Szamos, 1901. július (33. évfolyam, 53-60. szám)
1901-07-25 / 59. szám
XXXIII. évfolyam. Szatmár, 1901. csütörtök julius hó 25. 59 ik szám. SZAMOS. Vegyes tartalmú lep. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATM'ARMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE.Előfizetési ár': Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Mindennemű dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Hatósági pénzkezelés. A közigazgatásban mindenfelé az egyszerűsítés jelében járunk. A hivatalos eljárás és kezelés rendkívül komplikált gépezetéből kivesznek nagy csomó felesleges csavart, a melyek nem hogy a gép működését gyorsítanák, hanem épp ellenkezőleg mód fölött megakasztják. Addig is, mig ez a leszerelés a maga egészében végrehajtatnék, a kormányelnök a megyei igazgatás Achilles-sarkát, a pénzkezelést, eltávolítja a megyétől és a megye pénzeit állami kezelésre bízza. Aki ösmeri a megyei bonyolódott pénzkezelést, az utalványozóid, naplózási, ellenőrző rendszert — számos nehézségeivel, kellemetlenségeivel és hibáival — az intézkedésen bizonyára örülni log. Meg vagyunk győződve, hogy a megyei pénzeknek állami kezelése a közönségnek is kedvesebb lesz, mert ez a kezelés az államnál komplikáltabb semmi esetre sem lesz, mint a megyénél volt. De tényleg olyan egyszerű lesz-e a megyei pénzek állami kezelése, mint a menynyire az — a szükséges óvatosság és ellenőrzés szem előtt tartása mellett — lehetséges volna? Őszintén megváltjuk, hogy ezt nem igen hisszük. Nem hisszük, mert hatóságaink könyvelési rendszere — akár az államnál, akár a megyénél, akár pedig a községeknél — még mindig nem rázhatta le magáról az alakszerűség számos czafrangjait, amelyek a kezelés lényegére szükségtelenek, de az eljárást megnehezítik, és a munkaerőt szükségen felül veszik igénybe. Rá kell itt utalni a mágánvállalatok pénzkezelésére. A nagy- kereskedők, a nagy bankok és intézetek vannak olyan óvatosak és vigyáznak annyira a pénzökre, mint a hatóságok. Bátran merjük állítani, hogy Krivány-féle esetek itt alig lordulhatnának elő. Nem mintha sikkasztani itt, épp úgy mint ott, nem lehetne (mert a sikkasztást inkább az ellenőrző közegek személyes, szakavatott íelügyelete, mint a kezelési rendszer akadályozhatja meg) hanem az ellenőrzés alapossága előtt évtizedeken való kibujkálás magánvállalatnál oly köny- nyen lehetséges nem volna, mint számos, külön-külön számadásra kötelező hatóság és alap pénzeinek egy közeg által való kezelésnél. Azt látjuk tehát ebből, hogy a for- maiságokkal feleziírázott hatósági könyveién rendszer — ha nem rosszabb — semmi esetre se jobb a magánvállalatok egyszerű könyvelési rendszerénél. A közigazgatási reformoknál a könyvelési rendszer „egyszerűsítésére“ is vannnak ugyan figyelemmel, de ez az egyszerüsités nem közelíti meg a magánvállalatoknál bevált könyvelési rendszert. Nehézkes marad biz’ az, az „egyszerüsités“ után is és nem éri utói a könnyed magánkönyvelést. Amikor örömmel fogadjuk a közigazgatás egyszerűsítését és szívesen látjuk, hogy a megyei pénzkezelés is, az állam hatáskörébe utalva, egyszerűbbé válik mégis kívánnunk kell, hogy a közigazgatási gépezet haszontalan csavarjainak ne csak a legöregebbjei, hanem az összes felesleges csavarok eltávolíttassanak. Ez pedig az ügytárgyalások megrövidítése által egymagában nem lehetséges, hanem szükséges, hogy a pénzkezelést is egyszerűbb könyvelési rendszerrel megkönnyitsük. Nemcsak a közönségnek, mely most sok órát kénytelen hiábavaló futkározásokra és várakozásra fecsérelni, lesz az hasznára, hanem a hatóságoknak is, melyek sok haszontalan irka-firkától fognak megszabadulni és igy kevesebb munkaerő fog nekik kelleni. A munkaerőn megtakarított pénzből pedig a tisztviselők fizetését lehet javítani. Nem kivánjuk ezt az újítást az ellenőrzés és óvatosság rovására, de tudjuk, hogy a körülmények leglelkiismeretesebb mérlegelése mellett és hatósági, meg különösen magán szakférfiak véleményei alapján a hatósági pénzkezelést csak olyan egyszerűvé lehet' tenni, mint a milyen egyszerű az a magánéletben. A látomás. — Irta: Pallos Arj)ád. — Az óra elütötte a tizenkettőt és a szokatlan erős hang felébresztett nehéz, mély álmomból. Hasztalan igyekeztem ezután elaludni, az álom makacsul kerülte szempilláimat. Nyugtalanul fészkelödtem ágyamban, és az álmatlanok összes fortélyait hiába vettem igénybe, többé már nem voltam képes elaludni. Belenyugodtam sorsomba. Jó, hát virrasztani fogok. Az éjjel idő különféle kísérteties gondolatokkal izgatott és agj'am a legcsekélyebb és leghalkabb impressiókat is mohón fogta fel. Hirtelen nagyot recscsent a szemközt levő szekrény ajtaja és nagy robajjal tárult kétfelé. Ijedten tekintettem a tünemény felé. A kinyílt szekrényből phosphoreskáló fónygomo- lyogok törtek elő, melyek kis időre egész szobámat íojtós párákkal telítették. Mintha mázsás súlyok feküdtek volna mellemen, oly zihálva lélegzettem. Végre elültek a fény gomolyagok és a szekrény sötét hátteréből élénken kirítt egy tüzkörrel befont alak. Szemei vakító fénykóvó- ket löveltek felém, mig befelé görbülő körmei akármiként a karbunkulus, úgy csillogtak. Még nem volt időm magamhoz térni a meglepetéstől, a tündöklő alak megszólalt: — Én vagyok a lelkiismeret. Megjelentem, hogy számon kérjem tőled tetteid. Takaróm alatt is úgy fázott egész testem, bár homlokomon a félelem gyöngyöző verítéke ült ki. Nyelvem nehezen mozgott és alig bírtam gondolataimnak ura lenni. — Nincs dolgom veled — szóltam — nem követtem el semmi olyast, melyért lelkiismeretem felelőségre vonhatna. A látomás haragosan vonta össze szikrázó szemöldökeit és lassú léptekkel meg indult ágyam felé. — De igen, nagybünt követtél el, meggyilkoltad embertársadat. — Én, — kiálték megrettenve — én, ki még a légynek sem vétek, én öltem meg embertársamat? — Igenis te. Emlékezzél csak vissza. Tegnap délután, midőn hivatalba mentél, ugy-e az utczasarkon koldus állt eléd ? Alamizsnáért kö- nyörgött, de te a kényelmet többre becsüléd s nem gomboltad ki kabátodat, hogy filléreiddel enyitsed nyomorát ? — Ez igaz — s mialatt félve tekintettem a lassan közelgő alakra, mint villám czikázott át agyamon, vájjon honnan tudhatja ő ezt ? — De ezzel még nem okoztam halálát ? A káprázatos látomány, mintha nem is hallotta volna közbeszóllásomat, folytatta : — A nyomorult koldus, hasztalan könyör- gött, hozzád, hasonló emberekhez, egy sem könyörült rajta, s az kétségbeesésében a vízbe ölte magát. Rajtad szárad halála. Ezért la- kolsz! E szavaknál már elérte ágyamat s mig én megdermedve, mozdulatlanul vártam a törtónendöket, egy ugrással rajtam termett, s éles karmait mélyen bevágta húsomba . . . Egy irtóztatót sikoltottam a metsző fájdalomra . . . Az óra méltóságteljesen kongatta az éjfélutáni egy órát s a látomás eltűnt. De karmainak nyomán még mindig éreztem a sajgó fájdalmat, mely . úgy tűnt fel, mintha nem is kívülről, hanem belülről mar- czangolná testemet. Egész reggelig a lelkifurdalás kígyóit éreztem keblemben s a derengő bajnalpir feldúlt ábrázattal talált szóthányt fekvőhelyemen. Lázas türelmetlenséggel vártam a reggelt. Végre az is elérkezett. Sietve kapkodtam magamra ruháimat és rohantam a legközelebbi kávóházba. Mint a kincskereső, oly lázas mohósággal kutattam a napihirek között. Szemeim ijedten állottak meg egy helyen. Szent Isten! Tehát mégis igaz. íme itt a bir. Fuldokolva olvastam ... az egész világ elsötétült körülöttem. „Öngyilkos koldus. Ma este a láncz- bid karfájáról egy szegényes külsejű férfiú hirtelen a vízbe ugrott. A mentési kísérletek sikerteleneknek bizonyultak, mert a hullámok nyomtalanul elfedték az ismeretlen áldozatot !u Gyilkos, gyilkos . . . hangzott felém mindenünnen, és én őrjöngve futottam ki a helyiségből, hátra sem tekintve. De hasztalan futottam, mint fúriák üldöztek a gondolatok. Sarkaimba kapaszkodtak, s úgy rohantak velem, mindenfelé a városon keresztül.
