Szamos, 1906. május (38. évfolyam, 35-43. szám)

1906-05-20 / 40. szám

2-ik oldal SZAMOS 40. szára véget a török háborúnak s ő kész elvállalni a békeközvetités szerepét. A Bocskay-féle fölkelés nem lá­zadás volt, melyet rombolás vágya vezet, hanem az a mély belátástól támogatott követelés, hogy a csá­szár világpolitikája mellett nemzeti politikát folytasson, a nemzeti ál­lam megerősödjék. Bocskay István megérte még eszméinek diadalát. A bécsi béke egy időre helyreállította az egyen­súlyt király és nemzet, erőszak és lelkiismereti szabadság között. Igaz, hogy csak egy időre, mert azo­kért az eszmékért, melyeket zász­lójára tűzött, még sok hazafi vé­rének kellett omolnia, de kétszáz­ötven év múlva mégis olyan ural­kodónk állott a nemzet élén, ki egész teljességében megértette a Bocskay eszméinek örök igazságát. A bécsi béke háromszázados évfordulóján a Bocskay nagy alak­jára száll most vissza a nemzeti emlékezés. Az utókor magát be­csüli meg azzal, ha emlékének ünnepeket áldoz. Legyenek ez ün­nepélyek a lelkekre termékenyítők s a Bocskay eszméi mint örök igazságok éljenek és erősödjenek az utódokban a nemzeti és lelki- ismereti szabadság védelme érde­kében, ha ezek nevében kell hoz­nunk áldozatokat! Nyílt szó a nyílt levélre, Varga Benő kedves barátomhoz. Kedves Benőm ! — Mindenki előtt bocsánatodat kérem a késedelemért, hogy a „Szamos“ 33-ik számában hozzám írott kedves soraidra nem voltam képes eddig válaszolni. Halomszámra közbejött halasztha­tatlan dolgaim s még más is, amit csak te erezhetsz meg, — gátoltak ebben. Az az érzelemvihar, mely lelkemen átzugott, midőn te a régi, kedves napok emlékét pár ecsetvouással elém varázsiád, hát az nem engedte hamar felvenni a tollat, mert nyuga­lom, az én, egyszerűséghez szokott lel­kemnek csendes szemlélődése kellett ahhoz, hogy tisztán lássak, halljak és gondolkozzam. Itt életemnek hanyatló borszaká­hoz érve, itt érzem azt, mily kevés teremtő erővel rendelkezik az ember, mily keveset tehet, alkothat ahoz képest, a mit nemes ambitióval, ifjú lelkesedéssel s talán még egyenértékű akaraterővel is megrajzol magának azon a munkatéren, hova teljes viruló épségben a gondviselés őt beállította. Az a kép, mit egykor ón is, 36 év­vel ezelőtt megrajzoltam magamnak, bizony' nagyon szép, ideálisan elra­gadó alkotásra hivott engem s meg­aranyozta életem küzdő törekvéseit, de hát micsoda emberi tervezgetés- nek és minő rajongó léleknek álom szövetei nem avulnak el az idő vas­marka hatása alatt ? Vájjon minden mi, mesterinek vélt épitgetóseink kiállhatják-é a fejlődő és rohanó kor szellemének kritikáját ? Midőn igy felteszem magamnak ezt a kérdést és tapasz'alati életfilo­zófiámmal próbálok arra megfelelni, bizony gyarlóan s az előre meghatá­rozott útvonalon igen szegényesen fest a kép, mely egykori keretében megavultnak s bizonyos tekintetben és különösen egyes vonásaiban csak másolásnak tűnik fel szemem előtt. És a mikor igy lebecsülöm becsü­letes törekvésem és munkám eredmé­nyét, valóságos teherként nehezedik, lelkemre az a felém özönlő jóakarat és őszinte üdvözlet sokszoros megnyi­latkozása, mely nem várt és nem re­mélt kitüntetésem alkalmából engem, egyszerű otthonomban felkeres. Teherként, mert hiszen ón tudom legjobban, hogy tulajdonképpen nem történt az én életemben semmi egyóbb, mint az, hogy igaz lélekkel szerettem hivatásomat s igyekeztem, bár gyarló emberi erővel megtenni mindazt, ami kötelességem, ami a kitűzött czól el­érését biztosítja s legfeljebb annyit tartottam szem előtt, hogy munka­eszközeim épek, egészségesek és hasz­nálhatók maradjanak s a fejlődés szelleme mindig ébren találjon enge- met és kicsiny körömben a haladás útvonalán avult eszközök ne akadá­lyozzanak az ópitgetósben, hanem a tisztultabb felfogás, a pontos készen­lét frissen tartsa fent akaraterőmet. Nos, édes barátom, — azt hiszem, ennyi minden becsületes embernek kötelessége, aki a közjó érdekében kiván munkálkodni és a kinek ép lelke s helyes gondolkozása van. Ez a kö­telesség teljesítés pedig, — ha talán méltánylást kívánhat is, még nem érdem, hiszen kevesebbet tenni: ha- szontalanság, csak sablonosán huzni a munka jármát és nem érezni annak felmagasztositó édes gyönyörűségét. : lefokozása az emberi méltóságnak. Ám találjon méltánylást a hű, a becsületes munka, nem az egyénért, maga a közjó érdekében történik ez ; de tulságba ne essék e méltánylásnál még a jó barátok, még az egynemű hivatás mezején munkálkodó kartár­sak szeretetéből fakadó megnyilatko­zása sem — soha. Mese a domboldalról. A gyermekek sóskát szedtek a domb oldalán, a domb voltaképpen a nagy lucernáskert vége volt, amely lanká- san ereszkedett le a faluvógi szántó­földeknek. Puha, selymes gyep födte a hegyoldalt. Néhol magasra nőtt a fü, a melyben a gyerekek kacagva meghemperegtek. A sóska-szedés lassan ment. Hol egy kékszemü ibolya kukucskált ki a lóhere levelek és füvek közül, hol egy-egy zöldszinü, aranyszarnyu bo­gár nyújtózott el a pitypanvirágok sárga himporában. A gyermekek dia­dalmasan csaptak rá erre is, arra is s a sóskát majdnem, hogy elfelejtet­ték. A fiú eleven, fürgeszemü rövid- nadrágos gyerek volt, a térde a me- melyet pirosra csípett a csilán, kibújt a rongyos nadrágocska alól. A kalap­jával csapott rá az aranyszárnyu bo­gárra, hogy el ne repüljenek, pedig ezek a kis állatok olyan lusták vol­tak, mint holmi kövérkés asszonysá­gok. A lány a kötényét terítette rá az ibolyákra, mintha azok is elrepül­nének. Ilyenkor felcsillant a szeme, amely olyan kék volt, akár a réti ibolya. A lucernáskert túlsó végén Rádi, a csizmadia verte feleségét. A lankás dombról be lehetett látni az udva­rukba. A lábszij suhogott az asszony hátán, aki jajgatott, sivitott, ahogy csak a torkán kifért. A két gyermek szepegve bujt le a fü közé és mint két kis megijedt nyúl figyelt arrafelé. A csizmadia, úgy látszik, kifáradt. Bement a házba, az asszony pedig kiült a konyhaajtó elé és ott sirdogált a napon. A műhely nyitott ablakán át kihallatszott a mester dühös kala­pálása. A két gyermek lassanként lecsila- podott. A fiú szóllalt meg büszke és önérzetes hangon. — Az én apám is ellátja az anyá­mat. Kötéllel. Az jobban fáj. — Hát nem szereted az anyádat ? — kérdezte a leány. — De igen, hanem az ón apám kötólverő. — Az enyém kovács! mondta ki, fölcsillanó tekintettel a leány. A fiú fitymáló hangon jelentette ki: — Az semmi! — Miért? A fiú nem felelt. Mintha nem volna érdemes a feleletre ez a kérdés, gőgös hangon mondta tovább: — Az én anyám nem is szereti az apámat! A leány csodálkozott. — Igazán ? — De még milyen igazán! Utálja. Elhallgattak. A fiú sóskát fedezett fel, marokkal letépte és enni kezdte. — Hát az apád ? — Kérdezte nagy­későn a leány. — Bolond! Ő igen. Hiszen azért veri, mert szereti. Ne érts félre, édes barátom, nem a te nyílt leveledet terheli ez a panasz, hiszen az a sokaság között is értékes és kedves nekem a múltba pillantó emlékezésért. Ez a levél csak alka­lom nekem arra, hogy nyíltan meg­mondjam én is, mi nekem és más hasonló gondolkozásu embernek is a teher; mert hiszen a jólelkü és a ragaszkodásszülte megnyilatkozások igen sokszor emberimádásszerü útra tévednek, ami ellen egész életem ko­moly tiltakozás és melynek láttára önkéntelenül is az a kérdés tolul aj­kamra: mit tettem, vagyis inkább mit vétettem én szegény falusi is­kolamester, hogy ezeket nekem el kell hordani? Nem a helyes és igazságos elis­merés ellen foglalok itt állást, embe­rileg nem zárkózom el magam sem eunek megnyilatkozása elöl, hiszen nem az egyént, hanem az ügyet és azon testületet, amelyhez az egyén tartozik, teszem mérlegre itt mind­annyiszor s ezekért szükséges sokszor a közvélemény helyes megnyilat­kozás?. És amennyiben az engem ért ki­tüntetés becses előttem, az abban nyer teljes magaslatot, hogy a taní­tói munka és ehhez kapcsolt tanító­testület nyeri el ez esetben s minden hasonló alkalomban is az elismerést, az érdemkoszorut a társadalom ma­gasabb fóruma részéről. Ez a valódi érték, az egyén meg­becsülésében a testület igaz értéke s megbecsülése. Es épen azért óvakod­nunk kell az egyén túlságos ünnep­lésétől. Iskolamesteri terhem nekem könnyű s igám gyönyörűséges vala mindig s ha valamit mégis építhettem, az a bol­dogsága, csendes nyugalma az én lel­kemnek. A külső fény, a hangos di­cséretek ne háborítsák meg soha az ón csendességemet. Isten áldjon téged tieiddel. Krassó, 1906. május 15. Hived : Sinket Lajos. .m A „Szamos“ eredeti táviratai. Bécs, május 19. Wekerle miniszterelnök, ki ma reg­gel ide érkezett, délelőtt megbeszé­lést folytatott Zichy Aladár minisz­terrel ; majd Daruváry kabinetirodai főnökkel tanácskozott. Később fölke­reste az osztrák miniszterelnököt. A két miniszterelnök tanácskozása, a melyen a monarkia mindkét államát érintő kérdésekről volt szó, mintegy másfél óráig tartott. A miniszterelnök délben a Hofburgba ment, hol a ki­rály kihallgatáson fogadta. A minisz­— Na! — Miért na? Amikor veri, mindig azt mondja az anyámnak; Ha nem szeretnélek, rád se tenném a kezemet. — Szegény ! — Ki? — Az anyád. — Nem árt neki. Mórt olyan? — Milyen ? A fiú elgondolkozott. Ezen a kér­désen megakadt s bár akart rá fe­lelni, nem találta meg a helyes kife­jezést. Valami motozkált a fejében, de nem volt tisztában a lényegével. Végre is kurtán, ridegen vetette oda a választ: — Hát olyan! A leány nem mert kérdezősködni. Lebujt a fü közé és kereste a sóskát. A mezőn árnyak szaladtak keresztül. Hirtelen uj bogarak szárnyaltak fel valahonnan a fűzfák felől. Szúnyogok, amelyek csak alkonyatkor indulnak útra és telimuzsikáljak a levegőt halk, egyhangú, agyörlő melódiával. Egy fa sudarán megkoppant valami. Barna- hátú, fehércsipkés, feketehasu csere­bogár volt. A kis leány felsikoltott: — Jaj mindjárt este van. Haza megyek, mert megvernek. A fiú megvetőleg mondta: — Ah, te rongyos! látszik, hogy csak lány vagy. Éngem nem vernek meg. Nekem haza sem kell menni. — Miért? — Mert az apám vásáron van. A te apád nem megy vásárra ? terelnek jelentést tett a királynak az országgyűlés megnyitásával kapcso­latos ügyekről. A miniszterelnök ma visszautazik Budapestre. * Budapest, május 19. Tóth János, a képviselőház ház- nag.yja ma megtette az utolsó intéz­kedéseket a hétfői ülésre. A Ház képe egészen megváltozott, miután a miniszteri székeket a szélső baloldal felé terelték. A miniszteri helyeket teljesen kicserélték, az uj rendezés szerint a miniszterek a következő sorrendben fognak ülni: a szélsőbal- oldalelőtt Kossuth Ferencz, Apponyi, Polonyi, középen Zichy Aladár, Da­rányi, azután Jékelfalussy, Andrássy, Wekerle. Ami a képviselőház alelnöki állását illeti, erre nézve ma Kossuth több újságírónak kijelentette, hogy állja a paktumot, mely a szövetke­zett pártok között létre jött és párt­jának csekély töredékével szemben ragaszkodni fog ahhoz, hogy az el­nöki állások az eddigi arányokban osztassanak el. * Választás. Újbányán a mai képvi­selő-választáson dr. Wildfeuer Károly néppárti jelöltet egyhangúlag kép­viselővé választották. * Toldy Ferencz hírneves iró özvegye ma Budapesten elhunyt. HÍRROVAT. Meghívó. Tisztelettel felkérem Szatmár- vármegye törvényhatóságának tag­jait, szíveskedjenek a tavaszi ren­des közgyűlés fontos tárgyainak előzetes megbeszélése s lehetőleg egyöntetű megállapodás céljából Szatmáron, a Károlyi-ház termében 1906. május 23-án d. e. 11 óra­kor tartandó megyei értekezleten megjelenni. Több megyebizottsági tag megbizásából Dr. Böszörményi Emil. Felkérjük laptársainkat e közlemény átvételére s lapunk olvasóit arra, hogy mivel ezen értekezletre külön meg­hívók nem bocsáttatnak ki, szíves­kedjenek saját körükben a megye­bizottság tagjaival az értekezlet ide­jét és célját közölni s a megjelenésre felhívni. * Érettségi kormánybiztos. A szat­mári ref. főgimnáziumban tartandó érettségi vizsgálatokra a kormány dr. Ferenczy Zoltán egyetemi nyilv. rdk. tanárt és egyetemi könyvtár-igazgatót, — Nem. Az enyém igen. Ujjé, milyen nagy szekér viszi, csupa kötél van rajta. Most is elment messzire. Csak este j jön haza. Arról né ! A fiú diadalmasan mutatott az or­szágúira. Az országút a domb kaptatóján ereszkedett le. Most egyszerre a domb tetején egy nagy szekér tűnt fel. A szekér oldalához sátorfák voltak kötve, az egész szekér tele volt rakva ládák­kal. Az egyik láda tetején egyked­vűen ült egy bozontos szakállu ember. — Az apa! — kiáltott fel öröm­mel, de némi félelemmel a fiú és a lucernáson keresztül rohant ki az országutra. A leány sietve kapta fel kötényébe a sóskát és futott a fiú után. Nem mert egyedül maradni a mezőn. A fiú átvetette magát a lucernás kerítésen és kiszaladt az útra. Az apja észrevette. — No, mit akarsz? — szolt közöm­bösen a láda tetejéről. — Mért csa­tangolsz erre ? — Az édes anyám elhajtott házul . .. — No né! Bizonyosan gazember voltál ? He ? — Nem. Aszonta estig eljátszhatom valamerre. — Aztán ? — Aztán ott van a Kerekes! — Mili? . . . Hördült fel egyszerre a kötólverő hangja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom