Szamos, 1899. november (31. évfolyam, 88-96. szám)

1899-11-26 / 95. szám

telszövetkezetek uj szervezetükben, hitem szerint is szolgálni fogják a kitűzött czélt.

Miután az ipari hitelszövetkezetek csak takarékosságra ösztönzik az iparost a köny- nyen megbirható heti krajezáros befizetésekkel, miután az olcsó segély biztosítva lesz, de a versenyképesség megteremtésének eszközeit is elő állítjuk a tőke megszerzésével, legyen egyik eredménye a megindult társadalmi mozgalomnak, az ipari hitelszövetkezet létesítése.

Ipar és iparosok.

ii.

(Dr. G. I.) Kevés pálya van olyan, amely annyira képes megelégedést és boldogságot nyújtani, mint az iparosé.

Életpályája távol esvén a zajos országútiéi, a mesterembert kevéssé érintik a politika fondorlatai s a társadalmi harcz dulakodása, a a nagy ambitiok csalódásai nem bántják, filosofiai problémák nem bolygatják, nem ingatják meg a hitét, munka edzi a testét, lelkét a vallás táplálja, jelenje a megelégedés, jövője a remény ; egy valóságos idill, a melynél szebbet talán csak a mezőgazda él, mivel az bensőbb viszonyban áll a természettel. De mig a gazdálkodás sok minden esélynek és csapásnak van kitéve, addig az iparos nyugodtan élvezheti szorgalmának gyümölcseit, nem kell rettegnie sem jégveréstől, sem rozsdától sem filloxerától, nem szorult sem a prókátor fürfangjára, sem az orvos hókuszpókuszára, sem a pap miszticismusára, hogy boldoguljon, a rósz konjuktura, a helytelen spe- kulátió sem teheti tönkre, mint a kereskedőt; csak két tényező elég arra, hogy prosperáljon : a szakképzettség és a szorgalom, mely mindkettő az ó akaratába van letéve.

Hogyan történhetett tehát, hogy az iparos osztály oly válságos helyzetbe jutott ? Századokkal ezelőtt a magyar ipar bőségesen táplálta mestereit, ingó és ingatlan birtokot nyújtott, falvakban és városokban az iparos osztály dominált, az képezte a polgári elemet s az a töredék, amely még most is egy bizonyos jólétnek örvend, az elődök hagyatékán élősködik, félig iparosok, félig gazdálkodók, azok pedig, akik kizárólag kezök munkájából kénytelenek megélni, rosszabb helyzetben vannak, mint a napszámosok.

Ugyan hogy történhetett ez ?

Én szerintem ennek az az oka, hogy a magyar iparos még most is a régmúlt idők tra- diczióibau nevelkedik. A magyar iparos olyan, mint a bibliai Lázár, aki mély lethargiába esett és várta a Jézust, hogy felébressze; vagyis in kább ahhoz a médiumhoz hasonlit, melyet Bellám}’ hires munkájában leír, aki száz esztendeig hipnotikus álmot aludt s mikor felébredt s szeméből kidörzsőlte a hosszú álmot, egy uj világgal állott szemben, uj emberekkel és uj viszonyokkal, sehogy sem ismerte fel a helyzetét, megszédült, megtántorodott, de végre felocsúdott és gondolkozni kezdett.

Uraim, önök hasonló helyzetben vannak. Önök is aludtak száz vagy még több esztendeig, de hála istennek felébredtek, gondolkodóba estek s az a fő dolog; jobb későn, mint soha! Önök egy uj korszellemmel állanak szemben, mely önökre kétszeresen sújtja ; mint modern emberek, akik belepottyantak egy uj kultúrába, ennek a kultúrának, minden hátrányát érzik, de nem élvezik az előnyeit ; önök annyit fogyasztanak, mint más kultur ember, a produkálásban pedig sehogy sem tudnak lépést tartani. Önök drága aszfalton járnak, holott hajdan az olcsó sarat taposták, önök költséges gőzzel utaznak, holott ezelőtt minden költség nélkül gyalog vándoroltak, önök méregdrága villanyfény mellett sétálgatnak, mig eddig olajmécses mellett dolgoztak; vájjon emelkedett-e az önök keresetképessége ehhez csak megközelítő arányokban is ?

Önök azt panaszolják, hogy a kontárok rontják a mesterséget! Tévednek uraim, a kontár mostanság egyáltalában meg nem élhet ; nem uraim, önöket a hatalmas nyugati kultúra i rontja. Önök azt nehezményezik, hogy a külföldi gyári iparral nem versenyezhetnek s azt óhajtják, hogy a bevitelnek gátat vessen az állam a vámsoropók felállításával! Nos ebben van igazság, a független magyar államot megilleti, hogy gazda legyen a saját házában, azt minden magyar ember kívánja s isten segedelmével előbb utóbb meg is lesz, de ettől se Ígérjenek magoknak arany hegyeket mindaddig, j mig a magyar ipar fel nem ocsúdik a mostani tespedésből és versenyképes nem a nyugati kultúrával szemben.

Kifejtettem múltkori czikkemben, hogy a mai korban csak az a munka biztosíthat jólétet | amely a fényűzés igényeit szolgálja s nem fé- j lek attól hogy ezt az állításomat valaki meg fogjaj j czáfolni. A ki komám uram vagy komám asszony vasárnapi toilletjét készíti, az teljes életében sze-1 j gény ember marad, aki pedig a gróf kisasszony kelengyéjét készíti, az maga is ur lesz; aki tarka bútort gyalul a kunyhó számára, az éhenkórász marad mig él, de aki a Károlyi Pista kreden- : czeit faragja, abból még földes ur is válik.

Sok alkalmam volt a fazekas utcza minden kapujába benyitni s egyetlen egy fazekast sem találtam ott ; azt kell hinnem, hogy mind kihaltak onnan a fazekasok még pedig nyilván éhen, az agyagból nem lett buzakenyér, de biztosítom ; önöket, hogy azok a fazekasok, akik a fayenc és szévre porczellánt készítik, mind gazdag emberek, j

S ne higyjék uraim, hogy az anyagban í van a nagyobbik különbség, vagy hogy a gyárt; kell itt a kézi munkával ellentétbe állítani, a különbség az Ízlésben rejlik, főképp a művészies kiállításban. A csizmadia sokkal nagyobb darab bőrt használ föl az ő árujához, mint a va»ga a

finom czipőhöz, a gubás több gyapjút dolgozik fel egy gubára, mint a szabó egy frakkhoz, az Ízlés és a vevő a döntő momentum.

S ne állítsák szembe uraim a gyárat a kézi iparral ott, ahol az helyén nincs; önök ruha és czipőgyárakról szoktak beszélni, azt mondják, hogy a bolti ruha, a bolti czipő azért áll jobban s azért olcsóbb, mivel gyári munka ; tévedésben vannak, ruha és czipőgyárak nem leteznek ; amit önnök annak, neveznek az voltaképen nem egyéb, mint azoknak tömeges elkészítése emberi kezek munkája által. Jöjjünk egyszer tisztába azzal a fogalommal: gyárnak azt a nagymühelyt nevez zük, a melyben az iparczélokra fordított munkát komplikált készülékek: gáz, villany vagy egyéb gépek által végeztetjük. Vájjon miféle gépeket használ fel a bécsi szabó, vagy a kárls- bádi czipész az ő áruja elkészítésére ? Semilyet; a kárlsbádi czipész ép úgy készíti a czipőt, mint önök ; ő csak annyiban van előnyben, hogy any- nyit ért az anatómiából, úgy ismeri a láb szerkezetét, mint ahogy szüksége van rá, tud továbbá jól rajzolni; s épugy a szabó is s minthogy az emberi test arányos, egyedül a nyak- bőségből következtethet a ruha egyéb arányaira; bizonysága annak az, hogy a ruha számarányok szerint készül s a konkrét testhez való mérés nélkül is mindig jól áll. Uraim mielőtt gyermekeiket mesterségre adják, taníttassák első sorban rajzolni és szabni, taníttassák helyesen gondolkodni, ismertessék meg őket a modern technikával, szóval ne tekintsük az ipariskolákat fölösleges költségszaporitó intézménynek, hanem vegyék azt egész komolyan ; persze az első feltétel az volna, hogy az állam mentül több és jobb ilyen iskolát felállítson, ezek képesíteni fogják a jövő generáczióit, hogy az adott viszonyok közt is jobban boldoguljon az iparos osztál}7.

Múltkori czikkemben azonban azt a tételt állítottam fel, hogy hathatós javítása a helyzetnek csak a viszonyok teljes megváltoztatásától várható s ezt úgy értem, hogy Magyarországon uj iparágakat kell meghonosítani.

Nézzenek körül, hogy a czivilizáltabb nyugaton mi mindenből csinálnak pénzt ; van a kézműiparnak száz meg száz ága, amit mi még névről sem ismerünk s mely legtöbbnyire a luxus igényeinek dolgozik, a hol a feldolgozott anyag alig kerül valamibe, a hol a munka az érték s az idő leszámításával a költség semmi s haszon az egész. Nézzenek be egy konfekeziós üzletbe, vagy egy játék kereskedésbe, ami mindenfélét ott bámulunk, arra azt szoktuk mondani, hogy „mégis hunezut a német“ arra azt mondom, hogy bár mi magyarok is volnánk ilyen hunezutok. Ha a kormány ilyen minta ipartelepeket állítana fel, a jövő iparos nemzedék boldog lehetne.

Uraim, bocsássanak meg, hogy szerény laikus létemre bátor voltam az önök dolgaiba avatkozni, ha bolondokat mondtam, mentségein az legyen, hogy a jó indulat vezet s adjanak hálát az Istennek, hogy nézeteimet, csak nagyobb

ment, — elment a vadon sűrűjébe és sírva sóhajtotta : erdő, erdő, add vissza fiamat!

Az erdő hallgatottt, hallgatott. Elment a tenger partjára, s zokogva kérdő a tovasuhanó hullámoktól: tenger, hol van a fiam? A tenger sem vigasztalt. — Bejárta a világot, — de hasztalan, a gyászoló anya nem talált balzsamot fájó sebére. Majd ismét hazajött, hogy mégegyszer lássa az ő népét, hogy7 még egyszer részt vegyen népe örömében, és aztán. .. aztán ismét gyászt öltött magyar. Folytassam e tovább ? Szeretném ha egy jóságos tündér kitörülnó azt az egy napot a világból, melyről szólni fogok; szeretném ha meg nem történtté tenné azt, ami 14 hóval ezelőtt megremegtette az egész emberiség szivét. * *

*

Zsongott a genfi kék tó, játszott a verő- fény, illatárt horda szerteszét a röpke szellő. A sáppadt arczu tündér, a betegszivü királyné, a mi nagyasszonyunk ide jött szive keservét enyhíteni. Ember akart lenni ö is, szenvedő ember, ki létévé magáról a biborpalástot, mely annyi örömének lett már szemfedöje, s fenséges megadással készül keresztjét tovább hordani. Ott bolyongott másodmagával, maga és örök fájdalmával a kék tó partján. Oh, miért is ment el tőlünk?! Miért is hitt e lágyan zsongó habok nak, az aranyos napsugárnak ? !

Ott, ott a parton orvhalál leselkedett reá- Egy őrült demon, egy ördög megölte; megtudta

ölni a jóságos tündért, a szentet, országunk, nemzetünk őriző avgyalát. Mint egy vérivó zsarnokra, úgy csapott a galambra, mint a démon, aki a legnemesebbet gyűlöli legjobban és ezt keresi halálra. Rémülten keressük ma is a szavakat, melyek kifejezzék lelkünk bánatát, szivünk fájdalmát. 1898. szept. 10. Gondoljatok vissza e napra! Láttátok az embereket elhalványodni. könnyekre fakadni, láttátok gyászba borulni az egész Magyarországot, siralom házzá változni drága hazánkat. A pásztor furulyája elhallgatott a pusztákon, hegy és völgy elnémult, a patakok azt sírták, a folyamok azt zokogták: meghalt Erzsébet királyné! Meghalt a jó királyné ! Sirt, zokogott, kedves, megkülönböztetett nemzete, a magyar, mint egy gyermek, ki már érzi, tudja azt, hogy mit tesz : meghalt a a drága, az egyetlen, az édes anyja. Keserves fájdalom gyötörte, a bánatos bánatát elnyomta, a boldog boldogságát nem tudta érezni. Rabok a börtönökben, titkos gazok, kik szivök mélyén diadalmaskodnak, ha a jóságot és nagyságot a rósz eh’ri, talán maguk a született gyilkosok is fázva kérdék : megölték, miért?

Az egész nemzet feljajdulása vegyült a komor halotti zsolozsmába, a mely ravatala mellől szállott az ég felé. Oh, hogy nem a miénk többé, aki szivének minden dobbanásában a miénk volt! Ostromoltuk a szellőt, hogy hova vitte végső sóhajtását. Kétségbeesve kérdeztük a napfényt,

hogy hova rejtette szemének utolsó sugarát. Ráborultunk a hideg érczkoporsóra. hogy elfogjuk szivének búcsú dobbanását, mely tudjuk, hogy a mienk volt, a kik úgy szerettük őt, s a kiket úgy szeretett ő. A szellő, a napsugár, az érez nem feleltek gyötrő fájdalmas kérdéseinkre. A halálnak nincs szava, nincs vigasztalása. Am legyen. Mi szembe szegeztük vele azt az örökké valóságot, a melybe örök hálánk s kegyeletünk vezető be Erzsébet királyné tündöklő emlékezetét. A százszor szép királyné, az ezerszerjó édes anya nem halt meg, él és élni fog mindörökre.

* * *

*

Elpihent már a fájdalom, mely irtózattal volt tele és mint verőfényes őszi ború úgy száll le ránk a bánat.

Már nem sötét, már átreszket rajta a nap, a vigasztalás. Neki jobb s méltóbb helye van a sugarak között. Drága vére, mely most egy éve fölserkedvén, — rémülettel és gyötrelemmel tölié be az egész világot : nem lázit többé, nem vádolja az eget. Még látjuk, de mint csodás jelenséget, a melyet sejtelmes gondolatok vesznek körül, ezzel volt teljes élete is, ez a halál kellett a martyrsághoz, hogy tökéletes legyen. Ez a megrázó végzet, hogy nyomorultak nevében megölik őt, a legfőbb könyörületet 1 Most egy éve, hogy letörték. Azt hittük akkor, hogy a világ kifordul sarkaiból, az első hírre lábai remegtek a vakmerőnek, a rideg részvétlenségnek