Szamos, 1902. április (34. évfolyam, 27-34. szám)
1902-04-27 / 34. szám
is igazán elismerte, a köz érdekében való volt. Ha már most valaki minden akcziójá- ban éles eszü, energikus és ügyismerő munkatársa volt annak, ki egész életét a közérdeknek szentelte: egyszersmind nem a közérdekében működött maga is? Úgy látszik czikkiró a Léthe vizéből nagyon gyorsan és sokat ivott! Lám, mi íöltételezzük a jóhiszeműséget az ellenfél részéről is. Nem mérnök azt mondani, hogy roszhiszemüleg gondolkoznak, csak azt, hogy helytelenül és következetlenül járnak el, midőn Pap Géza helyébe más egyént óhajtanak jelöltetni. Nem azokhoz szólunk, kik személyes ellenszenvtől vezettetnek, hanem azokhoz, kik e fontos ügyben elfogulatlanul és tárgyilagosan tudnak és szeretnek gondolkozni s megadjuk a leieletet erre a kérdésre: miért legyen Pap Géza a polgármester? Minden jelentékeny közfunkcziót teljesítő hivatali karban s igy a városi tisztviselői karban is meg van s meg is kell lennie annak a lehetőségnek, hogy valamely magasabb fokú hivatali állás megüresedése következtében ezen állással a tisztikar valamelyik érdemes és arra bizonyos jogigényt tartó tagja honoráltassék. Ez helyesen és természetesen van igy. Az ambicziónak, a munkakedv fokozásának íontos ösztönzője, ha mint a jelen esetben is a polgármesteri állást a tisztikar egyik kiváló tagjával óhajtjuk betölteni. A közfelfogás első pillanatban is ez volt. Két férfiú neve jött kombináczióba: a Pap Gézáé és a dr. Vajay Károlyé. Pap Géza mellett kétségtelenül dr. Vajay Károly tiszti ügyésznek lett volna még te- tetsége, munkássága és érdemei alapján természetes jogigénye ez álláshoz. Dr. Vajay erre annyagi és bizonyára finoman distingvált kartásirszempontból nem reflektált. Egyedüli jelölt maradt tehát Pap Géza s a viszonyok önmagukból jelölték meg, hogy itt az észszerű, méltányos, helyes és igazságos eljárás csak az lehet, ha volt nehéz, mert mindaketten nagyon, de nagyon szerették egymást. Talán tovább is jutottak volna, ha Halmai nem lett volna költő, a kikről tudva van, hogy épen nem ügyesek a gyakorlatban. Az első csókra tehát csak akkor kerülhetett a sor. Amint egy ut kanyarulatához értek, Halmai odahajolt Juliskához és azt a fodrok közül kife- hérlö nyakat-------megakarta csókolni! Ar cza halálsápadt lett . . . Irtóztató indulat a szivére szorította vérét. Egy pillanatig mereven állt, aztán visszanyerte higgadtságát és megszólalt. Nem beszélt, csak dadogott egy pár értelmetlen szót. Alig tudott teljesen magához térni. És mindez miért ? Nevetséges! A fehér márványt is megszégyenítő tiszta, bársonyos bőrön — egy lencse volt. Olyan anyajegy-féle. Más ember örvendene, ha egy olyan ingerlő, bájos nyakat érinthetne ajkaival. Hát még, ha lenese is volna rajta I Ez a férfiú vágyának netovábbja. Egy lencse a finom fehér bőrön! Olyan az, mint egyforma sima pusztaságon egy rózsasziget, mint unalmas próza között egy vidám, pajkos költemény I Halmai költő volt és mégsem tudta ezt a véletlenül felfedezett kincset megbecsülni. Megirtózott tőle. Ábrándjait szétfoszlatta egy ingerlő édes pont egy — lencse. A költő nem csókolta meg a leányt. Azt az imádott leányt, a kiért e fölfedezés előtt vérét is szívesen ontotta volna. Pár perczig beszélgetett még Juliskával, aztán halaszthatatlan teendőit emlegetve, azt ajánlotta, hogy térjenok haza. A leány eleinte csodála polgármesteri állással az ő egyénisége ho- noráltatik. Ám a Pap Géza ellenfelei e szempontokat teljesen figyelmen kívül hagyták s előbb Visky Károly aztán Jeney György deb- reczeni táblabirákat igyekeztek a jelöltség számára megnyerni. Tagadhatlanul mindketten olyan férfiak, kik városunk ügyeit, érdekét mindig meleg szeretettel, kiváló fgy- buzgalommal karolták fel s városunkból magasabb állásaikba kedves és lekötelező emlékeinkkel távoztak. De vájjon miért nem vállalkoztak a jelöltségre, holott mindketten kiterjedt népszerűségre támaszkodhatnának? A Debreczenben járt urak bizonyára észrevehették, hogy nevezett tisztelt egyéneknek mélyreható és objektiv judiciumuk van. Maguk is tehetségük, közszolgálatuk, kitartó munkájuk s köztevékenységük utján jutottak magasabb fokú állásaikba. Nem zárta el előlük személyi érdek az utat s a higgadtabb közfelfogás ellenére a becsületes munka elismerésének versenyén mesterséges akadályokat felállítani maguk sem akarnak. E mellett azonban mint a komoly munka emberei, bizonyára reflektáltak arra is, hogy a városi közigazgatás munkaköre és városunk specziális viszonyainak hivatásszerű ismerete lényegesen különbözik attól a munkakörtől, mit jelenleg betöltenek. A legjobb esetben is bizonyos időre és újabb tapasztalásra volna szükségük, hogy egy teljesen uj munkakörbe beilleszkedjenek. Szerintünk ennél még sokkal fontosabb amaz előbbi szempont: a helyzet ethikai számbavétele. Mert ugyan milyen ösztönző példa lehetne egy tisztviselői karra nézve az a tapasztalat, hogy a buzgó közszolgálat az amúgy is ritkán kínálkozó esetekben sem nyeri meg a természetesen és jogosan várható elismerést? Vagy az a sorsa a köz- igazgatási tisztviselőnek, hogy az elismerés polgári koszorúját elhunyta utánra tartogassuk ? Tiszteljük Veréczy Antal táblabiró ur egyéniségét, hivatali példás ügybuzgalmát a maga munkakörében sőt a közlevékenység terén is, de azt hiszszűk, hogy a fentebbi szempontokra a sürgető kapaczitálásra történt gyors elhatározásában kellőképen nem reflektálhatott. S bizonyára legkevésbbé gondolhatott a siker érdekében oly eszközök igénybevételére, melyek az ellenfél indokolatlan személyi megtámadtatásával igyekeznek az igazság es méltányosság mellőzését még kirívóbbá tenni. Azt hiszszűk, nem csalódunk, ha a képviselőtestület legnagyobb részében a tárgyilagos, igazságos és lelkiismeretes elbírálást nyugodtan feltételezzük, minek normális eredménye nem lehet más, minthogy a Pap Géza neve fog a szavazó urnából győzelmesen kikerülni. Intés a kivándorlókhoz. A brémai osztrák-magyar konzulátus jelentése alapján a belügyminiszter a hatóságok utján arra inti a kivándorolni szándékozókat, hogy magukat kellő pénzzel lássák el, nehogy a legnagyobb nyomorba jussanak. Igen sok kivándorló ugyanis, a ki Amerikába szándékozik utazni, abban a téves hitben van, hogy csak Brémáig való utazáshoz szükséges pénzzel kell bírnia; mert ott aztán a további összegeket megszerezheti a munkájával vagy pedig a hajóra ingyen is felveszik, ha a gépek körül munkát végez. Ez otyan sajnálatos tévedés, a melybe leginkább a lelketlen kivándorlás-ügynökök ejtik a szerencsétlen embereket : mert Brémában semmikép sem juthat idegen ember munkához, ameny- nyibeii az ottani lakosság is munkahiányban szenved, másrészt a hajókra egyátalában nem szabad olyan hajómunkásokat felfogadni, a kik az átszállítás fejében dolgoznak. Ha tehát ezentúl pénz nélkül levő kivándorlókat fognak Brémában találni, azokat hatóságilag tolonczolják haza az illetőségi helyükre Felsőbánya, mint nagyközség. Felsőbányának jelenlegi és nagyközséggé alakulása alkalmával fizetendő adókülönbözetet azért hozzuk a n. é. közönség tudomására, mivel sokan azon tévhitben vannak, hogy az átalakulás által részben sem lesz az adókon enyhítve; tehát az alábbi közleményből mindenki meggyőződést szerezhet arról, hogy Felsőbánya mint rendezett tanácsú városban jelenleg a következő adók számíttatnak fel és szedetnek be : kozott Halmai ilyetén való viselkedésén, mivel az előbb történtekről fogalma sem volt. Aztán megnyugtatta magát azzal, hogy valami szeszély bántja ismét. Hallotta ugyanis többször, hogy Halmai milyen ideges, szeszélyes, különcz természetű. Csak hallotta, de nem hitte el ezideig, mert nem tapasztalta soha. Az egész utón alig szólt a költő egy pár szót, az is nehezen jött ki a torkából. Mikor a leány lakása elé értek, Juliska kezet nyújtott Halmainak es incselkedve jegyezte meg, hogy legközelebbi találkájukra több szellemet és sokkal több vidámságot hozzon magával. A költő szinte összeborzadt, mikor kezét érintette, a parányi puha női kéz. Alig várta, hogy elsietnessen. Rohant . . . végig az utczán. A levegőben előtte temérdek pont tánczolt . . . csupa lencse. Közel volt a megőrülóshez. Ábrándjait, álmait, vágyait, szerelmét, boldogságát agyon szúrta egy — egy lencse! Ha nővel, leánynyal találkozott útjában — kitért előlük messzire. A szokásos találkán nem jelent meg. Még nem is irt udvarias hangú mentegetőzést. Sőt egy napon — azon napok közül való volt ez is, melyeket szobájába zárkózva töltött, telve világgyülölettel — elégette verseit, melyeket annyira őrizett azelőtt. Még az emlékét is el akarta pusztítani szerelmének és a leánynak. Halmai elmaradását nem tudta magának Juliska megmagyarázni. Azt hitte, talán beteg! ? Irt is neki. Mikor Halmai a levelet átvette, rögtön megismerte az Írást. Idegesen dobta félre — felbontatlanul. ügy érezte, hogy a félig-meddig elfelejtett lencse ismét előtört és ismét ránehezedett irtóztató súlyával, romboló erejével, mindarra, a mi Halmai előtt olyan drága volt valaha! ügy látta, hogy a czimzés betűi között ott tánczolt, incselkedve, mint megannyi átkos démon, száz meg száz lencse! A szerelemnek vége volt! ♦ * * Halmai Ferencz, az elismert és rettegett politikus maga beszélte el ezt a történetet nekünk egy kávéházi asztalnál. — Látják, uraim, egy lencse, ez változtatta meg az én pályámat! Nem Írtam több verset, nem voltam többé szerelmes, nem lettem költő, hanem politikus! — Egy lencse! Ki hitte volna! Most, hogy ezt elbeszélte, már nem irtózott a lencsétől, igaz, hogy a haja azóta megőszült és arczárói is eltűnt a vidám fiatalság régen, nagyon régen ! Én pedig feljegyeztem magamnak ezt a különös esetet és tárczát írtam róla, annak igazolásául, hogy milyen csekélységek győzik le a mindenhatónak megénekelt és hatalmasnak tartott szerelmet! Nem volt tengerek áradása, szirtek mozdulása, törhetlen szigor, legyőzhetlen körülmény az ok, hanem csak egy ingerlő, édes kis — lencse. Társalgás közben a nagy politikus csak úgy odavetőleg mondta: — A szerelem csak — fogalom uraim!
