Szamos, 1901. február (33. évfolyam, 10-17. szám)

1901-02-28 / 17. szám

lomnak szüksége. Ha pl. kelleténél nagyobb mértékben találna követésre az agglegények félszeg hajlama, akkor nemcsak felbomlana, de megsemmisülne a társadalom. De veszélytől ebben az irányban nincs mit tartani; e derék örökifjak száma, ha nem is csökken, nem is szaporodik Annál inkább növekszik a társadalom proletárjainak száma, kik a vagyonszerzés gyakorlati kivitelének áldozatai. S mig a szomj nem csillapul, a mig a vagyonszerzés derék lovagjai nem tágítanak és csak anyagi javak megszerzésére törekszenek, addig a boldogság csak ábránd marad Álomkép, melyet hiába űznek.

Tanulságos röpirat

(Folytatás és vége.)

A külföldi példákat, felsorolva áttér a röpirat a magyarországi viszonyokra és sajnosán konstatálja, hogy ha összehasonlítjuk Magyar- ország lakosságának azt a részét, mely a bizt.o- sitás előnyeiben magát eddig részesítette, az idegen államokbeli biztosítottak számával — hihetetlen elmaradottságot fogunk tapasztalni.

Az 1898-ik év végével például Auguior- szágban millió ember volt bizto.'itva öszszesen 4 milliárd korona erejéig. Északameriká- ban a biztosítottak száma csak felényi volt ugyan (8 2 millió), a biztosított összeg azonban meghaladta az 5 milliárdot. Németországban a muukásbiztositásokon kivül 2‘8 millió embert biztosítottak 655 millió összeggel Ezekkel az óriási számokkal szemben milyen eltörpülő eredmény az, hogy az egész osztrák-magyar monarchiában csak 189 ezer ember vette hasznát a népbiztositási iniézménynek s ezek 47 millió koronára biztosították magukat. Hátha még azt is meggondoljuk, hogy ebből a számból Magyarországra csak egy kis töredék jut?

Népünknek a biztosítástól eme tartózko dása más biztosítási ágazatoknál is szembeötlő.

Még feltűnőbb egy hihetetlen jelenség, melylyel egyetlen más országban sem találkozunk, kik a hazai ipar és kereskedelem pártfogására egyesületeket alakítunk, czikkeket írunk, felolvasunk és beszédeket mondunk, de azért nyugodtan elnézzük, hogy a külföldi biztositó intézetek tömegesen áramlanak be az országba úgy, hogy a számuk ma már 40 és 50 közt van, hazai intézet ellenben nincs több nóvleg 14-nél, tényleg 11-nél.

Még meglepőbb, ha megtudjuk, hogy a külföldi fiókintózetek dijbuvétele épen akkora összegre megy, mint az összes hazai intézeteké, ami azt mutatja, hogy még ama kevés magyar ember közül is, aki biztosíthatja magát, minden második — külföldi intézetet támogat. Hogy

hova vezet ez, legjobban megítélhetjük abból az egy adatból, hogy 1897-ben például 66 és fél millió korona dijbevételből 33 millió ment ki külföldre.

Ily óriási könnyelműségeket követett el a magyar társadalom önmaga ellen és nincs vagy legalább nem volt senki, aki figyelmeztette volna, aki kimerte volna mondani, hogy egy' külföldi biztositó intézettel kötni biztosítást: legalább is hazafiatlan dolog. Azt, hogy ha egy keres kedő bécsi gyufát árul, nyilvánosan megrójják az újságok, pedig gyufáért egy évben aligha megy ki egy millió koronánál több az országból. De hogy a külföldre kivándorló 33 millió forint megmentésére emelte volna föl valaki szavát., eddig még nem igém hallottuk, s ha volt is ilyen felszóllalás, sok viszhangot nem keltett, mert sem a sajtó nem támogatta, sem a hivatalos körök nem fedezték föl az ellentmondást a hazai iparpártolás népszerüsitése és a külföldi biztositó intézetek dédelgetése közt.

A külföldi intézetek itteni szereplését csak egyetlen egy körülmény tehetné indokolttá. Az, hogy ha olcsóbb díjtételekért nagyobb előnyöket adnának, vagy ha nagyobb vagyoni biztosítékot tudnának, nyújtani aziránt, hogy' elvállalt kötelezettségeiknek eleget tudnak tenni.

De egy tekintet a biztosítási dijakat ősz szehasonlito táblázatra, meggyőzhet bennünket arról, hogy például az Első Magyar Általános biztositó társaság díjtételeivel egyetlenegy külföldi intézet sem bir versenyezni.

Egy 24 eyes ember életét például a hazai intézet évi 187 frt 80 kért biztosítja 10 000 frtra, mig ellenben a külföldi nagy intézetek 10—11 írttal többért, s amelyek legolcsóbbak, azok se szállnak 192 írtnál alább, vagyis egyetlen egynek kivételével még a legolcsóbb külföldinél is 3 frt 20 krral olcsóbb az Első Magy'ar Általános

Ez az erős hazafias szempont végigvonul a szerző egész müvén, mely'et ezzel fejez be :

Ha a biztosítási eszme előnyeiről nem akarunk lemondani, s a nemzeti katasztrófát ki akarjuk kerülni, idejekorán fel kell nyitni a közönség szemét és meg kell mutatni a ránk leselkedő veszedelmet. S hogy soha senki ne feledje, hogy mi e téren a kötelessége, föl kellene Írni minden ház kapujára, minden lakó ajtajára : ^

Biztosítsd az életedet !

Ezzel tartozol a családodnak,

Magyar intézetnél biztosíts.

Ezzel tartozol a hazádnak.

Színház.

A titkos rendőr Mars bohózata került színre szombaton és vasárnap. A Yigszinbáz ezen legfrissebb darabját sietett megszerezni az igazgató, hogy egy pár jó, deríts estét szerezzen nekünk, azonban közönségünk mindkét, estén visszatartotta magát úgy', hogy a szellemes bohózat majdnem üres ház előtt játszódott le. A darab a többi franozia vígjátékok fundamentumán épül, a helyzetek komikumán, furcsaságán, és az alapgondolat itt is az, hogy a nő megcsalja férjét, a ki ártatlanságát teljes mértékben hiszi. Igen ügyes ötlet az, hogy a férj itt a detektiv-osztály főnöke, a ki mindent tud, azt is, hogy kit csal meg a felesége, de csak éppen azt nem tudja, hogy az ö felesége is kikapós. Igen kitűnő alak a detektív főnök első segéde, egy rendkívül ügyes titkosrendőr, a kit főnöke minden nehezebb dologgal megbíz és a ki annyiféle álöltözetbeu jelenik meg, a hány jelenése vau. A detektív főnököt Szalkay direktor adta igen jőizüeu, a titkos rendőrt He- tényi játszotta pompásan, és mindketten állandó derültségben tartották a közönséget, mely a darab bohóságain kitünően mulatott. Gyönyörű volt Holéczy — egy légtornásznő szerepében — különösen az első felvonásban, mig a 3-ik felvonás merész trikós jelenetében ke- vésbbé. Markovics Margit is ügyesen adta a hamis kis menyecskét, d« egyátalán nem volt szimpatikus Molnár, a kinek szerep nemtudása már ehrouikussá ke d válni.

Hal may Margit, a Szalkay színtársulatának jövőre szerződtetett tagja vendégszerepelt hétfőn a legkedvesebb angol operet'ben: „A kis szökevényében. Halmay Margitka (hiszen alig 17 éves . . .) igen bájos kis leány, sőt tehetséges is és igen szépen tánozol, — de bocsánat, — még alig nőtt ki a meleg gyermek szobából és a kecses rövid ruha talán jobban illenék a kis babának az utczán, mint a vilá got jelentő deszkákon. Olyan kedves egyéniség, hogy hajlandók vagyunk megbocsátani neki úgy az alakítás, mint az ének gyöngeségeit, egy feltétel alatt : ha még 1—2 évig tanulni fog és csak azután játsza el „A kis szökevény“ czimszeiepét Szatmáron, a hol például $zalóczy Irén mesteri alakításához vagyunk szokva. Szalkay igazgatónak jövőre nagy munkájába fog kerülni, mig Halmay Margitka a kezdők trémáit és elfogultságát leküzdi, de meg vagyunk róla győződve, hogy a kisasszonyból idővel pompás kis művésznő lesz. A közönség hétfőn 2 csokorral és sok tapssal fogadta a kedves vállalkozást.

Oríeus a pokolban, Offenbach remekének keddi előadásáról, mely a karmester juta- lomjátóka volt, örömmel registrálhatjuk, hegy az eléggé szép számú közönség nagy gyönyörűséggel élvezte a darab édes muzsikáját és pajkos, kellemes cselekményét. A nyitány után zajos tüntetéssel tapsolt az ambiciózus karmesternek, a ki szintén megkapta a mi közönségünk szokásos ajándékát: a pecsétes levelet. Az előadók közül dicsérettel emeljük ki Szalkay hatalmas humorral megjátszott kedves Jupiterét, Csőregh pompás Orfeusát és Kemény nagyszerű Plútóját, de csodálatunkra nem találta el Hecényi a Styx Jankó alakítását és nem eléggé

a gólya, és ama szivszakgató modor által tűnt ki. melylyel fűtől fától alamizsnát kuuyorált. E hang előttem kiállhatatlan volt, és noha kezem elégszer kereste a két fillérest, mégis dicsekedni merek vele, hogy ritkán adtam oda neki.

Pár évi külföldön való tartózkodásom után ismét visszatértem Budapestre s a szivekszak- gatóját már nem leltem a Szerviták járdáján. Alkalmasint penzióba ment, gondolám, és most visszavonultan élvezi ama csöndes boldogságot, melyre lármás boldogtalansága által tett szert. Azonban csalódtam ; emberem még nem jutott ennyire, nyilván nem akart megnyugodni, mielőtt százezer koronája nem volt és emeletes háza a Csömöii-uton. Csak más közúti alapra állította üzletét a jámbor, a Károly-körut egyik sarkán láttam őt viszont. Minden reggel ott állt. Távollótem alatt kissé vénült is, mert hiszen az övéhez hasonló gondtalan élet sem halad el nyomtalanul az ember fölött. Haja kissé őszbe csavarodott, de arczán a pozsgás egészség rózsái virítottak, sőt meg is hizott az árva lélek ; hangja sem gyöngült, most is oly szivrenditö, vrlötrázó jajhang volt az, mely föltűnő ellentétben volt egészséges arczával, melyet két jól ápolt „favori“ foglalt diszes keretbe. Nem adtam neki semmit, ne hogy alkalmat nyújtsak neki, hogy miattam az Ur Isten fizetőképességével uzsoráskodást űzhessen.

Egy másik vén koldus a Cserhát utcza és Garay-tér sarkán ül ; nem látni belőle semmit, csak egy nógyszögláb felületű fényes fejbőrt, mely álíától kabátja hátsó gallérjáig ér, továbbá egy óriási zöld harmonikát, mely nagyon szuszogva tud csak lélegzeni, végre két hosszú lábszárt, melyeket őa harmonika alul kinyújtva, az egész sarokjárdán keresztültol, úgy, hogy minden arra menőnek át. kell lépni lábain. Hogy vájjon e gentleman, mint vak, néma, sánta és puposhátu, vagy bármi más fogyatkozása kivan-é megajándékoztatni, azt nem tudom, de mindenesetre legjobb volna süketnek lennie, mert. igy legalább saját zenéje nem fájna neki.

E festői csoportok közt, a mennyire én őket ismorem, legfélelmesebb egy kopaszfejü öreg ember, ki valami mosdatlanságban szenvedő gyerköcz által, kezénél fogva vezetteti magát. E két egyén tá; „Belizár és lánya“ czimü ismeretes képet vette mintául és ezt leg inkább az Aróna-ut és István-tér sarkán szereti produkálni, kivált mikor a városi nép ott tavaszi gyönyörűségeket hajhász, avagy kisétál arra a ligeti korcsolyapályára. — „Kérem, egy szegény vak“ — igy kiáltozik az öreg szüntelen, bizonyos száraz üzleties hangon, miközben ő megáll egy helyen, mig szárnysegéd gyér kőcze két kézre fogva sapkáját, eléje száguld a sétálónak és rekedt viszhang módjára ismétli Belizárja szavait ; a ki aztán azonnal zsebébe nyúl és ad, az jutalmul egy kimért köszönő szót nyer, mely oly fölénynyel ejtetik, hogy sammiképon sem jelenthet leereszkedést az alamizsna elfogadó magasságáról, az alamizsna - adó mélységéhez. A ki ellenben nem mutat jótékonysági hajlamot, annak ő gyerkőezsége perczekig el nem megy oldala mellől, sipkáját

egyenesen odatolja az álla álá, és mellének szegezi, mint a pisztolyt. Csak ha az ember balekiált.ja sipkájába az érthetetlen nemet, s egyúttal ernyőjét erősebben megmarkolja, tagit annak, nadáiyként hullva le az emberről, hogy visszakullogjon Belizárhoz uj áldozatot kiszemelni.;

Én különben Belizárt már ismertem, mikor még nem volt gyerköcz-pónzügyőre. Akkor a Kálvintéren állt és tőlem tisztességes fizetést nuzott ; abban az időben hangjából még hiányzott a mai biztosság és határozottság s ezért sohasem mentem el előtte üres kézzel. De ő az igaz, háladatos is volt jóságomért; egyszer ugyanis, midőn lefizetvén nála a szokásos vámot, tovább akarnék menni, ő messziről utánam kiáltja, hogy : „Kérem nagysága, elveszti zsebkendőjét“. Hátranézek, hát ime a szegény vak volt az, kit háladatossága hirtelen oly élesen- látóvá tett, hogy képes volt engemet saját zsebkendő-viszonyaimra figyelmeztetni. Jót nevettem a becsületes csalón s tovább mentem. Ámbár ekkép önkénytelen elárulta magát, még sem vontam meg tőle eddigi gázsiját, mert hát végtére is szegény nem tehet arról, hogy nem volt igazán vak. Ki is tudna egymagában min- dan testi előnyt egyesíteni ? Évek múlva azonban őt, mint „Belizár és lányát“ láttam viszont, s a byzánczi miniszterekkel való kaczérkodás annyira megharagitott engemet, hogy azóta soha többé nem nyílt alkalma Belizár urnák háládatosságát az én zsebkendőimen bebizonyítani.