrajzát, vagy mondjuk lélektanát, mi nél szélesebb körben tanulmányozza, hogy e tanulmányt a társadalom az emberiség javára értékesíthesse A tömeg természetrajzának nyomozását Lombroso és az olasz tudósok kezdték meg De általában mindenfelé folyik most a tömegek tudományos megismerésére szolgáló munka. Lomb* rosó és vele legtöbben a tömeg önálló létét suggestiv lelki tüneményekből igyekeznek megmagyarázni. — A tömegbe verődött egyes emberek egy mást suggeráíják s aztán valamennyit sugalmazza a tömeg közös hatalomér- zete. Lombroso a megvadult lovak példáját hozza fel erre. — A négyes fogatban egyetlen ló megvadulása elég ahhoz, hogy a többi is megvaduljon. — Ilyesmi gyakran megesik egész ménessel is. Az embertömegek röl pedig régen tudjuk s erre a francia forradalom rémes vérengzései is sok példát nyújtanak, hogy a tömeg egymagában, előre eltökélve szinte sohasem kezdett vérengzést. De egyetlen ölé*, a vér első látványa egyszerre mámorossá tette a tömeget és mintegy varázsütésre elkezdődött a bestiális öldöklés. Ugyanezt láthatjuk a tömeg indulatos mozgásainál is Az u u. pánik egyaránt illik az állatra és emberre is. A vizen úszó vad kacsa-csoport, vagy a legelésző vadludcsapat az első állat fölrebbenósóre mind fölrebben. A színházban pedig elég csak el kiáltani is, hogy tűz vau s azonnal kitör a pánik. Az egyes emberek elvesztik Ítélőképességüket és őrülten gázolnak egymásra. A Kiug-sziubáz és a chicagói színház katasztrófája tizedrész sem lett volna e nélkül Szintúgy’' a Moszkva melletti baleset, a hoi a népünnepi tömegből körülbelül 3000 ember zúzódott agyon, holott egy kis gyermek esze is elég lett volna ahhoz, hogy a tömeg ne rohanjon bele az árokba. De a sok ezernyi felnőtt embernek sem volt annyi Ítélőképessége. Szóval a tömegben levő egyének elvesztik önálló egyéniségüket s egy egészen más öntudat alkotó részeivé lesznek, mely nem bir többé normális ítélőképességgel. És éppen ebben rejlik a tömeghatások rettenetessége. Ha egyszer valaki a tömeghez csat lakozott, többó-kevósbbó el veszti egyéniségét s egy olyan más lénynek kerül a hatalmába, mely sodorja, viszi és elképzelhetlen rémségeket is tnivel- tet vele. Ebből következik az is, hogy ma a forradalmat csinálni nehéz, de ha egyszer megvan, visszacsinálni többé lehetetlen. Ezzel a lelki jelenséggel függ össze a tömegek hihetetlen köanyeuhivősóge, ami bámulatos az intelligens tömegeknél is. A francia forradalomban p o. elfogadott igazság volt, hogy a főúri hölgyek fiatal leányok vérében füröd ve ápolják szépségüket, továbbá, hogy a kenyeret nem a drágaság, hanem a király és az aristokráczia fogja el a néptől. Ilyen volt nálunk az 1838. évi kolerában az a néptudat, hogy az urak és papok megmérgazik a kutakat s a nép ettől pusztul. Ma is meg van még róla a nóta : Város végén a vas villa Mégis bejött a kolera, Sem urakra, sem papokra, Csak a szegény parasztokra. Általában a tömegek cselekvéséről rnegállapithatjnk. hogy az abban nyilatkozó értelmesség jóval csekélyebb, mint szoknak az egyes embereknek átlagos intelligentiája, kik a tömegcse- lekvósben részt vesznek. Ellenben a szervezetlen sokaság indulatai és szén vedólyei jóval erősebbek. A tömegben óriási erővel tőr.ki a pánik és a hősiesség; vakon öl, pusztít, rombol, de vakon megy neki a sortüznek és a kartácsnak is. A tömegcselekvésnek két ízben is voltam szemtanúja s mindkét eset meggyőzött a szuggerált. szenvedély hirtelen megnövekedett óriási erejéről. Az egyik eset az volt, mikor néhai Bartha Miklóst Kolozsvárt, Dieustl és Rüszrow közös tisztek király- utcai lakásán összevagdalták. Diáktársaimmal én is részt vettem abban a hirtelen összeverődött tömegben, mely a megszökött két katonatisztet halálra kereste. A tisztek egy közeli épületben rejtőzködtek el, melynek erős, födött kapuját., valamint szobájuk ajtaját is magukra zárták. A tömeg hihetetlen gyorsasággal fegyverezte fel magát; néhány perc alatt az utca udvarain talált ölberakott fák egyes darabjai már mind ott voltak a harcrakész kezekben s ez a fenyegető magatartás, a kapu dönge- tése és feszítése akkor sem hagyott alább, mikor már egy hirtelen kivezényelt század katonasággal állottunk szemközt. E század legénysége azonban túlnyomó részben székely fiukból állott s megtörtént az a rendkivü.i rset, hogy a tömeg szuggesztiója átragadt a jó magyar érzésű katonákra is s tisztjük hiába adta ki a parancsot a 8zuronyos előnyumulásra, a székely fiuk veszteg maradtak. Ekkor a közeli kaszárnyából tüstént egy más nyelvű, idegen századot vezényeltek ellenünk. Ez aztán habozás nélkül indult szurony szegezve a tömeg ellen, mi-
