Szamos, 1902. október (34. évfolyam, 79-87. szám)
1902-10-19 / 84. szám
ban semmi számbavehető képesítéssel nem bir. Ép ez okból hiányosnak, sőt egyoldalúnak tartom az ismétlő oktatás rendszerét. Ma már nem elég a helyes elvek szerinti gazdálkodás sem. Ma már az kellene, hogy amit a gazda produkál, a munkás leldolgozza és a kereskedő, hangsúlyozom, — külföldön elhelyezze. Tehát teremteni kellene erős hazai ipart. Idővel lesz is. De addig a szegény embernek élni kell. Az ismétlő oktatás mai keretét is in- tensivebb alapokra fektetném. Minden gazdasági ismétlő iskolában meg kellene honosítani a vidéknek megfelelő iparszerü foglalkoztatást. Máramarosban, ahol erre tér van, mily szépen fejlődik a szőnyegipar, pedig ki tanította a népet reá? Hát ha lett volna, a ki nemesítse az ízlést és segédeszközöket nyújtott volna, hol állana ezen háziiparág? Nálunk, ahol a kender és len úgy megterem, mint akárhol az országban, nem nyújthatna feldolgozása egész vidékeknek állandó téli foglalkozást? Paraszt asszonyok igy is. hogy taníttatásukkal senki sem törődött, állítanak elő télenkint oly darabokat, melyekre a német is kancsal szemmel nézne, s melyek fejedelmi lakokban is helyet foglalhatnak. Miért ne lehetne az ily munkát általánosítani, az ízlést nemsiteni és a férfi munkaerőt is belevonni. A folyók mentén, ott hever értéktelenül a sok füzvessző, legfeljebb egy-egy szekérkas kerül belőle. Mily fölemelő, egyúttal hasznos dolog lenne, ha p. o. a kelet gyermekei ily vesszőkből font kis kocsikban ringanának ? Igen, mert a tömegesebb ipartermék úgy ér valamit, ha az kivitelképes, vagy legalább is a behozatalt ellensúlyozza. Erdőink bővelkednek a legkülönféle fanemekben. Miért ne lehetne az ily helyeken a fafaragászatot meghonosítani, kezdve a házi eszközökön s végezve a müfaragászati dolgokon, melyek nemcsak kapósok, hanem legfőbb esetben nagy értéket is képviselnek. Ha a nép rászokik az iparszerü téli foglalkozásra, önként következik a kereskedő szellem felébresztése is. Termelni és azután értékesíteni, mind haszonnal járó foglalkozás. íme röviden rámutattam egy néhány oly munkanemre, mely télen lenne folytatható. Tudom, hogy ezzel én sem oldottam meg a munka kérdését. De talán egyet elértem, azt: hogy sokan, illetékes tényezők gondolkozni fognak felette s akkor már nem dolgoztam hiába. Marosán Kornél. Id. Ábrányi Kornél. — Njolczvauadik születésnapja alkalmából. — A valódi, az igazi érdemet ünnepelte október lö-én a magyar művész- és iró-világ. Mert két múzsa csókolta homlokon az agg mestert, aki teljes szellemi frisseségben, egy óriási munka megirása közben ünnepli születésének 80 ik fordulóját, s akit vármegyénkhöz vérségi s városunkhoz ismerettségi kötelékek fűznek. Nem kenyérkereső pályára nevelték. Bölcsője a Nyír lágy homokján egy ősi kastély boltivei alatt ringott. Elei dinaszták voltak, de a rendiség megdőlése után a fiák, megértve a kor intő szellemét, beállottak a nemzet napszámosai közé azzal a jelszóval: a munka nemesit. Ekkor lett a lászlófalvi és mikeföldi Eördegh- familiából az Ábrányi iró- és művész-dinasztia, amely babérral fonta körül az ősi armálist. A kis Kornél grermekjátékai közé La- votta János hegedűjének mélázó hangjai vegyültek. Konvencziós czigány volta szt. györgy- ábrányi kastélyban Bihaii és a hires debre- czeni Bóka. Semmit sem szeretett jobban a gyermek, mint a zenét, se a gimnáziumhoz, se a törvénytudományi szakra nem volt nagy kedve. Atyja, Eördegh Alajos óhajtására azonban mégis végzett, csak a prókátori diplomát nem szerezte meg. Végre 1843 ban kijelentette atyjának, hogy csak zenész lesz s miután ez nagy harczok után beleegyezve, 1200 pengő forint apanázst rendelt ki számára, az ifjú első sorban Münchenbe utazott. Itt ismerkedett meg Liszt Ferenczczel s ez a találkozás döntő lett a fiatal Ábrányi további pályájára. Münchenből Parisba ment, ahol Chopin maga adott órát a zeneművészetért lángoló ifjúnak. A sza- badságharcz közbejötté a honfiúi kötelesség mezejére szólította Ábrányi Kornélt. Előbb nemzetőr lett, majd kormánybiztosi titkár. A szabadságharcz leveretése után Pesten telepedett meg a művész s innen kezdődik tulajdonképpen zeneszerzői pályája. A magyar zene fejlesztésének és nagvgyá tételének akarta szentelni életét. E czélból szövetkezett Mosonyi Mi- hálylyal, akivel különben a zeneszerzést is tanulta. 1855-ben lépett fel mint zeneszerző „Eredeti magyar gondolat változatokkal“ czimü müvével, mely a Nemzeti Zenede 30 aranyas pályadiját is elnyerte. E mellett szorgalmasan dolgozott az Ápollo-ban s hasonló zenei folyóiratokban. 1860-ban megindította Bartalus Istvánnal, Mosonyival és Rózsavölgyivel a „Zenészed Lapok“-at, amely első ilynemű zenei szak- folyóiratunk volt. Mint lapjának iránya, olyan volt Ábrányinak a zenéje is. Kompoziczióit igazi magyar tőrülmetszettség, magj'ar lélek s mély nemzeti érzés hatja át. O és Székely Imre voltak a magyar szalon-zenetilus megalapítói. Ők tették kedveltté ezt a műfajt. Népdal-thémák fölött a zongorázónak hálás ábrándokat senki jobban, magyarosabban nem szerzett Ábrányinál. Mü- dalait is magyar irányban szerzetté. Köztük nem egy nyert polgárjogot a hangversenyteremben. És ma, mikor 80. születésnapját ünnepli meg a magyar inteliigenczia, éppen olyan serényen buzgólkodik a magyar zene tovább fejlesztésén, mint tette élete delén. Már legközelebb kerül könyvpiaczra legújabb monumentális müve Liszt magyarországi tartózkodásáról, melyet az agg iró, a kultuszminiszter megbízásából irt. Aki nyolczvan éves korában ilyen in ven- czióval dolgozik, az még nem öreg ember. Nem is hinnénk el Ábrányi Kornélnak a 80 esztendőt, ha mellette nem látnánk a kitűnő két fiút: ifjabb Kornélt és Emilt, az unokák és dédunokák gratuláló csoportját. Ezekhez az üdvözletekhez járul hozzá az egész nemzet és magyar sajtó osztatlan szeretettel. Tisztelői és barátai közül sokan keresték fel ez alkalomból az ősz zeneköltöt a margitszigeti szállóban levő lakásán hogy üdvözöljék öt és tolmácsolják előtte szerencsekivánataikat. Id. Ábrányi Kornél a szálló társalgójában, a melyet a Margitsziget vezetősége ez alkalomból szépen főldiszitett, fogadta üdvözlésre jövő híveit, akiknek sorában a hivatalos zenei és irodalmi körök is képviselve voltak. A Petőfi- Társaság nevében Bartók Lajos, az Opera képidillikus, csendes házi élet untatta. Dicsőség és ünnepeltetés után szomjazott. Kívánsága csak az volt, hogy visszatérhessen első szerelméhez — a színpadhoz. . . . Ricordi kimerültén jött haza a színházból. Most feltűnt neki felesége izgatottsága és kedvetlensége. — Mi bajod ? — kérdezte gyöngéden. Elzából kitört most az elfojtott panasz. Ráborult férje vállára, zokogott és úgy mondta neki': — Nem tudom a színpadot elfelejteni. A mámor, az izgalom nekem boldogság, vágyódom a dicsőség után . . . Vissza akarok menni a színpadra . . . Büntess meg, de engedj oda vissza! Szerencsétlen vagyok igy . . . Elza elcsuklott a zokogástól és Ricordi a meglepetéstől elsápadt. Eltolta válláról Elza kezét, aztán gúnyos mosolylyal mondta: — Jól van. Beleegyezem. III. Elza ismét elemében volt. Színpadon lenni és a legnagyobb drámai szerepeket férjével együtt énekelni mondhatatlan gyönyörűség. Ricordi előkelő posiciója következtében a feleségét is sok kiváltságban részesítették. így jutott nagy és kiváló szerephez, a melyekben művészete egyre fejlődött és csiszolódott. Elza ambícióját a siker csak serkentette. A Scala közönsége bámulta, csodálta haladását. Az asszonyka hihetetlen rövid idő alatt a legnagyobb és leghíresebb énekesnők közé küzdötte fel magát. A színházban ünnep volt, mikor a Ricordi házaspár énekelt. Az újságok pedig dithyram- bokat zengtek dicsöitésökre. IV. Ricordit eddig vig és jókedvű embernek ismerték. A társaságokban, a hol megfordult, szívesen látott vendég volt. De mióta felesége fónyesebbnél-fónyesebb diadalokat arat, teljesen megváltozott. Boldogtalan volt. Nem tudott megbarátkozni uj helyzetével. Viselkedése visszataszító lett. Szeszélye határos lett a hóborttal. Utóbb az embereket is kerülte, és teljes visszavouultságban ólt. Ricordi különös viselkedése családi boldogságát is rombadöntötte. Rajongó szeretető és gyöngédsége felesége iránt megszűnt. A fiatal asszonynak durvaságokat kellett elszenvednie. Ő némán tűrte mindezt. Fájdalmát sikerei és a közönség rajongó szeretető enyhítette. Ricordi hirtelen megváltozásának oka köny- nyen érthető. Mielőtt a felesége színpadra ment újra, csakis ő érte lelkesült a nép. De mióta Elza ismét a színpadon van, annak is része van a sikerben. Sőt igen gyakran a férjét háttérbe szorította, mert tüneményes művészetével mindenkit elbűvölt. Ricordi hiúságát és művészi büszkeségét ez nagyon bántotta. V. A Scala zsúfolva volt. Tanhausert játszották. A czimszerepet Ricordi, Erzsébetet Elza énekelte. Elza, mint mindig tündökölt. Férje kedvtelenül, bágyadtan énekelt. Zavarát még a közönség is észrevette. Mikor Elza énekelte szólóját, lelkesen tapsolt a közönség. Ott állott Elza, kipirulva I a dicsőségtől, szeméből ragyogott a boldogság. Azután Ricordi énekelt, Remegett az izgalomtól. Elzára nézni is alig mert. Nagyon roszul énekelt, az izgatottsága csak nőtt egyre. A közönség meglepődve nézte a vergődését. Hidegen maradt, egy taps nem hangzott éneke után. A szerencsétlen Ricordi előtt összezavarodtak az alakok. Hideg verejték futott le arczárói és nézte, a mint körülveszik Elzát és ő boldog a sikertől. Előadás után a tenorista nyugodt lett és szép csöndesen hazakisérte feleségét. Másnap az újságok is foglalkoztak a színházi kudarczczal. Rikordit lehordták, feleségét ellenben dicséretekkel elhalmozták. A szegény énekest ez éktelen dühbe hozta. Tört, zúzott mindent maga körül. Elza rövid ideig szótlanul nézte férjét. Végre megsokalta; felöltözködött és eltávozott . . . Néhány nap múlva Ricordi a következő levelet kapta a feleségétől : Uram! Minthogy zsarnokoskodását tovább eltűrni nem vagyok hajlandó, felkértem Paolo Boito ügyvédet, hogy nevemben válópört indítson Ön ellen. Elza. A szegény énekes már akkor abban a házban volt, a hol az élőhalottak laknak .... az egyedül elismert kellemes izü természetes hashajtószer.
