Szamos, 1902. február (34. évfolyam, 10-17. szám)

1902-02-02 / 10. szám

XXXIV. évfolyam. Szalmár, 1902. vasárnap február ho 2. SZAMOS. Vegyes tartaimu lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Rákóczy-utcza 9. sz. Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Egyes szám ára 20 fillér. Mindennemű dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Nyilttér sora 20 fillér. Álljunk résen a legnagyobb ellenségünkkel szemben! Johanessen, ki ma a christianiai egye­temen a gyermekgyógyászat tanára, községi orvosi minőségében azon községben, mely ben működött, pontos utánjárással ki tudia mutatni, hogy sehol skárlátbetegség nem lépett fel, hol vagy egy skarlát-beteg meg nem fordult, vagy annak egy hozzátartozója meg nem jelent. Meg tudta jelölni, hogy X családot, melyben skarlát-beteg volt, meglátogatta az Y családnak egyik gyermeke és az a gyer­mek pár nap múlva maga is beteg lett Ki tudta deríteni, hogy ha ilyen közvetlen érint­kezés vagy fertőzés nem volt is egy skar- látos háztól jövő látogatás, vagy küldemény előzte meg az addig egészséges családban a skarlát kitörését. Tehát bebizonyította, hogy soha magától a skarlát nem fejlődik. Ha nem is ilyen apróra, de nálunk, is kimutatták számos esetben a skarlát szét­terjedésének azt az útját, melyet Johanessen a megfigyelés teljes apparátusával igazolt. Ennek a tapasztalásnak lelkiismeretes számbavétele szomorú aktuálitással bir vá­rosunkra nézve, mert a skarlát, ha szórvá­nyosan is, de folyton veszélyes alakban mutatkozik s terjedése ismét arra a na­gyobb óvintézkedésre vezette hatóságunkat, hogy elemi iskoláinkat bezáratta. Ez ma­gában véve is elég baj, kivált ha te­kintetbe vesszük, hogy hat hétig már egy . ízben ez okból szünetelt a tanítás, de leg­nagyobb baj az, hogf mint egyes esetekben j szomorúan láttuk, — s halljuk, hogy épen igy van némely megyei községünkben is, — egy-egy család gyerekeit a szó szoros ér­telmében alig néhány nap alatt teljesen ki irtja e méltán rettegett betegség Már most e sajnos tapasztalattal szemben ha figyelembe ' vesszük, hogy ez a ra gályozo betegség csakis elhurczolás, vagy az óvintézkedések be nem tartása következté­ben terjedhet szét, nyíltan odaállíthatjuk mint szigorú következményt, hogy e betegség to­vaterjedésében legnagyobb részt maga a la­kosság, maga a társadalom a felelős. Van egy csomó közegészségi paragrafusunk, leg­utóbb minden házhoz a városi tanács is küldőit szét egy hirdetményt, de nagyon kevés foganatja lehet a hivatalos intézkedé­seknek, ha csak min .;eri ember nem ál! ré­sen, hogy a járványt tova ne hurczolja S nemde humánus kötelessége-e mindenkinek, hogy a járvány lokalizáltassék, helyhez köt-1 tessék, hogy senki se legyen az artatlan gyermekek halált okozó csirájának terjesz­tője ! Mindez olyan világos, olyan természe­tes, mint a tízparancsolat ama törvénye: Ne ölj! S mégis tapasztalható, hogy a társada­lom nem veszi a dolgot sem elég komo­lyan, sem elég lelkiismeretesen. A városi tanács kibocsátott hirdetmé­nyének 7-ik pontja azt mondja, hogy a be­teg lakásába, melyre jelző tábla hivja fel a fiyelmet, az ápoló személyén, továbbá a la­kásba tartozókon és orvoson kívül másnak bejutni nem szabad. Ha e tilalmat a beteg környezete áthágná, a beteg azonnal a jár­ványkórházba szállittatik. Hát ezt a legna­gyobb szigorral be is kell tartatni. De még egyebet is figyelemmel kellene kisérni: ne­vezetesen azt, hogy a beteg lakásához tar­tozó egyének s az ápoló személye lehetőleg a legszükségesebb kimenőre szorítkozzanak s nyilvános helyre, hol tömeges összejöve­tel van, a teljes dezinficziálásig egyáltalán ne mehessenek. Ezenkívül az is szigorú el­lenőrzés alá veendő, hogy a beteg lakásá­sából semmiféle tárgyat, de főkép ruhane­műt egyáltalán ki ne vihessenek abból a czélból. hogy azt másutt elhelyezzék, mert mérgét ezzel is széthurczoíják. Arról is van szó a hirdetményben, hogy a kik az óvintézkedések valamelyike ellen vétenek, a törvény szigorával fognak suj- tatni. Nem tudjuk, hogy törvény szigora al­kalmazva lett volna még; de vájjon azért-e, mert nem történt kifogásolandó eljárás az óvatosság körül ? — Bizonyára nem; ha­nem részben azért, mert a törvény karja is önkénytelenül vészit sujtoló erejéből, midőn olyan családra vagy családtagokra kellene nehezednie, kik a csapás által különben is sújtva vannak; részben pedig azért, mert a közfelfogásba, a közérzűletbe nálunk még nem erősödött meg annak a mulasztásnak, annak a könnyelműségnek nagy veszélye, bűne, mi az óvintézkedések betartása körül Apai szív. Irta : Tóth Béla. Kint üldögélt ócska, kopottas házikója előtt az öreg Görtvélyes. Minden este itt szokta [ bevárni a nap lementét, azon az esetlen for­májú kősziklán, a mellet még legény korában) ő bengergetett a kapu elé. Azóta mélyen be­sül yedt már az utcza talajába, mintha az is nyugodni vágyna az édes anyaföldbe, mintha annak sem tetszene a mostani idő, a mostani világ. Merően, elgondolkodva nézte a lenyugvó napot a jó öreg, miközben az elmúlásról, a vég- enyészetről tűnődött. Azok az alig melegitö, gyenge, alkonyati sugarak az ő elgyengült ere­jét, tehetetlen erőtlenségét juttatták eszébe. De hát minden elgyöngül, elmúlik ezen a világon. Milyen dólczeg erős, szép ember is volt ő fia­tal korában és mivé lett ! . . . Uram bocsá — majd hogy káromkodásba nem fogott. Miért is kell neki még tovább élnie nyo­morban, öregen? Miért nem múlhat el ö is, j mint annyi sokan szerettei közül ? hisz oly szí­vesen ott hagyná ezt a megunt, zajos, megrom­lott világot. Minden este elbúcsúzik a hegyek I mögé szálló naptól és imádkozik, hogy többé ne virradjon az ő számára . . . Hiába minden ! Nincs öröme a sivár jelenben, bát a múlt­ját éli át gondolatban újra — meg újra. De más idők is voltak azok ! Ilyenkor egy mély fuvalomszerü hang, re- zegteti meg a kapu fölé hajló ván diófa leve- veleit, mely ott keletkezett valahol az öreg szive táján és a szellő szárnyán a vógnélküli messzeségbe vész el. Megvárja, mig egészen bealkonyodik, minek menne be előbb, hiszen úgyis olyan rendetlen­ség van odabenn abban a kamarának való kis szobácskábán, mintha minden bútor, minden szerszámdarab átkiabálná feléje, nem tudsz rendet tartani! nem vagy már közébünk való ! De egyszerre sötét gomolygó felhők tűn­nek fel a láthatáron. Megered az eső és csak a nagy sürü cseppek nedves csókjairól veszi észre az öreg, hogy jó lesz bemenni, mert megázik. Lassú tipegő léptekkel elindul a fal mel­lett, de mire reszkető keze megnyomhatja a pitvarajtó félig letört fakilincsét, kétszer is meg kell állnia, hogy elfáradt lábizmai uj erőt nyerjenek. Odabent végig botorkál a szanaszét fekvő székek között s fáradtan roskad le az ablak mellett elnyúló rozoga ágy szélére. .Recseg, ro­pog a régi bútordarab, talán az is elégedetlen, könyökét az ablak párkányára támasztja és néz ki a ködös éjszakába, néz a távol sötétjébe hosszan, figyelmesen, mintha valami régi emlé­ket. szemlélne a halványszürke két nagy szeme. Nézi az ablaktáblára tapadó nagy eső- csöppeket, nézi szótlanul elgondolkodva, mint pörögnek végig a kemény, merev üvegtáblán anélkül, hogy csak egy kicsit is meglágyíta­nák azt . . . Eszébe jut egy rideg temóuyszivü ember, egy könyörületet nem ismerő, sziveteleu apa ; eszébe jut egy könnyeket ontó rimánkodó édes anya, a kinek könnyei épen oly sűrűén hullot­tak, mint odakint a zápor ólmos cseppjei és a ki a kisirt könnyek bosszú zápora után ép úgy eltűnt, mint a hogy az égboltról eltűnt az eső fellege. Azóta egyedül van. Sokszor eszébe jut az a szegény jó asz- szouy, meg a másik, a kire eleinte még gon­dolni sem akart Gyűlölte, megvetette, pedig a gyermeke volt. Elűzte, kitagadta, pedig talán nem is volt olyan rossz. Nem! Nem volt rossz, hogy is gon­dolhatta azt eddig, az ő véréről, hogy az yolt a hibás ? A világ az oka mindennek. Ez az ár- mányos, csalfa romlott világ csábította el.

Next

/
Oldalképek
Tartalom