Szamos, 1899. december (31. évfolyam, 97-104. szám)
1899-12-24 / 103. szám
ezen szavavaival „mostan bocsátód el Uram a te szol ádat békességgel, mert látták az én szemeim az én Idvezitőmet!“ Papolczy Zoltán. Yisszapillantás. Az évnek alkonyát ragyogó biborfénynyel övezik a karácsonyi ünnepek. Ezek derült su garainál veszünk búcsút a gőz és villany századának utolsó évétől. Kétségkívül nagy szükségünk van arra az emelkedett hangulatra, mit a karácsonyi ünnepek bennünk keltenek, mert kü lönben a lefolyt év minden viszontagsága újra végig sajogna lelkűnkön. Csak a hitnek boldogító ereje képes velünk feledtetni, miről Hamlet oly sötéten töpreng: „a test természetes megrázkódtatásait s a lélek eredendő bűneit.“ De egy dolog alól nem vonhatjuk ki magunkat az év vége felé. Szellemünk ugyanis ilyenkor hajlik legjobban a kontemplácziókra. A legkorlátoltabb embert is bizonyos bölcselke- dési hajlam lepi meg. Számot akarunk vetni az átélt dolgok felett, elkönyvelni igyekezünk tapasztalatainkat. A mai kor embere pedig, még ha Szatiná- ron lakik is, gazdag tapasztalatokban. Sebes haladásu időnkben az események gyors tempóban követik egymást s igy a fölöttük való számvitel nagyon komplikált. Egy város egy évi eseményeit azonban — legalább a fontosabbakat — nem nehéz nyilvántartani, mert az események logikai kapcsát még nem kezdte ki a rozsda, még érezzük hatásukat elég frissen és elevenen arra, hogy beszámoljunk róla. Ez az esztendő némitotta el a szatmáriak aranyszáju Jánosát, legnépszerűbb plébánosát: Jandrisicsot, kinek mézédes szava évtize deken át hangzott a templomban, közgyűléseinken, társadalmi mozgalmainkon és az iskolákban egyaránt. Ez az utóbbi volt főleg az a hely, hol a tápasztalt nevelő és tanférfiu igazi elemében érezte magát. Testtel lélekkel tanár volt; szigorú tanára, de leereszkedő jó barátja annak a fiatal népségnek, mely az ő kezei alól került ki, akár mint tanítvány', akár mint érett honpolgár. Sehol sem tűnt ki sokoldalúsága, jó lelke és tapintata annyira, mint a katédrán. Bizony sok emlék kisérte sírjába a hőn szeretett tanárt s 1140 élő tanítványa gondoskodik majd arról, hogy a feledhetetlen tanférfiu szerény sirhalmát méltó emlék jelölje meg Szegény Nagy’ Elek; e kiváló ügyvéd nem érte meg már tanárának, Jandrisicsnak halálát ; a lezajlott év első felében kihullt munkás kezeiből a serczegő toll, melylyel nagyszámú családjának, az igazságszolgáltatásnak s a társadalomnak érdekeit fáradhatatlan kitartással szolgálta. Az aulikus politika híveire elég találóan azt mondották, hogy semmit nem tanulnak és semmit nem felednek; ránk általában sokkal jobban illik az a megjegyzés, hogy sokat tanulunk és még többet feledünk. Az emberi lélekhez tapadó önzést mi sem jellemzi jobban, mint az a gyorsaság, melylyel halottait feledni tudja. Pedig nem rég őszinte részvéttel állottunk a koporsó körül, igaz könyeket hullajtottunk a friss hantokra s ime a legrövidebb időköz úgy állítja őket most lelki szemeink elé, mintha nem is a valóságban, de egy ködös álom világában éltek volna Mintha a kegy'elet kihalt volna az emberekből! Dehogy, csak nem érnek rá kegyeletet gyakorolni. Milyen fejedelmi gyász- pompával temettük el az idén Tabajdy Lajost, az ev. ref. egyház buzgó pásztorát, a közügy lelkes bajnokát, s ma már unottan olvassuk azokat az apró betűkkel szedett híreket, bogy emlékkövére innen-onnan egy-két forint csurran. De hát minek is soroljam elő az év többi halottait, csak ijjesztő képét adnám annak, hogy milyen kényelmesen felejtettük őket el. Ök ‘ megtették kötelességüket, tehát nem gondolunk velük. Mintha csak Schillertől tanultuk volna: „a mór megtette kötelességét, a mór mehet.“ Szerencsére vagy' szerencsétlenségie, vannak olyan mórok is nálunk, kik nem tették meg kötelességüket, ezekkel tehát foglalkoz nunk kell. Ebből a szempontból véve az egész Szatmár, egy nagy mórv'rosuak tetszett ebben az egész esztendőben. Semmit sem végzett el, noha igen kevéshez kezdett. A Deák-tér parkírozását, vízvezetéket, utczarende- zést csatornázást stb. prolongálta eddig ismeretlen terminusra. A hegyi vasút sem juthatott még a befejezés stádiumába. A sok reform volt az oka annak, hogy a pénzügyigazgatóság egyik emberét küldte adóhivatalunkba. hogy a reformokat előmozdítsa. Keserves reform ! A szegény iparosnak, ki eddig, ha részletekben is, becsülettel megfizette adóját, elkótyavetyóltk mindenét és ezzel az adó sem folyt be, az adóalap is megszűnt, az adózó is tönkrement ... és miért?* Mert igy hozza magával az adóügyek gyökeres reformja. Ez épen elég arra, hogyr torkig legyünk a vekszával, de arra is untig elég, hogy' lassankint tönkre jussunk. Tessék most már erre nyugodtan aludni. Ilyen krisztkindlivel kedveskedtek hü adófizetőinknek a közeledő karácsony alkalmából. Ezeknek a dolgoknak a feszegetése azonban legkevésbbé sem alkalmas arra, hogy valami kedves, nyájas eredményeket vonjunk le belőlük. Én pedig most szeretetreméltó dolgokról szeretnék Írni, olyas valamiről, ami békitőleg, megnyugtatóig hat a kedélyre. De úgy vagy'ok, mint az a német duodécz fejedelem, ki az egyik nála tisztelgő nagykövettől azt kérdezte : — Nős ön ? — Nem, felség! — Sajnálom, őszintén sajnálom . . . — Miért felség ? Nagyon szerettem volna neje hogy léte után tudakozódni. No de azért vannak örvendetes jelenségei is a lefolyt évnek. Ilyen pl. az, hogy a pestis megakadt Triesztnél s igy nem volt alkalma nálunk vizitelni. Pedig sokan a pestis járványtól remélték, hogy az ivóvíz és kutak kérdésével az illetékes tényezők foglalkozni fognak s elvégre Szatmár lakosai tiszta vizet fognak ihatni. Persze csak azokat értem, akiknek természete beveszi a vizet. A „vigadó“ kérdésben mérkőztek a legintenzivebben a pró- és kontra vigadópárt közgyűlési szónokai, kik úgy bántak különben egymássá’, mint a párviaskodók: nem lévén komoly' ok a párbajra, csak a levegőt hasogatták keményen, óvatosan, vigyázva, hogy egymásban kárt ne tegyenek. A. párbaj különben a vigadópárt győzelmével végződött s az ellenpárt is beletörődött már a gondolatba, hogy lesz egy monumentális vendéglője Szatmárnak, csak Cso- may hajtja le bágyadtan körszakállal árnyalt fejét. Ő nem akar vigadót. No de ismerjük a fiskális ur nemes hevülését; ha a vigadóügy jól fog kiütni, ő lesz az ^első és utolsó, ki hangosan fogja kiáltani: Éljen a haza! Először azért, mert szereti hazáját, másodszor pedig azért, mert ez a legközönségesebb szólásformája. Ám akármilyen kicsinylőleg beszéljünk is a most letűnő esztendőről, az még sem kvalifikálható tuczatesztendönek. Agilis képviselőnk ebben az évben kísérelte meg városunk iparügyeinek fellendítését. Merész kísérlet. A derék államférfin sem tehetett egyelőre többet, minthogy tapasztalatokat gyűjtött s terveket épített. Lépésnek ez is lépés, de csak a kezdet kezdete. Ez évben ünnepeltük meg Petőfi halálának 60-ik évfordulóját. Látnunk adatott, mint dobban meg lelkesedésében egy önérzetes nemzet szive, miként tud szeretni egy egész ország, s mint osztozik az országos ünneplésben városunk polgársága. Bizony ebben az inkább hipokrita, mint reális században nem sokszor esett meg ilyen látomány. És most Isten veled, szegény haldokló óv, utolsó esztendeje a XIX. századnak ! Nem érdemied, hogy sirassalak. Sírba való vagy magad is, ki annyi jelesnek, aunyi reménynek sirt ástál! Miért siratnálak ? Hiszen ránk testálod nagyreményű posthumus fiadat, a XX. század első „boldog“ esztendejét. Majd megvigasztal az bennünket. Hanem azért kegyeletből maroknyi port mégis vetek sírodba. Legyen álmod csöndes és boldog! Legyen feledve minden bűnöd, minden fájdalmad, melyet okoztál. Cato. És bár ajakukon Ott ül még a bánat, De borús szivükben Édes derű támad, Mosolyog is sir is Egyszerre a szemük Hiszen kis -húgodban Te vagy' itthon velük. Te pedig, ki ott fönn Közbenjáró voltál, Ki ama trón előtt, Annyit imádkoztál, Tovább kérsz ott kulcsolt Két kicsi kezeddel : Borítsd be a szivük Csöndes feledéssel. Vértessy Ida. A mi karácsonyunk. Csiling! csiling! No jöjjetek be, Türelmetlen kis csemeték. Jézuska itt volt, jóból, szépből Mindnyájatoknak jut elég. Nini! a „nagy“ már ott motoszkál, Mit bánja, másé vagy övé ? Hohó, Béluska, várj sorodra, Állj szépen testvérid mögé. Nem az a joga a nagyobbnak, Hogy károsítsa a kicsit. Mondjon le inkább a haszonról, Ha azzal testvérin segít. Lám, a szelíd szemű Eduska Még hozzá sem nyúlt semmihez, Csak azt a szép fát nézi, nézi, Mégis tudja, „mit enni“ lesz. Árpád, a nagynevű apróság Az édességre pislogat, Mert még több néki egy czukor ma, Mint holnap egy négyes fogat. De lassan-lassan, mint a többi, 0 is megérti, mit akar S jussát ügyesen megkeriti Mint bátyja ura, jó hamar. Nini, hová is lett Eduska? Hát nem egy zugba rejtezett, Sok drága kincsét átölelve S vágván siralmas képeket. No persze, hogy már újra Béla Gyakorié rajt’ a kor jogát S mert tetszését megnyerte holmi, „Enyém“ s „tied“-re mitsem ád. Nagy' bajjal helyreáll a béke S kiki átvéve kincseit, Ez „ingatlanok“ birtokában Az „ingókra“ is föltekint. Csak lassan, lassan, kis mohók ti, Tán eszetekbe sem jutott, Hogy’, bár itt sok a fogyasztandó, Egynél még sincs több gyomrotok! Ha jók lesztek, aludni menni Ma nem kell oly nagyon hamar. Kiki játékait kiszedve, Tehet* vehet, amit akar. S a mig ti játsztok, ón s anyátok Imára kulcsoljuk kezünk Kérvén az Istent : kevesebben Mint ma, jövőre sem legyünk. Szabados Ede. Színész és kritikus. Motto : Mert czélom az nekem ... S talán megérhetem, Hogy a Mikádó birodalmában Minden rendén legyen. A délutáni órákban, ha be méltóztatnak tekinteni egyik-másik kávéházba (akár a főváros füstnólküli kávéházaiba, akár a mi vidéki füstöldéinkbe) látni fognak önök férfi és női alakokat, melyek mély csendben a lapok olvasásába buzgón elmélyedve ülnek a kávóház sarokasztalainál. Ez alakok mindjárt fölismerhetők, többnyire színészek, színésznők, kik a lapok kritikáját olvassák. De a lapnak csakis ezt a rovatát. Mert a színészt, művészt az újságban egyéb nem érdekli. Angol-bur háború, testvór- és egyéb gyilkosság, politika, bel- és külföld
