Szamos, 1901. február (33. évfolyam, 10-17. szám)

1901-02-24 / 16. szám

VII. Vegyes czimek.

1. Az egyházi személyzet által használt földek évi államadója . . . . 870 K 51 fi

2 Természetbeli járuló kok: la, földek használati értéke, misebor, búza, rozs, gyertya, stb. együtt: . . . 12.364 K. 86 fi

3. Iskolák és az egyházi

személyzet által használt épületek fenntartása ............................. 508 K. 76 fi

4. Kisegítések : árvaház, iskolai tápintézetek, ter- mekbeli fűtések, külön

íajárandóság, stb.

együtt:........................ 1130 K. — fi

Összesen: 14874 K. 13 fi

A rovatok összegeinek ismétlése.

I. Az egyházi személyzet javadalma . . 22.336 K. — fi

II. Az iskolai személyzet javadalma . . 51.135 K. — fi

III. Ismétlő isk. költségek 1.660 K. 20 fi

IV. Ipariskolai „ 6.973 K. 41 fi

V. Keresk isk. költségek 4.154 K. 03 fi

VI. Kisdedóvó intézet . 1.265 K. — fi

VII. Vegyes czimek . 14.874 K. 13 fi

Főösszeg: 102.397 K. 77 fi

Vagyis szembeállítva e város háztartásában a községi adóval az egyházi és iskolai személyzet itt kiszámított javadalmát, kitűnik, hogy a közönség egyházi és közművelődési czéiokra éveakint 41-80 százalékot áldo2, mi által a tulajdonkcpeni községi pótadó mely a folyó évre 93%-ra van előirányozva, 51-20 százalékra olvad le.

Reményiem, hogy nemzeti szempontból senki sem fogja sajnálni az itt felmutatott közművelődési adót, mert régen meg van írva, hogy akié az iskola, azé a jövő !

Ennek a czikknek czélja volt bebizonyítani, hogy a törvényhatóság a községi adó megállapításánál és kivetésénél nem gazdálkodik könnyelműen a közönség pénzével, mint azt naponkint unos-untalanul s minden

22.336

K.

—

51.135

K.

_____

1 660

K.

20

6.973

K.

41

4.154

K.

03

1.265

K.

—

14.874

K.

13

oldalról felhangzó vádként hallani lehet, mert oly városias életet, kényelmet, átalakulást, fejlődést, és haladást, milyent évtizedek mulasztásait pótlólag a lakosságnak a hatóság nyújt, 51 '2o százalékos pótadó mellett ha nem is tartunk csodálatosnak, de legalább is elismerést érdemlő, tiszteletreméltó és be- j csületes munkának kell tekintenünk!

Más keretben és viszonyok közt talán már élni sem tudnánk!

Hátha még, mint fölösleges terhet, ki lehetne dobnunk léghajónkból azt a 60.521 K. 25 fillérnyi készpénz fizetést és 18.078 K. 19 fillérnyi értéket képviselő dologi terhet, melyet költségvetésünkből és természetbeli járulékok gyanánt e czikkemet megelő zőleg közigazgatásunk állami terhéül mutattam ki ?

És ha még. mint a vármegyék, valamely kisebb megtérítésért cserében az országos közadókból nyernénk tisztviselőink, alkalmazottjaink, dijnokaink, rendőr- és szolgaszemélyzetünk 103.225 K. 42 fillérnyi ama fizetései is, mely most a fentebbi állami teher leszámításával a czimeken önmagáért esik a községre ?

Akkor virágoznék csak dúsan felénk a boldogság fája s azon annyi aranyalma teremne számunkra, hogy elégedetlenül a meg elégedésben, önmagunk sóhajtoznánk egy kis pótadó után!

Itt még egy különös jelenségre kell irányoznom a közfigyelmet

Tudniillik a takarékpénztár, a kereskedelmi és iparbank, a népbank, a termény- és hitelbank, a gazdasági és iparbank, a vármegyei takarékpénztár, a káptalan, a Neusch- loss-féle gyár, a gőzmalom és a 2 téglagyár a múlt évről együtt 47.834 K. 30 fill, községi pótadót fizettek be a város pénztárába.

Meg kel! fontolnunk, hog3r a pénzintézetek által nyújtott váltóhitelnek legalább 60°/0-a, a jelzálogos hitelnek mintegy 8ó%-a, a betétnek pedig körülbelül 20%-a a vidékre esik; a káptalannak is vannak, bár csak kis mérvben, de mégis számításba jövő vidéki kölcsönei; úgyszintén a téglagyárnak valamelyes és a gőzmalomnak tekintélyes kivitelei; mig ellenben a Neuschloss-féle gyár

teljesen idegen pénzzel csaknem területünkön kívülre dolgozik: világos, hogy nagy állagban számítva, az általok lerótt pótadónak legalább 75°/0-át vagyis 35.875 K. 50 fillért nem mi fizetjük, hanem azt az idegen tőkék viselik !

Most már legalább tudjuk, hogy mire, mennyit és miért fizetünk !

Fereney János.

Tanulságos röpirat

milyen ember az ő ura ifj. Sárváryi, jó ember-e?, nem amolyan részeges, lump ember, mert úgy hallja, hogy az ő úrnőjét óhajtja feleségül venni. Andor erre kereken kijelenté, hogy bizony az ő ifjú ura nem valami jó, sem pedig szolid ember. Hát a maga úrnője minő leány ? — olyan szép, mint magácska bizonnyára nincsen.

Mariska e rósz híreket véve, úgy gondol kozott, hogy neki is úgy kéne nyilatkozni úrnője, maga felöl, miért is ö is korholá úrnőjét. A mint a lépcsőn egymás mellett fölfelé mentek, az állovász hirtelen csinos szomszédnéjá- hoz hajolt, hogy egy csókot nyomjon annak rózsás arczára. Ez azonban észrevette szándé- j kát és gyors mozdulattal megfordulva egy csat- j tanós nyaklevessel jutalmazta a merényletet. Ezzel ijjedten fölszaladt szobijába, hol leveté magát pamlagára és nagy kaczagásba tört ki, miközben elgondolá, hogy a lovász milyen csinos és (aránylag) intelligens kinézésű ember.

Sárváry Andor a kapott jutalmat zsebre vágva könnyedén lován termett és a történtek fölött gondolkozva, hazafelé baktatott.

Az ünnepély reggelén szobájában látjuk ifjú barátunkat fel és le járni és a mai nap következményei felett gondolkozva, arra az elhatározásra jutott, hogy semmi szin alatt nem fog Nagyréty Mariskához közeledni, csak annyira, a mennyire az udvariasság megkívánja.

Végre gyülekezni kezdtek a vendégek, a fogatok egymás után gördültek a kastély udvarába és köztük megérkeztek Nagyrétyék is. Andor a kocsi mellé lépett, hogy az érkező Nagyrétynét és leányát a kocsiról lesegitse, és

midőn Mariskához lépett, mindkettőjük ajkáról a meglepetés felkiáltása hangzott el; ugyanis kölcsönösen felismerték egymást és hirtelen felvillant agyukban a gondolat, hogy mindketten egy és ugyanazon csellel akartak czélt érni.

Mig Mariska egyre pirult, addig Sárváry ur zavara sem volt csekélyebb, mig végre mindketten elnevettók magukat. Az öregek csodálkozva fordultak feléjük és kérdezték:

— Hát Mariska, te már e:ébbről ismerted ifj. Sárváry urat?, hiszen ezt soha sem említetted.

— Oh, nem, felelt Mariska, hirtelen feltalálva magát, de Sárváry ur igen hasonlít valakihez, kivel tavaly Ilonka nővéremnél ismerkedtem meg, őt pedig valószínűleg az ón meglepetésem hozta zavarba.

Az ünnepély kedélyesen és vígan folyt, a lakoma után a fiatalság tánczra perdült, a társaság egy része pedig a lampionokkal kivilágított kertben élvezte a júliusi est szépségét. Egy keringő eltánczolása után, ifjúnk is ide ve- vezetó tánczosnőjét. Mariskát, hogy végre kimagyarázhassa magát. Hogjr mit beszéltek, azt csak a park susogó fái hallották, kik pedig nagyon jó titoktartók, de midőn följöttek, mindkettőjük arcza sugárzott a boldogságtól. Másnap pedig az ifjú ur e szavakkal lépett be apja szobájába: — Most pedig én mondom, hogy Mariska lesz a feleségem, vagy senki. És egy hót múlva a fényes eljegyzésen e szavakat súgta a mennyasszonya fülébe : „Végre hát felválthatja az eljegyzési csók a foglalóul adott nyaklevest.“

Déri Gyula fővárosi hírlapíró „lparpártotás és hazai nagytőkék megmentése, tekintettel a biztosítási intézményre“ czimen, érdekes és tanulságos röpiratot irt. Ma, midőn társadalmunk a jótékonyság és könyörület nevében kénytelen a munkanélküli és elaggott munkások ezreit segélyezni, nagyon aktuális ez a kis könyvecske. Szolgálatot vélünk teljesíteni akkor, midőn ezen érdekes füzet kiemelkedő részeit közzé tesszük.

A röpirat azzal kezdődik, hogy :

„A tizenkilenczedik század a politikai szabadságért vívott küzdelmek közt telt el. A huszadik század a tömegek gazdasági függetlenségére való törekvésének százada lesz. A fran- czia forradalom óta egy keserű tapasztalattal lettünk gazdagabbak : rájöttünk, hogy az emberi jogok elösmerletése, a politikai egyenlőség elvén fölépített társadalmi rend —- mind hiába való kísérlet a tömegek jólétének emelésére. A boldogulás titka nem ezekben rejlik, hanem a gaz dasági függetlenségben.

Az erkölcsi javak, a politikai jogok megosztásának elvét ma már az anyagi javakban való részesedés elve váltotta fel. Az ideálok heHébe gyakorlati czélok léptek, az amazokért való rajongás helyébe az emezeket megszerző józan számítás.“

Ennek a józan számításon alapuló vagyonszerzés főkellókónek tartja a szerző a biztosítási eszmét, miden azt mondja :

,,A biztosítási eszme első helyen áll mindezek között és az ő különböző ágazatival ma már mindenütt a nemzeti jövedelem megosztásának egyik kiváló tényezője azokban az államokban, a hol óriási jelentőségét a lakosság teljesen felismerte és ehhez képest óriási tömegek sietnek hasznát venni. Hogy Angliában például a biztosító-társulatok jelentősége mész sze felül áll az üzleti jellegen, s működésűk az állami és nemzeti élet egyik legfontosabb tényezőjévé emelkedett, kitűnik abból az egyetlen egy adatból, hogy az ország 38 milliónyi lakosságának a fele azaz közel tizenkilencz millió van ezidoszerint biztosítva. Nincs tehát egyetlenegy család sem az egész szigetországban, melynek kót-három tagja biztosítva ne lenne, a miből önként következik, hogy ott a biztosítás nemcsak egyszerű kárpótlást nyújtó üzleti vállalat többé, hanem a tőkeszerzésnek, — tehát az anyagi javak megosztásának — egy ópoly jótékony, mint csodálatos tökéletességű intézménye, mely a nemzet egész tömegére s igy a nemzeti vagyon legnagyobb részének megosz- osztására befolyással bir. S ezt nemcsak az életbiztosítási ágazatról mondhatni el, melynél a biztosított családtag életbenmaradása vagy vá- rat'an halála esetére a család szembeszökően jut jelentékeny tőkéhez, de a többi ágazatokról is, melyek a biztosítottaknak csak a szenvedett kárát téritik ugyan meg, ám a tömeggel szemben gondviselósszerü hivatást töltenek be, mert az élet legnagyobb válságaiban az elemi és a sorscsapások ellen évről-évre százezer és millió existenciát mentenek meg a tönkrejutás- tól. Fentartják tehát a vagyon- és tőkegyűjtéshez, a javak megosztásának előidézéséhez szükséges képességet és igy a tőmegnyomor megakadályozásával szemben oly hatalmas intézménynek bizonyultak, melylyel ezidoszerint egyetlen más emberi intézmény sem tud versenyezni.“

De nemcsak a vagyon gyűjtés elvét látja a szerző ezzel megoldottnak, hanem a szocziális kérdés végleges befejezését is, mert a legérdekesebb társadalompolitikai tanulmánj'nyal fölér egy tekintet a német munkabiztositó törvényhozási intézkedésekre és azok eredménjmire. Bismark 1878 ban még kényszer eszközökkel és megrettentésre irányuló rendeletekkel akarta elnémítani a szocziáldemokrácziát, de már 1881. nov. 17 én aláiratta I. Vilmos császárral a hires munkástestamentumot, egy leiratot, melyben nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy a biroda-