Szamos, 1903. július (35. évfolyam, 53-61. szám)
1903-07-16 / 57. szám
hitelbankkal kötött szerződést és törlesztési tervet a közgyűlés elfogadta és jóváhagyás végett a belügyminiszterhez felterjesztetni rendelte. Pethő György gazdasági tanácsos lemondását, aki a báró Vécsey-család uradalmi igazgatójának neveztetett ki, elfogadta és öt évi buzgó szolgálataiért elismerését fejezte ki. Hatvani Péter városi óvó f. é. szeptember hóra esedékes 100 k. korpótlékát, tekintettel 43 évi hű szolgálatára, a közgyűlés augusztus 1-től kezdve folyósította. Bak István felebbezését, a melyen a telkéhez esett terület árát mérsékeltetni kérte, a közgyűlés a tanácsnak az egyezség megkísérlése végett kiadta. A kéményseprési szabályrendelet módosítása iránt a jogügyi szakosztály által készített javaslatot, amely szerint a város területe két kerület helyett, három kémény- seprési kerületre osztassák, a közgyűlés elfogadta, valamint a mügyalogjáró készítésére vonatkozó szabályrende'et 9. §-ának a gyalogjárda költségeinek fizetésére vonatkozó módosítását is és mindkét szabályrendeletet jóváhagyás végett a belügyminiszterhez felter eszteni rendelte. A gyámpénztári kezelés és számvitel tárgyában alkotott szabályrendeletet, amely a belügyminiszter által kiadott gyámügyi szabályzattal hozatott összhangzásba, a közgyűlés szintén elfogadta. A Rákóczi-emlék költségeihez való hozzájárulás tekintetében a közgyűlés felhatalmazta a tanácsot, hogy a begyülendő ösz- szeget 500 koronára kiegészíthesse, ha pedig a gyűjtés kedvező eredményre vezet, a város a maga részéről külön 200 koronát ajánl fel. Az iskolai játéktér kijelölésére kiküldött bizottság javaslatát a közgyűlés a tanácsnak azzal adta vissza, hogy a játéktér berendezésére vonatkozólag a mérnökkel készíttessen tervet és költségvetést. A Csokonai- és Bercsényi-utczai nyílt árok befedési költségeinek fedezése tekintetében a közgyűlés elfogadta a gazdasági szakbizottság azt a javaslatát, hogy a 14000 k. költség három éven át a költségvetésbe vétessék fel. A Pázsit-utczai lakosoknak gyalogjáró készítése iránt beadott kérelmére a közgyűlés utasította a mérnököt, hogy a kőgyalogjáró költségét, az 1904 évi belkövezési előirányzatba vegye fel. A város gazdászatánál felhasználandó anyagok értékelését a közgyűlés aként határozta meg, hogy az anyagok értékelésénél a megállapított erdei érték minimuma számittassék fel. A közkórházi hetesek bérének 16 koronára felemeléséhez a közgyűlés hozzájárult. Továbbá Gregersen G. és fia czéggel a szatmár-mátészalkai vasút építése iránt kötött szerződést azon feltételek szerint, amiként azt lapunkban már közöltük, a közgyűlés elfogadta. Eger városának az adó és tankötelesek összeírására és Kolozsvár városnak az adótörvény revíziójára vonatkozó feliratát ha- sonszellemü felirattal rendelte a közgyűlés támogatni. Végül a közgyűlés a polgármesternek, Péchy Antal tb. főkapitánynak, Novák Lajos főszámvevőnek 6—6 heti, és Báthy Sándor számtisztnek 35 napi szabádságidőt engedélyezett. Ezzel a közgyűlés véget ért. Aratás. Megmozdult már az egész ország munkabíró serege, s mint nyüzsgő hangyaboly gomolyog, hogy neki álljon a legszentebb s legtiszteletreméltóbb munkának, az aratásnak. Az egész esztendő fárasztó szorgalma, buzgó munkássága most nyeri jutalmát, mikor a dús kévék a porba hullanak az éles kaszapenge vágásától. Rendre gyűl a sok gabona s a véres verejték ára ott hever a rettegő gazda lábainál aranysárga kalászok alakjában. A természet az idén elég jól kitartott a gazdálkodók mellett, jó időjárást adva a gazda munkálkodására. Ilyenkor szünetel a politika, a társadalmi kérdések háttói be szorulnak, minden egy eseményben, minden egy eredményben csúcsosodik ki : Milyen a termés ? ! S itt azután megállhatunk egy szóra. Gondolkodhatunk azon, minő fontos és jelentős időszak az aratás időszaka hazánk fejlődésére nézve. Minő jelentős szerepet játszik közgazdasági életünk történetében egy jó vagy rósz terméseredmény. Mert hiába, még mi mindig első sorban gazdálkodó állam vagyunk. Produkcziónk a nyers termelésből áll s ennek főlónyegét, ha függ is némileg a minőségtől, legfőkópen azonban mégis csak a mennyiség dönti el. Ha sok a termés, jó az esztendő. Munka, verejték, fáradság, jutalmát veszti, ha a természeti csapások megfogyasztják a mennyiséget s ha az esztendő eredménye rósz, az ország gazdasági serpenyője is fellibben. Az idei terméseredményekkel általában meg lehetnek gazdáink elégedve. Az ország nagy részét elkerülte a fagy és jégverés. Férgek és mezei egerek pusztító seregét megölte a tartós és hosszú tavaszi esőzés, a rothadástól megmenté a napsugár. Ha nem is mondhatjuk tehát, hogy az esztendő a bő termő évek közé sorozható, de mindenesetre a jó közepes eredményt elérte. Az ország s gazdák erejét, vagyonát növelte, a munkát megjutalmazá. Az a sok rósz esztendő, mely gazdasági életünket a tönk szélére sodorta, mely főelői- dózője is volt egyúttal a kereskedelmi és ipari élet pangásának, végre némi ellensúlyozását találja az idei és tavalyi jó terméseredményekben. De még a tavalyi termés árából gazdáink legsürgősebb adósságaikat törlesztgették, az idei terméseredmény már uj beruházásokra is fordítható S evvel, mig egyrészt a jövő esztendő eredményét biztosítják, másrészt előmozdítják az ipar s kereskedelem fejlődését, mely legelső alapfeltétele egy állam sikeres boldogulásának. Örömmel konstatáljuk tehát, hogy az idei esztendő a jobbak közé tartozik. Örömmel és bizalommal tekintünk a jövő felé, mert jobb sors biztató sugára tükrözik felénk. Ideje is már, hogy hazánk szorongatott gazdasági élete fellendüljön, hiszen az évek óta tartó pangás szinte megfullasztotta az ország előhaladását. A siker reményén felbuzdulva, hisszük, hogy jóslatunk egy jobb jövő iránt nem lesz csillogó délibáb, hanem egy biztosan bekövetkező kor, melyben hazánk uj életre virul mint az egész vármegye egybegyúrva — természetesen a jelenlevők kivételével — úgy pusztuljon el, mint egy kóbor kutya. — De mit tehessünk ? Büszke, mint egy spanyol koldus. — Nem fogad el semmit. — Az emberektől nem, dehát a vármegyétől ? — Az igaz, hátha attól elfogadja ? Ám az volt a bökkenő, üogy a vármegye üres pénztára a póthitelek 170 százalékos keserű tengerén úszott s a minisztérium ha marosan tönkrekaffkázza az embert. — Két mód van csak arra — találta fején a szeget a főjegyző — hogy tisztességes formában eltartsuk azt a szegény fiút. Egy, a vármegye börtöne. — No hallod, ha ezt tisztességes szállásnak tartod ? vágott közbe a vármegye-fiskus. — Ott van hát a kórház. — Ebben már van valami. Akkortájt épp rossz idők jártak Yeór Miklósra. — Nem tudom mórt — mondogatta — minden megrendelőm nagyranőtt-é a czipőim- ben, vagy a kaptám kopott el. Roppant fogy a megrendelés. És az átkozott filloxóra! A bor is drágul. S csakugyan, mintha a vármegye összes akarnokai mind megnőttek volna, senkinek sem kellett sem védő, sem szűz, sem programmbe- széd és Tallós Döme, az Igazmondó szerkesztője, mintha végképp belógárgyult volna a koronaszámitásba, fél summákat fizetett a czik- keiórt mindig és ezt is forintok helyett koronákban. Így aztán rászánta magát Diogenes Miklós sok szép rábeszélés után, hogy — Isten neki, — fölcsap a vármegye betegének. Gyönyörűség volt nézni szegény Diogenest, a mióta „beteg“ volt Külön szobát kapott a kórházban s a nagy betegek csibesültes kosztját. Reggelre konyakot (a melynél egyébként többre becsülte Veór Miklós a becsületes gabonapálinkát) s ebédre, meg vacsorához egy-egy fél liter jó bort. Nem is kellett feküdnie. Kijárhatott a városba is, vendégeket is láthatott. Szóval maga volt a tökéletes boldogság az ő „kórháziáponcz“- sága. Néha, mig a beteglátogató orvosoknak a feje főtt azon, hogy micsoda újabb jelenségét is írják be a betegnaplóba a Veór Miklós „sorvadásának“, a derék halálos beteg a Betekints- ben bizonykodott erős muzsikaszó mellet, hogy: — Sohse halunk meg! És akkor sem tudta meg Veér Miklós, hogy kutya jár a kertben, amikor már komoly oka lett volna megijedni a betegnapló komor bejegyzéseitől. Egy fagyos, deres tavaszi hajnalban, a mikor kapatosán tónfergett haza a kórházba a vármegye betege, beleharapott a tüdejébe a halál kutyája. Őszszel ágynak esett és a bor sem Ízlett többé. — Most már nem mondhatja senki, hogy vármegyei panamából élek. Ezzel köszöntötte a kórház főorvosát, a mikor kótesztendei betegeskedóse után először találta ágyban az orvosi vizit. Valami fekete májú ember besúgta a minisztériumban, milyen czifra beteget ápolnak a vármegye pénzén. Nosza gyorsan kirucczant a központból egy szigorú szmókingos tanácsos ur s egy módfelett fürge fogalmazó, a ki nagy pályát futhat még be a fogalmazás terén, mert csodamód előzékenyen nyitogatta- csukogatta útközben a vasúti kocsi ablakait s a nagyságos ur kis kézi táskája annyit járt a kezében, mintha adogató lenne a longamótázás közben. A panaraairtó vószbizottság ravasz taktikával nem látogatott meg egyetlen hivatalos urat sem a városban, hanem a vasúttól egyenesen a kórházba hajtatott, hogy a halhatatlan „közvagyon csorbítást“, a melyet szívesen tűrt a legmakacsabb adóhátralékos is, leleplezzék. A mint odaértek a szürkére mázolt kórházhoz, a kapugádorból csöndes, panaszos halottasének szűrődött ki a ködös utczára. A vészbizottság azonban nem olyan lágyszívű jószág, hogy a hivatalos küldetésben holmi sirató nóta megakaszsza. A kapu felé tartottak tehát. Elől a tanácsos, mögötte tisztes távolságban a fogalmazó ur, fenntisztelt táskájával. Éppen, a hogy beakartak surrani a kórházba, akkor hoztak ki a kapualjból egy koporsót, a mely mögött a vármegye urai s a helybeli jogászság és a korcs-.áros ipartestület lépkedett. A koporsó födelén arany betűkkel ez volt a fölirás: Veór Miklós, ólt 42 évet. A tanácsos urnák megnyúlt az ábrázata és természetesen a fogalmazó űré is. A tanácsos ur nagyon szerette volna, ha a főispán nem ismert volna rá. De ráismert, hogyne ismert volna rá és a tanácsos ur módfelett nagyon restelte ezt a nyilvánvaló felsülését. De csak merjen kitüntetést kérni az a besúgó 1 Palásty Marczell.
