Szamos, 1904. május (36. évfolyam, 35-43. szám)
1904-05-08 / 37. szám
XXXVI. évfolyam, Szatmár, 1904. vasárnap május hó 8. 37-ik szám. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI MEGJELENIK VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 10 fillér. SZERKESZTŐSÉ G*1 és KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Rákóczy-utcza 9. SZ. Telefon: 107. Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetuek Nyilttér sora 20 fillér. Mindennemű dijak Szatmaron, a lop kiadóhtvaialaban fizetendők j Az apró hirdetések között minden SZÓ 4 fülér. J ókai Mór. Megrezdült a magyar föld szive. Jókai meghalt! Vidám tavaszi napok, ujjongó mezők! Meleg napsugaratok, pompázó színetek mind csalékonyak, mert a magyar íöld szive gyászba öltözött! Erdők, mezők virágai: azért fakadtok, hogy a magyar föld mély gyászához bús ellentétet nyújtsatok, — vagy azért e, hogyha nemzet nagy koszorújába fonódjatok?! . . . A magyar földnek mély gyásza van, mert legigazabb, legnagyobb fiának porhüvelyét fogadja keblére; leglángolóbb szivét takarja be halmok és rónák virágszőnyegével, mert haza és ember a Jókai ragyogó költészetében egy logalommá linomulva egymás szivéből nyertek szint és életet. A testi élet véghatárát jelző évek között bármennyire is hozzá szoktunk az elmúlás gondolatához, mindig megdöbbenéssel állunk meg oly fértiak sírjánál, kiket nagy szellemük, lángoló lelkűk milliók sokasága fölé helyezett. Koszorús nagy költőnk halálával ez a veszteség annál sajgóbb sebeket fakaszt, mert mindnyájan tudjuk, érezzük, hogy lángelméjének termékenyítő áldásaiban mindnyájan részesek vagyunk. Abban az érzésben, abban a faji nemes öntudatban, azokban a magasztos illúziókban, melyekben mi, mint újabb nem. zedék is nevekedtünk, ott van az ő lángleikének, az ő tündöklő fényű képzelő tehetségének, ott van az ő melegítő napjának visszatükröződő kis fénysugara mindannyiunk szivének legbelső rejtekében. Az ifjú ember, a serdülő lány. a meglett férfi és nő, az őszbe borult aggastyán három nemzedéken keresztül szivták magukba az ő írásaiból a magyar nyelvnek csudálatosán kifejező erejét, elbájoló színgazdagságát, mely elbűvöl és hatalmába ejt s vágyat ébreszt az idegenben is, hogy ezt a nemzetet megismerje és megszeresse. Mert képzeletének gazdag himporával senki sem tudta e nemzet hagyományait annyi varázslattal behinteni. S ki tudná megmondani, hogy ennek nyomán a nemzeti önbecsérzet, a tettvágy, a magasztos elhatározások hány millió rugói jöttek mozgásba az ő hatása alatt! ? . . Küzdelmes múltúnknak egy epochális részéből nőtt ki az ő óriás szelleme. Nem volt politikai életünknek, nemzeti szívverésünknek egyetlen dobbanása sem, mely sokszorosan megnemesitve ne keltett volna visszhangot ragyogó költészetében. Az ifjú költő idejében, mikor a nemzeti öntudat felébredése uj eszméket, uj formákat teremt, az ő lángelméje alkotó erővel illeszkedik bele. Majd a nemzeti szabadságbarcz legnagyobb szellemű előkészítője mindazok közt, kik a sors vagy ember keze által kidőltek, s kik közt mint a bérez egyetlen erős szálfája maradt életben miközöttünk. A nemzeti elnyomatáskor költészetének száz meg száz alakjában senki sem gondolkozott inkább szivével, mint 5, s a kiegyezés nagy müvét, annak szellemét sem lógta fel senki sem őszintébben, mint ő. Alkotó képességének tüneményes ereje utat nyitott a magyar géniusznak az összes müveit népek irodalmába. Fényesen igazolta a külföld előtt, hogy a magyar lélek Istenadta ós erejénél, mélységénél és teremtő erejénél fogva méltán követel helyet magának a világ szellemóriásai között. Ez a ragyogó fénysugár, az örök Mindenségnek ez a gazdag adománya örökre lehunyta szemeit. Végig tekintünk alkotásain, s fáj a rideg valóság, hogy ennyi csudálatos kincsnek a mestere nincs többé; de viszont épen e meg nem becsülhető szellemi gazdagságnak látása az, ami okozza, hogy a földi lét múlandósága szivünket nem tölti be borzalommal. A mi Jókaiban múlandó volt, az csak parányi porszem ahhoz képest, a mi halála után örök életű marad. Csodálatos szelleme itt fog élni közöttünk s örökké munkás lesz nemzeti géniuszunk ápolásában. Ihletni fog, ha nemzeti hagyományainkhoz fordulunk erőért; íényes irányt jelöl, ha valamely Istenadta szerencsés talentum keres nemzeti költői formát a megnyilatkozásra, elbájol, ha képzeletének aranyszálaival szőtt mesevilágában keresünk gondtalan pihenést s mindenekfölött a nemes büszkeség érzetét lógja fölébreszteni mindig a fölött, hogy magyarok vagyunk. Az a magyar szellem, mely őt szülte, nevelte, dicsővé, remekké és halhatatlanná tette, általa fog munkálni minden időben. Ott vagyunk lélekben mindnyájan a nagy ravatalnál. Könnyeinken a nemzeti dicsőség sugara átragyog s fájdalmunkba a nagy halott halhatatlanságának zavartalan hite enyhülést csöpögtet. Nemzeti életünknek egy örömben, gyászban gazdag korszaka vonul el lelki szemeink előtt, amint egyik legnagyobb harezosát sírba zárjuk. Azzal a gondolattal, azzal a mély meggyőződéssel hagyjuk el a ravatalt, hogy e nemzetet, mely Jókai Mórt szülte, még nagy és dicső munkára hívja el a'^Gondviselés!
