Szamos, 1901. május (33. évfolyam, 35-43. szám)
1901-05-30 / 43. szám
séget, testi épséget, életet gondozó kérdést is a humanitás igényeivel összhangban megoldani, úgy, hogy ez idő szerint alig van hazánknak népesebb városa, a hol az embermentés áldásos emberszerető serénykedése nem működnék, a hol állomással, tanyával nem bírna, ellátva mindazon eszközökkel, melyekre a czélhoz képest feltétlenül szüksége van. Budapesten a mentő egyesület hatalmas palotával, czélszerüen épített, a beállható különnemű szerencsétlenségekre való kocsikkal, orvosi műszerekkel, gyógytárral, önkén tes mentőkkel rendelkezik. És ezen egyesület évkönyvei a nyújtott segély ezernyi-ezer. eseteiről, ezernyi-ezer pusztulásnak indult élet megtartásáról tesznek tanúbizonyságot. A budapesti példa, csak természetes, hogy ellenállhatatlan erővel vonzott a vidéken s az életbiztonságra való éber felügyelet nap- ról-napra sokasodó őrállomásait teremtette meg. Ezen őrállomásokat szaporítanunk kell a hazában, itthon az őrállomásokra őrállókat kell toboroznunk, hogy embertársaink s szenvedő felebarátaink, a sújtó veszedelem órájában szeretetteljes és haladék nélkül való ápolásban részesüljenek. Csak örömmel üdvözöljük ezt a lelkes kis csapatot, mely dr. Vajay Imre vezetése alatt, városunkban is kitűzte a vereskeresztes lobogót, s megalakította a mentőegyesületet. Mert ha van intézmény, melynek sehol sem szabad hiányoznia, ha van czél, melynek szolgálata első sorban emberséges, nemes, úgy a mentő-egyesület, a mentőegyesületé az. — S nekünk társadalomnak, ezen fiatal áldozatokat hozó csemete mellett is el kell foglalnunk helyünket s szóval, tettel annak megerősödését, virágzását kell előmozdítanunk. Nagy áldozatokra ugyan még nincs szükség, de a kicsik nem feleslegesek. Hadd készüljön el a fillérek adományaiból a mentőkocsi, melyet az egyesület ha sikeresen és eredménynyel akar dolgozni, egy napig sem nélkülözhet. — A minap történt szerencsétlenség alkalmával is igen érezhető volt ennek a kocsinak a hiánya s a beteg szállítását azon a rozoga s szomorú kinézésű hordágyon kellett eszközöltetni, melynek je-1 lenléte a régi primitiv és könyörtelen időkre emlékeztet, a mikor az volt a jelszó, hogy a baját mindenki maga igazítsa el, s örüljön, ha későn még goromba segélyben is jut a mikor a kórház a közrémület helye s az onnan való temetés módja az emberi érzéketlenség szörnyű tanúbizonysága volt. Ilju mentőegyesületünk egyelőre csak a mulhatlanul szükséges eszközökre gondol s ha rendezkedési zavarában a helyi társadalomra számit, melynek dicsérendő és érdemes orgánuma s mely alig szervezkedett, már is szolgált, rajtunk áll megmutatni, hogy nem rósz helyen kopogtat, hogy rokonszen- vünket birja, hogy bennünk nem csalódhatik erős bizalma. A mentő-kocsi beszerzésére tánczmu- latságot rendeznek a mentők: váltsuk ki mindnyájan jegyeinket! Dr. Fechtel. Rövid útmutatás a gabonafutrinHa ellett Való VédeKezésre. Á mely földben árpa után azonnal búzát termesztenek, vagy a hol az árpatarló közelébe buzavetós kerül, ott a buzavetés öszszel saját- szexü módon pusztul. A kikelt vetésen eleinte csak az látszik, hogy a kikelt szálak száma egj're fogy; későbben, vagy még inkább ta- vaszszal, a mikor a vetés jobban megsásosodutt és meg is bokrosodott, a buzatő nem pusztul el, helyén maradt de sása a föld szinéig le van huzva, egy csomóba össze van gyűrve és éppen úgy szét foszlatva, mint a hogyan az egér szét- foszlatja, puhára rágcsálja a fészekbe hordott szalmát az igy tönkre tett sásu bokorból; ha e baj még őszszel vagy tavaszszal a szárbaindulás előtt érte, rendesen semmi sem terem, mert egészen kivész ; do ha csak szárbaindulás után éri, akkor még fejleszt valamelyes szárat és hozhat némi kalászt is. E baj igen gyakori és okozója a gabona- futrinka (Zabrns gibbus Fab, vagy máskép Zabrus tenebrioides Goetz.) A gabonafutrinka megeszi ugyan a rovarok kisebb-nagyobb lárváit is, de inkább szereti a növényi táplálékot, még pedig bogár korában legszívesebben az éredő árpakalász tejes szemét, lárva korában bármely gabo- nanemü sását. E kártékony bogár ugyanis már akkor jelentkezik, a mikor az árpa kalásza az érés kezdetén vaji. Mint igazi gonosztevő csak éjente lepi el az árpaszálat és kapaszkodik bele a kalászába, hogy kiegye az útjába kerülő puha sze meket: némelyiket tisztára megeszi, mig a legtöbbjét csak megrágja, de ezzel annyira tönkre teszi azt, hogy abból már csak hitvány ocsu lesz. Ez a kártevő bogár nem nagy, akkora mint egy középszerű fekete babszem (másfél czenti méter hosszú) és akkora vastag, mint a ífbatoll csévéje. Fényes fekete, alul barnás-fekete. Fejét rendesen lehorgasztva tartja. E bogár gyakori egész nyáron át és ha a puha árpaszem, vagy egyéb gabonanemü szeme elfogyott, hernyóval és egyéb rovarral él. Nappal a földbe bújik, vagy kövek és rögök alatt tanyázik. Ha az árpa a földről elkerült és tarlója kizöldült, vagy ha közelben másféle gabonatarlóra is akad, akkor a gabonafurtinka odahuzó- dik és tojását az egyes zöldülő tövekhez közel, de sekélyen a füld alá tojja. Több tojást tojik és minthogy a bogár az egymás mellett levő töveket mind fölkeresi és rendesen, mindegyik mellé egy-egy tojást helyez : innen következik, hogy a bogár későbbi kártétele, amelyet a tojásból kikelő lárvája okoz, szintén foltonkint fog mutatkozni. A föld alá helyezett tojásból nemsokára kikel a kis lárva, a mely a hozzá legközelebb eső gabonatőhöz telepszik és mellette búvóhelyül a földbe kis aknát (csövet) váj. Ebben, a földbe meredeken vezető aknában tanyázik a gabonafutrinka lárvája nappal és csak éjjel jön a föld színére, hogy a gabonatő egyik sását a földre lehúzza és táplálkozzék belőle. Ha a sás még igen gyönge, akkor alig hagy meg belőle valamit, de ha már öregebb, rostosabb, akkor csak a rostközi puhább részét szedegeti ki, mig a rostokat összegyűrve („összeosócsárolva“) meghagyja. Ha a lehúzott szállal igy elbánt, akkor lehúzza egymásután a többit és velők is úgy bánik el, mint az előbbivel. Ha pedig elfogyott a tő valamennyi sása, akor a gabonafutrinka lárvája, vagy mint egyik-másik helyen mondani szokás, a „csócsároló“, egy gabonatővel odébb áll és melléje letelepedve tönkre teszi azt is így él a gabonafutrinka lárvája eleinte a tarlón. Ha azt feltörik, akkor addig, mig ismét zöld gabonát nem kap, rovarokkal és egyébbel él, de ha akár a feltört árpatarlóba, akár a tarló mellett lévő földbe vetett búza kikelt, akkor a csócsároló ennek megy neki és vele is úgy bánik, mint élébb láttuk. Az árpatarlóba vetett búzában foltonkint fog jelentkezni; ellenben az íí'rpatarló melletti búzatáblákon leginkább az árpatárló felé eső széleik mentén látható, meri a csócsárló ott vándorol be. S ez a ma- gyarázeta annak, hogy az árpatarlóba vagy a melléje vetett őszi buzavetés miért pusztul. E csócsároló, a gabonafutrinka lárvája teljesen megnőtt korában majdnem kétszer akkora hosszú, mint a bogara, de felével vékonyabb. Feje barna, hátát (a nyakát is beleértve) hosz - szában tizenkét tojásdad alakú és szintén barna szinü paizsocska fedi, a mely azon módon kisebbedik, mint a hogj’an egyre kisebbednek a csócsárolónak egyes testszelvényei. A csócsároló ugyanis a feje táján a legszélesebb, holott teste vége felé kissé vékonyodik. A test alsó vége fehéres szinu. A csócsároló pusztító munkája csak nagy télen szünetel, amikor a föld fagyott; de enyhe napokon még télen is „csócsárol“-ja a vetést. csakugyan haránt van dőlve, mint amaz olasz városnak a görbe tornya. Ezek után következik az „Isten háza“ és a harang, mely hangot is ad, az üregébe erősített cseppkőharangnyelv- től, mellette van az „orgona,“ az „oltár“ egy tágas szép kápolnában. Majd két szép pálmafa vonja magára figyelmünket, melyeknek olyan finom, fehér, redős a levele, mintha szobrász nagy műgonddal véste volna ki carrarai márványból. Közel ehez a „szökőkút“ áll, kővé dermedt sürü vizsugárrai, körülte természetes kövekből tágas medencze, mintha csak ebben a perezben kövült volna meg a vizömlós. A „rom“ a „kis cziprus,“ „lomb“, megannyi érdekes alakzatok, melyeket a „Ferdinánd barlang“ mutat fel. E kút mellett szép látványt nyújt egy fülkében az „alvó két leány“ egymás mellett; mintha örök álmot aludnának e jó testvérek, fehér arezuk úgy mutatja. Odább van \ „Bel- veder, “ hol a természet sok századon át szeszélyesen űzte titkos játékát; faragott, szőtt, hímzett itt a csodakóz; magas boltozatokról biborszinü kárpitok futnak alá. Egyszerre csak pár nagy csöpp hullt alá a boitozatról könyvem lapjára, egy csöpp volt csak a nagy mindenség- böl. De vájjon több-é egy ember az rökkéva- lóságban? „Tartarus“ zárja be a barlang e mellékágát, honnét nincs ut tovább. A „milánói dom“-ról nevezett barlangrész, fehér szinü, kisebb-nagyobb oszlopaival ; és ez valóban emlékeztet a fehér márványból épült domra, mely Milánó büszkesége. A „világitó tornyot“ és Noé bárkáját csak futólagosán néz- I zük, mert közeledünk a „nagy kálvária“ hegyhez, hol a barlang fénypontja van. Az a sok szép oszlop, mely itt a talajjal emelkedve, szoroson egymás mellett áll, hasonlít a nóptömeghez,' mely Krisztust a Kálvária hegyére kisérte fel, kiabálván a „feszítsd meg“-et. Élénk színek ritka szép vegyitékét mutatják föl a fényárban csillogó cseppkőoszlopok, s hogy a hatást még növeljék, különféle ben- gáliai tüzek világítják meg kis időnként ezt az oszlop-labyrintust. Középen magas oszlopon keresztben áll egy másik. Ez volt a Kálvária keresztje. Arra a jelenetre gondolunk, mikor Kálvária hegyén a nap elsötétült. Ki hinné, hogy az Alpesek e jelentéktelen kis hegye, melynek lábánál Adelsberg elterül, csodalátványosságaival ily sokáig köthesse le figyelmünket ? A „varázskert“ maga már nem gyakorolt varázst reánk. Elfáradtunk a csodálkozásban. Most már inkább tátongó üregekbe néztem le, hol gyors víz szalad odább s szirtes útjáról hallatszik a lármája. Majd a „veszélyes úthoz1 • értünk, hol vezetőnk hosszú póznán fáklyát dugott a veszélyes hely mélységébe, melynek sötété szemünk előtt összefolyt. A „góth csarnok“ is érdekes látványt nyújt itt, mert e merész építkezést jól utánozta a természet. Itt egy képződés a „Lóth feleségét“ tünteti föl; mellette van a „brilliantos csarnok“, mely a 1 „koráll csarnok“ szépségét is túlszárnyalja; oszlopzatain a szivárvány tarkaszineiben csil- I lógnak a kővé dermedt nagy vizcseppek, és j csakugyan e csarnokban van a „nagy vízesés,“ a „gyóntató szék“ és a „sir.“ Itt van a barlang legvastagabb cseppkő- j oszlopa is; magassága huszonegy láb, körülete tizenegy impozáns képződmény. A barlang leg- [ többet emlegetett darabja fis itt van, a „függöny.“ Remekelt e darabbal az öntudatlanul | működő természet, mikor tizenkét lábnyi hosz- szuságban a kőfalra függesztette. Egj^ gyertyavolt a függöny mögé dugva és átlátszóvá tette azt. Vastagsága csak bárom vonalnyi és olyan finomak a hajlásai, dudorai, fodrozata, hogy ilyen igazi kőfüggönyt nem láthatni sehol. Kő ; sincs olyan, mely azt a mindig szép szinvegyü- léket megadhatná, minővel ez a függöny bir. Még eg3^szer meghallgattam a „nagy domb“ fölött a Pojk folyót, a mint jajveszékel ott alant, mikor a föld lenyeléssel fenyegeti. Csak ugyan csodálatos egy világ ez, a hol kővé válik a viz. A Pojknak a barlangban folyó részében vannak egy ujjnyi szélességű él hosszúságú rózsaszínű szalamanderek, melyeket ha fölhozunk a barlangból-, bárminő s más vízbe teszünk át, öt perez alatt megsemmisülnek, és pókhálószerü foszlányokká válva, szemünk előtt elenyésznek ; ezek a Pojk külső vizében sem élnek meg, csakis a földalatti folyó árjában.
