Szamos, 1906. január (38. évfolyam, 1-8. szám)

1906-01-04 / 1. szám

2-ik oldal. SZAMOS 1 szám. SZÍNHÁZ. Szerdáa mászodszor adták igen szép közönség előtt. Bérezik kitűnő vigjátékát „Az udvari tanácsost.“ Az előadók ezúttal is dicséretesen meg­állották helyüket, csak az a kár, hogy meglehetősen megrövidítették ezt az anélkül sem nagyterjedelmü darabot. A „Tetemrehivás“, Kazaliczky Au- tai hatásos szinmüve került szitire csütörtökön félházzal. Hatásos e da­rab, a félreismert megvetett férfi és a félreismerő nő drámája, mert jófor­mán minden jelenet a nézőközönség meghatottságára van számítva Az előadás nem mondható egészen sike rültnek, nem pedig azért, mert a szinlapou egész mások voltak kiirva, mint akik tényleg szerepeltek, — az efféle beugrásoknak hátrányos követ­kezménye állandóan kirítt a beuyrók- uak hiányos szereptudásából. A ren dezés is hagyott hátra kívánni valót. Csak egyet említünk itt, a második felvonásban az egyik oldalajtó a leg­hatásosabb jelenetek egyikében óriási robajjal bedőlt a színpadra. Kicsiny­ségek ezek, de mégis disharmóniát teremtenek az előadásban s megza­varják az előadók és nézők közötti contactust. A szereplők közül első helyen Radnai Zsuzskát (Györgyike) dicsérjük meg, ki az apját imádatig menő szeretettel övező gyermeke^ kiválóan alakította. Jó volt mellette Rajz (Gyalán) a fásult szivü, sorsül dözött ember szerepében, — Kállai (Mindszentynó), Jászai (Margit) a fér­jét elitélő, de tévedése következnie nyét később egész súlyával érző nő alakításában, bár ez a szerepe nem volt minden tekintetben kifogástalan. A többi előadók gyöngék voltak. Pénteken Goldfaden hires héber daljátékét „Sulamith“-ot játszották színészeink s a közönség a szakadó eső daczára zsúfolásig megtöltötte a színházat. — A darab, mint tudjuk, megérdemli ezt a nagy érdeklődést, de az előadás nem állott azon a fo kon, melyet vártunk. — Csillogtatta remek hangját és énektudását Keró- nyi (Sulamith) s a közönség nem is fukarkodott elismerésével. — Jó volt (Absolon) szerepében Váradi és Rád nai (Abigail) alakitója, Tisztái (Zin- gitang) groteszk mozgásán és Tihanyi (Jeremiás) uj-héber mókáin mulatott még a közönség, a többi szereplők azonban nem jöttek számba. Krémer (főpap) csu.k a szinlapou, de nem a színpadon szerepelt. Gárdonyi Gézának, a “Bor“ és az „Annuska“ írójának egy újabb népies darabjával találkoztunk a szombati előadáson: „Fehér Anna“-val (betyár történet, 8 felvonásban). Igazgatónk e darab (ba ugyan igy nevezhető) előadásával sehogy sem tett szeren­csés választást. Mert igaz ugyan, hogy úgy a bemutató, mint a hétfői elő­adáson egészen telt ház nézte végig az előadást, de ez sokkal inkább a benne előforduló vetkezósi (vagy öl­tözési) jelenetnek, mintsem magának a darabnak az érdeme. — A szerző eltántorodott kedvesétől. Azután le­térdelt a kép előtt fájdalmában sirva fakadt és elfelejtette, hogy egy pász­torlányka dalolva ment el az ablaka előtt. Oh ! kiáltott fel, hiszen mindig a tied marad, mert nincs hozzád hasonló asszony, uj királynőt akarnak, de csak ha hasonmással élve kerülne elő, határozhatnám el erre magamat. Megtörtént, hogy a király, mikor másnap az elhalt kópét nézegette, kínos meglepetésre ébredt. Egyideig gondolkozott, azután igy szólott ma­gához : Különös dolog ! Nedves ez a szoba ? Úgy látszik, a levegő rossz hatással van a képekre. Ez az arckép szörnyű módon elsötótedett. Hisz jól tudom, hogy szeretett királynőm haja nem volt olyan fekete, mint a milyen­nek most látom. Nem, biztos vagyok abban, hogy nem volt oly fekete, miut az ébenfa : jól emlékszem, itt -ott aranyszálak játszadoztak benne. Hála Istennek, az újra azaz illatos aranyhaj, melyet oly őrülten szerettem xnelj'et örökké szeretni fogok. Eltelve kínos örömtől letórdepelt a kép előtt, mely most már hasonlított a drága modellhez és megújította esküjét, hogy örökké állhatatos ma­rad. De különös egy gouosz démon üz­maga is érezte müvének gyengeségét, s talán azért ruházta fel müvét ez egyszerű „betyár történet“ jelzővel. Tényleg nem is egyéb az egész mun­ka, mint. egy a múlt század elejének lókötő-, betyáróletóböl kikapott moz­zanat, hijjáu minden cselekménynek s inkább mozgófényképnek, mint szín­műnek a hatásával bir. A mü külön­ben az absolut tiszta nőnek drámája akar lenni, ki hasztalan áldozza fel fel érintetlenségét a hatalmss, min­denható képviselője kéjvágyának, ál­dozata nem hozza meg a remélt erűu ményt : bátyjának szabadonbocsátá- sát s ekkor dühében leszúrja a csá­bítót, maga pedig a vér láttára elve sziti lelke világosságát. — Látható ebből, hogy a mü alapgondolata elég drámai, a kidolgozás azonban nélkü­lözi a drámai törvények legelemibb sajátságát is s a benne uralkodó rea­litás túlságosan is rikító, sőt hatá­rozottan bántó. De az tény, hogy van benne egy pár erősen megrajzoltalak, (Fehér Anna s a bátyja, Marci) meg néhány sikerült jelenet. — A előadás elég jő volt. Jászai adta a címszere­pet, mely hálás tér egy önálló mű­vésznő számára és alakítása eléggé sikerült is néhány túlzás leszámítá­sával. Jó volt Váradi (Fehér László), igyekezettel játszott Tihanyi (szolga- biró), Marczi túlságosan is patótikus szerepe azonban felülhaladta Radnai- nak hanganyagát, ki egyébiránt jó) játszott. Hajduvármegye főispán­ját félholtra verték. Véres bevonulás. Főispán a gyászkocsin. Debreczen 1906. január 3 Debreczenből olyan esetről érte­sítik lapunkat, mely páratlanul áll a mostani politikai válság történe­tében. Kovács Gusztáv Hajduvármegye főispánja tegnap este a gyorsvonat­tal titokban akart Debreczenbe ér­kezni. Valahogyan az ellenzék mégis megtudta, hogy a főispán érkezni fog s nagy számban várták az ál­lomáson. . /­Amint a főispán a tömeget meg­pillantotta, nem szállt ki a vasúti kocsiból, mihelyt azonban a főispáni titkárt meglátták s biztosra vették, hogy ott van a főispán is, beron­tottak a főispán kocsijába, ütlegelve kivonszolták és onnan egy készenlétben levő halottas kocsira tet­ték. Valahányszor a halottas kocsi­ról le akart szállani, erőszakkal visszaültették, mindaddig, mig a menet az Alföldi Takarékpénztár épületéhez ért. Itt a felbőszült tö­meg lerántotta a már magánkiviil hette vele incselkedő játékát, mert alig telt el három nap és újra ki keltett javítani a képet. Ki tette ezt ? Kiáltott fel boszusan, ki merészeli kezét királyi nőm képe felé nyújtani? Honnan egyszerre ez a magos alabást- rom homlok ? Hála az égnek, elég jó az emlékező tehetségem, tudom, kicsiny homloka rózsás volt, mint a félig nyitott vadrózsa. Néhány ecsetvonással lejebb keritó a hajzatot és rózsás színben fürösz- tötte a kicsiny homlokot. Csak azután nyugodott meg, és szive repesett az örömtől a kijavított kép láttára. De ah, — a következő napon még rosszabb fordulatot vett a dolog ! Már biztos volt abban, hogy egy szívtelen bűvész űzi vele varázsát, mert hiszen, hogy változhattak volna meg egészen a szemek és a száj ? Nem, sohasem volt a kedvesnek oly sötét szeme, oly tágra nyitott szája, melyből az összes fogak kilátszottak. Ellenkezőleg, mint a hajnali ég, tiszta és kék volt a szeme, mellyel reá oly édesen tekintett. És szájacskája oly kicsiny volt, hogyha énekre, csókra, vagy édes nevetésre nyitottak a ró­zsás ajkak, csak egynéhány gyöngy- fogac3ka látszott. levő szerencsétlent, földön húzta, megtaposta. Ekkor ismert s kedvelt újságíróknak sikerült a Takarék­pénztárba bevinni nagy dulakodás közben, ahol nemsokára Dr. Balká- nyi városi orvos vette kezelés alá. Balkezéről két ujja letört, a mit azonnal amputálni kellett. Feje s arca zuzódási sebektől vérzett. Or- rán-száján ömlött a vér. A tömeg az alatt a házat ostro­molta, minden ablakát betörte s nem oszlott szét mindaddig, mig Kovács József polgármester fel nem mutatta a vérfoltos lemondási ok­mányt. A főispán rettenetes kínjai közt táviratot küldött Kristóffynak a kitől azonnal megjött a válasz, hogy azonnal menjen vissza Buda­pestre. Kovács a féltizenegyórás vonattal vissza is indult, bár orvosa kijelen­tette, hogy a vonat rázása követ­keztében könnyen seblázt kaphat. Élet-halai. Az orvos jövendölése be is tel­jesült, mert már Szolnokon valóban megkapta a seblázt s igy életben- maradásáboz absolute semmi remény nincs. Kié a felelősség? A nép Ítéletének végrehajtását megakadályozni lehetetlen volt. — 10—15 ezer ember bontotta Deb­reczen piac-terét és az ottani ren- dőrség-csendőrség tehetetlenül állt a tömeggel szemben. A főispán érkezését semmi hiva­talos jelentés nem tudatta a főka­pitánnyal s igy óvintézkedést senki sem tett. A halottas kocsi, melyet a kolera óta nem használtak 3 nap óta minden Pestről jövő vonat elé kiment, mindig nagy tömeg kísére­tében. A főispán, mikor vissza utazott, felelősségre vonta Yégh Gyulát, meg­fenyegetve a közszeretetben álló derék főkapitányt. — Főkapitány ur! Ezért maga a felelős, miért nem védte meg a biztonságomat? Legyen nyugodt, el­nyeri érte jutalmát! — Kérem Méltóságos ur, ha kell, elkísérem Budapestig! — Maga engem ne kisérjen, majd elkisér a csendőrség. Ezzel otthagyta a főkapitányt. Tényleg 6 csendőr kisérte a kupéban, az elinduló vonatot pedig két század katonaság vette körül s kísérte nehány száz lépésre. A fiatal király heves haragra lob­bant a különös kép miatt, mely ellent­mondott legdrágább emlékeinek. Ha a gonosz varázslót, aki öt ily módon keseríti, valahogyan kózreke- rithette volna, szörnyűképpen bosszul­ta volna meg magát. De a varázsló nem volt ott és igy egész haragja a képre zudult, melyet szeretett volna lábbal tiporni. Lassanként kibékült azonban azzal a gondolattal, hogy a hibát még jóvá teheti. Dologhoz látott tehát s hű emlékezetéből festve, minden pompá­san sikerült neki, annyira, hogy né­hány óra múlva egy rózsás női arcz mosolygott felé a vászonból, égszinü szemekkel és piciny szájacskával És a király elragadtatással néza gette a képet. Igen ő az ! Ilyen volt ő, szeretett, feledhetetlen királynőm ! Midőn azután egy napon a kamarás, kinek meg volt még az a szokása, hogy betekintett a kulcslyukon a ki­rály szobájába és igy mindent látott, azzal az ajánlattal állott elő, hogy tegyen meg királynőnek egy bájos pásztorleánykát, aki mindennap da­lolva megy el ablaka előtt és aki na­gyon hasonlít az elhalt királynő ke péhez, talán még gyönyörűbb annál s a király nem ellenkezett. A megérkezés. Este fél 7 órakor érkezett a gyorsvonat, melynek egyik fülkéjé­ben ült sógorával Kovács Gyula. Mikor meglátta a zajongó töme­get, nem akart kiszállani, azonban bementek érte, kiránczigálták, aztán igazoltatták a személyazonosságát. Majd az 55 éves kövér őszes férfi kopasz homlokán szétlocsant az első záptojás. — Kovács erre kirántotta stilétes botját, de kicsavarták kezé­ből s kezdetét vette a rettenetes ütlegelés. A létra tetején. Az alacsony embert nem láthatta mindenki. Ezért egy létrát az indó- ház falához támasztottak s felszólí­tották, hogy azon mutassa be ma­gát. — Kovács természetesen ellent­mondott, amire addig pofozták, köp­ködték, rugdosták, mig felment s a tömeg kacja között megmutatta a tojástól s vértől szines arcát. Kegyelem I Ezután bérkocsira akart ülni, de attól is visszatartották s ismét ütni kezdték. Kérem! Engedjenek el, ne bánt­sanak, nem akarck ón senkit bán­tani. Lemondok én! A főispánt megta­possák. Szavai elvesztek a tömeg gúnyos orditásában s a térden csúszó főis­pánt az áradat leteperte a földre, megtaposta, leköpdöste s addig ütötte, mig elő nem ált a halottas kocsi, amelyre félájultan felhajitották. A menet. Hét óra előtt pár perccel in­dult el a gyászos menet az indó- háztól a városba. — Itt hozzuk a hazaárulót! — Az akasztófa virág! — A cimeres gazember! És más le nem irható szitkok­kal kisérve körülbelül 10 ezer fő­nyi tömeg ment a gebéktől vont rozoga hullakocsi mellett. — Kellett ez neked ? — Volt erre szükséged? Szűnni nem akart a nép csú­foló kiáltása. A vasúttól a Piac-ut­cáig iitötték-verték, köpdösték Ko­vácsot, aki folyton esdekelt: — Ne bántsanak! Engedjenek el, kaptam már eleget, lemondok a főispáni állásról. De a nép hajthatatlan maradt. A földetrázó kiáltások közt, a nép tö­meg egyre gyűlt s a főispán egyre több ütleget kapott Ilyen körülmények között ért a tömeg úgy fél 8 óra tájban a városház előtti térre. Ott a hullakocsi a tumultusban a tola­kodás következtében félrebillent. Ekkor jutottak újságírók a közelébe, akik pártfogásukba vették a fél­holtra vert embert. De a nép még tanakodott, hogy folytassa-e a borzalmas vérfürdőt, vagy nem ? De a tömeg zúgott: — Agyonütjük ! — Az utolsó csep vérét kivesz- szük a gaz hazaárulónak! Szelidebb emberekben azonban felébredt az emberbaráti érzés s ezek védelmezni akarták. A folyton ingadozó* kocsiban a megyefőnök egyik szegletből a másik szegletbe esett, közben irtózatos ütéseket kapva arczára kezére. „Mentsenek meg aa Istenért I“ Végre megszaporodott a békésebb emberek száma s felhangzott az első jó szó: — Ne bántsuk tovább, elég volt neki!

Next

/
Oldalképek
Tartalom