Szamos, 1906. május (38. évfolyam, 35-43. szám)
1906-05-24 / 41. szám
I 2-ik oldal SZAMOS 41. szám. egészségügy rovására megy; másfelől abból a szempontból, hogy az utcanyitási tervek az építkezések szaporodásával később mindig jóval nagyobb áldozatot igényelnek. Ha a kormány a programmjában erősen hangsúlyozott elvét, a decentralizációt csakugyan meg akarja valósítani, városunk gyorsabb fejlődésével a lakosság érdekei megóvásának kötelessége még nagyobb mértékben log a város törvény- hatóságára háramulni. Tudomány és nagyközönség. (Miért népszerűtlen az Akadémia?) A hetvenes évek közepétől kezdve az Akadémia vezetői köréből mind sűrűbben hangzik fel a panasz a közönség csökkenő érdeklődése, sőt rész- vétlensége miatt. Jogosultak ezek a panaszok, vagy csak csalódásai a szebb múltba visz- szatekintő öreg embereknek ? Túlbecsülései múló, vagy véletlen tünemények jelentőségének? Hiszen már Széchenyi is egyszer arra a panaszra fakadt, hogy az „Akadémia kiesett a divatból,“ már „megunta sok magyar s valami más után eseng,“ kéri is a közönséget, ne vonja meg ro- konszenvét, segitő kezét az Akadémiától s midőn uj lelkesedéssel újakért hévül, ne hidegüljön el a fennállók iránt se. Tárgyilagosan és elfogulatlanul akarom vizsgálni a kérdést. Nem fogok az okok keresésében a kényelmesebb álláspontra helyezkedni, nem fogom egyszerűen és föltétlenül a legtürelmesebb, mert magát védeni nem tudó vádlottat, a nagyközönséget, a társadalmat marasztalni el; de viszont érzem, hogy e jelenség okait csak úgy könnyedén az Akadémia rovására sem lehet egészen i-rni Legtetszetősebb magyarázatul ki nálkozik az a gyakran hallott kijelentés, hogy letűntek a régi nagyok ! Irodalmunk, tudományunk az utóbbi időben nem emelkedett, ez az oka, hogy a közönség, a közvélemény érdeklődése is fogyóban van vele szemben. Nézzünk a szemébe ennek az állításnak. Nézzük, vájjon ma, fájdalom, legfőbb szervétől megfosztott politikai közéletünk színvonala a hatvanashetvenes évekhez képest csakugyan annyira emelkedett-e, a mennyire a közönségnek és a sajtónak az utóbbi időben már mindent magába szívó érdeklődése a politika iránt tanusi- tpni látszik? Vájjon, ha Széchenyi, Kossuth, Deák letűnése politikai életünk színteréről nem idézte elő közönségünk elhidegülésót a politikai közélet iránt, miért idézte volna elő azt az irodalom és a tudomány iránt a Toldy, Eötvös és Arany elvesztése ? Évi jelentéseink, kiadványaink tanúskodnak róla, hogy az Akadémia igyekszik ezt az egész, valóban tágas keretet, melyet alapszabályai számára kijelölnek, munkásságával betölteni. A nyelvművelés célját nem hanyagolja el, gondoskodik a magyarországi nyelvjárások feldolgozásáról, nyelvemlék-tárról, oklevél-szótárról, a mesterségek szótáráról, az élő és fejlődő nyelvek használatában mindig fölmerülő utókórdések végleges tisztázását talán nem annyira az Akadémia mulasztása, mint inkább az akadályozza, hogy ilyen kérdésekben egyik fél sem szokta pervesztes voltát elismerni. A különböző tudományszakoknak első sorban hazai szempontokból való művelését, fejlesztését és terjesztését Akadémiánk a többnyire ülésein is bemutatásra s esetleg megvitatásra kerülő értekezések, valamint nagyobb müvek kiadásával eszközli. Különös gondot fordít történelmünk, régésze-; tünk még földolgozásán anyagának föltárására, hazánk természettudományi fölkutatásának, leírásának elő- haladására, buvárlatok elősegítésére. Megengedem, hogy mindezek a külső körvonalai működésünknek nem adnak zsinórmértéket munkásságunk szellemi értékének megállapítására, mely szabad megítélés dolga. De azoknak, akik tárgyilagos Ítéletre törekesznek, két szempont^' ajánlok figyelmükbe. Az egyik 1 hogy Akadémiánk majdnem minői- számbavehető tudományos erőt közvetlenül vagy közvetve belevonni igyekszik tevékenysége körébe: azt hiszem, nem sokra megy azoknak a száma, akik az Akadémiától távol akarnak maradni, vagy társaságunk figyelmét elkerülték. Az Akadémia nem teremthet erőket, sőt mint testület tulajdouképen tudományos müveket sem, amelyek utóvógre is mindig mint egyes emberek alkotásai látnak napvilágot. Az Akadémia csak alkalmat, tért, indítást, ösztönzést, anyagi segítséget, bírálataival útbaigazítást nyújthat az egyesek munkásságának; működésének eredményei csak abban az arányban mcrhe J tők össze más akadémiákéval, amely arányban a mi tudományos erőink összessége áll más nemzetekéhez. A másik szempont, mely figyelmet érdemel, az anyagi eszközök kérdése. És itt szeretnék leszámolni az Akadémia gazdagságának legendájával. Nem akarok itt sem részletekbe bocsátkozni, csak arra kívánok utalni, hogy az Akadémia hat millió koro nára tehető vagyonának jelentős részét alkotják : palotánk, továbbá oly alapítványok, melyeket kénytelenek vagyunk megszabott és nem mindig célszerű rendeltetésükre fordítani. Az Akadémia tényleges viszonyai fölötti e rövid szemle után visszatérek a megállapított jelenség, az Akadémia iránti csökkenő érdeklődés okának további kutatására. Nézetem szerint hasztalan volna azt másban, mint abban a körülményben keresni, hogy Akadémiánk eddig hetvenhat évre tehető pályafutásának második felében, a magyar irodalmi nyelv szilárd megalapítása s a tömegek értelméhez és szivéhez szóló nemzeti irodalom gazdag kifejlődése után rátért főkép tudománymüvelő feladata behatóbb munkálására. Hogy a szóban forgó jelenségnek ez a szerep- változás az igazi oka, azt mutatja az az élénk, mondhatni fokozódó érdeklődés, mellyel tisztán a szépirodalmat művelő társaságaink a közönség részéről ma is találkoznak. Az Akadémiának azzal kétségkívül számolnia kellett, hogy ebben az újabb feladat körében kevesebbeknek érdeklődése és figyelme fogja tevé- I kenységót kisérni, de viszont számit- \ hatni vélt arra, hogy ezeknek a ke- / vesebbekuek az érdeklődése legalább annál melegebb, tariósabb és áldozatkészebb lesz. Ha talán e tekintetben is csalódás érte, onuek magyarázatát fő- képen abban keresem, hogy közönségünk a tudomány művelésében s előbb- revitelóben még nem látja úgy kidomborodni a nemzeti célt, mint látta a nyelvművelésben s a nemzeti irodalom megalapításában. Szerzett tapasztalataink szerint az Akadémiának nem szabad a nemzeti irodalom művelését sem egészen elhanyagolnia, mert mindig ez lesz az, a mi legbiztosabban fentartja a kölcsönhatás eleven élet folyamát Akadémia és közönség között. Nem szabad tehát sem Akadémiánknak előkelő zárkózottságban bevárnia, mig a közönség jobban fogja őt megérteni sem közönségünknek kedvetlenül arra várnia, mig az Akadémia az ő ki sem fejezett ízlésének megfelelőbbé változik. — Meggyőződésem, hogy az Akadémia és müveit közönségünk különösen a tudomány nemzeti szempontjainak méltatása s a nemzeti irodalomnak is folytonos művelése terén egymást keresni fogják. Dr. Berzeviczy Albert. HÍRROVAT. * Bocskay-ümiepély városunkban. A Bocskay-féle szabadságharczunk eredményekép 1606-ban létrejött bécsi béke emlékére a szatmári ref. templomban ünnepi Istentisztelet tartatott, melyen az emlókbeszédet Rácz István ref. lelkész tartotta meg. Beszédében szépen fejtegette azon eszme diadalát, melyen a prot. egyházat és a nemzetet a szabadság kivívásában mindig egymásra utalta. Istentisztelet után a közönség nagy része a szatmári ref. főgimnázium Bocskay-ünnepélyóre ment, melyet a tanári kar és az ifjúság a tornacsarnokban Kölcsey János igazgatótanácsi elnök jelenlétében tartott meg. A csarnok az ünnepély alkalmára Bocskay István sikerült arcképével volt díszítve. Az ifjúság megnyitó éneke után az ünnepség nagy jelentőségét Bagothay Sámuel, vallás tanár ecsetelte, mely után Szabados Ede főgimn. tanár „Bocskay“ ez. magasröptű ódáját Hajdú Árpád VIII. osztályt végzett ifjú szavalta hazafias tűzzel. Az ünnepélyt az ifjúság karéneke zárta be, melyet Tar Károly ónektanár vezetett. — A szatmári ref. felső leányiskola és nő— De legalább esedeztél egy kis diszkrétióórt, vagy nem ? — Hogyne, nagyon is ! Megírtam, hogy ón, már mint Nagy Boriska kis asszony, nem vagyok olyan mint a többi nő és hogy az én szivemben igazi, tiszta szerelem lobog és . . . — Mikor adtad fel? — szakította félbe Giziké asszony. — Kedden, aztán . .. — Mikor jött meg ? — Aztán mindjárt másnap megjött. Én vettem át. Úgy rémlett akkor, mintha a levélbordó valami szánakozó tekintettel nézett volna reám. Jézus, villant meg az agyamban, — hátha csakugyan megcsalt! Nem most, amikor próbára akarom tenni, megcsal-e, hanem máskor, már régtől fogva. — Talán, ki tudja talán elejétől kezdve ! Mert ugyan miért nézne rám most igy ez a postás, ha nem azért, mert bizony ez már nem is az első levél, amelyiket idegen női írással megezi- mezve hozott neki, akármikor, évek óta, olyankor, amikor nekem még eszemágában sem volt a szerelemfóltés. Szinte megborzadtam az iszonyú következményektől, amelyeket ez a meggondolatlan próbatét maga után vonhat. Teremtő atyám, ha csakugyan, ha komolyan válaszolni talál erre a levélre s énnekem a tulajdon két szememmel kell majd látnom a válaszát poste restante a föpostán s végig kell olvasnom, mely napra és melyik órára igén találkát annak, a . .. Kaczagott : — Annak a bölgyikónek, akit én kreáltam neki, hogy ő essék a verembe, holott máris éreztem, hogy magam estem bele. Minden egy pillanat alatt rontott az agyvelömbe. A szegény levélhordót meg majd kilöktem. — A szegény, haha, igazán majd kilöktem. S olyan jóízűen nevetett melléje. — Úgy bizony, folytatta, amikor abbahagyta a nevetést, szépen beleakadtam a magam állította csapdába. — Aznap délben ugyanis az én drágalátos uram a rendes időben haza jött s csodálatoskóp a legszeretetre- móltóbb képpel nézett a szemembe. Nyilvánvaló, hogy ez csupán ón előttem volt csodálatos, mert hiszen alkalmasint azelőtt is mindig úgy nézett rám. Csakhogy ón aznap már egészen meg voltam háborodva. Azt képzeltem, egy bűnös férj sunyiságával kell majd félreforditani a fejét, vagy kell lesütnie a szemét, amikor azt a levelet átadtam neki. Dehogy ! Eszébe sem jutott ! Kissé meglepetve nézte a címzést, kérdezte mikor hozták és megnézte a bélyeg keltét. — Azután némi érdeklődéssel vizsgál- gatva a borítékot, beosont a szobájába. — És ? Kérdezte mosolyogva Gizi. — Én is kipirultan állottam az ebédlőben, háttal fordulva az ö szobájának. Egyszerre, alig, hogy felbontotta a levelet, hallom, hogy csöndesen behúzza az ajtót. — Ah, gondoltam tréfára igyekezvén fordítani azt a fölötte kellemetlen érzést, amely megszállt, ah. igy vagyunk ! Hát az én kitűnő fórjura- mat még egy ilyen ösmeretlen valami is érdekli ? Na jó ! és elfutott a méreg, hogy majd megpukkadtam, ez egyszer ugyan megjárod velem, szentem ! Alaposan nevetségessé foglak tenni, ha felelni mersz neki ! A föld alá fogsz bújni szégyenedben, úgy kifigurázlak ! És mint amikor nagyon savanyu almába harapunk, amelyikről a háziasszony iránt való udvariasságból azt kell mondanunk, hogy édes, fanyarul mosolyogtam melléje. — Akárcsak mostan, elmélkedett a kis barátnő, — Meglehet. Hanem elég az hozzá, hogy a cseléd betálalt és hívta az ebédhez. Kijött. Arca nyugodt volt, szinte derült. Fürkésző pillantást vetettem rá, vájjon mi megy végbe most ebben az emberben ? Ennek az uj, vagy éppen újabb kalandnak a részletével foglalkozik-e, vagy a cselt vette volna észre, avagy . . . dehogy foglalkozott, dehogy vett észre valamit ! A hajamat cirógatta az élhetetlenje ! A veséjébe szerettem volna látni. — Mórt nem eszel ! kérdeztem szárazon. Rám nézett, mosolygott édeskésen és szerelmesen, de hidd meg, főkép bosszantóan. És minden különös bevezetés nélkül egyszerre csak, képzeld azt kérdezi tőlem, emlókszem-e arra a gyönyörű fekete nőre, aki múlt vasárnap ott ült szemben velünk egy asztalnál a Városligetben, a kioszkban ? — Emlékszem, igazán szép nő volt, feleltem, — nem tudva mire vélni a kérdést. Ő pedig, oh ón ostoba ! szinte magába mélyed ve motyogta. — És egyszerre olyan hallgatag lett. Emlékszel ? S be sem várva válaszomat : — Nos lelkem, nem emlékszel, hogy az az öreg ur, aki mellette ült, Bo- riskának szóllitotta azt a hölgyet ? Nem emlékszel ? Ezzel elövette zsebéből a saját levelemet, oda tartotta az orrom elé és elbizakodott hangon csufondárosan, de azért mégis roppant önteltséggel nevetve igy szólt : — Nézd, a kis csacsit, olvasd ! Giziké a süldő menyecske, mint a csipogni készülő madár a csőrét, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Erzsi azonban, az elbeszélő lanyha bosszankodással intett a kezével, miközben igen különös arcot vágott : — Hadd el kérlek ! Ez az őszinteség és az a képzelődő önhittség igy együtt. .. hidd meg Gizikém, hogy a nagy trómázásaim után, amik az egészet megelőzték, úgy esett nekem ez a dolog, mintha valaki egy dézsa hideg vízzel nyakon öntött volna. Zsoldos László. 55 X X X Sirolin EmeH ax étrá orxt éa a testsúlyt, megszQ*- teti a kQhBgést, váladékét, éjjeli izzadást. Tüdőbetegségek, hurutok, szamárköhögés, skrofulozis, influenza ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérjen mindenkor „Roche“ eredeti etomaffolAsi. F. Haffmann-La Reche A. Ce. Basel (Srájt),
