Szamos, 1899. november (31. évfolyam, 88-96. szám)

1899-11-02 / 88. szám

Hanem igenis, a város helyzetét is mél­tányolva, csak egyetlen út vezet ki e nehéz helyzetből: közbe lépni a vezető férfiáknak és kieszközölni nagyobb államsegély nyúj­tásával a hegyre egy önálló vallástanitói állás szervezését, melynek fizetését az állam és város közösen fedeznék, mert ezt nem­csak az teszi jogossá, hogy a teendők eilá tása egy teljesen egész embert követel, de a tradiczió is, a mely eddig a város pénz­tárából fizetett hivatalnokkal láttatta el az egyházi teendőket és egy olyan csapások által sújtott nép, a legszomorubb anyagi vi­szonyok között tengődve elvárhatja, hogy az államosítás áldásait ne saját megnyomo- rittatásán tanulja ismerni, de azt is, hogy annak a városnak, melynek testéhez tartozik ne legyen annyira mostoha gyermeke, hogy feltámadjon keblében a vágy elhagyni az olyan szülei házat, melyben kenyér helyett kővel traktálják, mert bizony mondom, ha a viszonyok ilyen irányban alakulnak, mint a hogy megindultak, okosabb dolog volna a hegyieknek különválva tartani iskolájukat, mintsem az eddig hordott teherre mégegy- szer oly terhet kapni a vállaikra s az uj teherért cserébe még az eddigi választhatási és rendelkezési jogot is elveszteni. Azon elv alapján. „A polgárok jóléte alapja a város fejlődésének“, kérem a város vezető egyéneit a fentieknek komoly és szi­ves figyelembe vételére. Szatmárhegyi. Téli gazdasági előadások. A téli gazdasági népies előadások az utóbbi évek alatt annyira maguk felé terelték az irány­adó körök figyelmét, az a közvetlen eredmény, ami ily módon különösen a kis gazdaosztály figyelmének bizonyos fontosabb kérdések és moz­galmak felé irányításában e módszer további felkarolását követeli, annyira megfelelő mód­szernek bizouyult, hogy a földmivelésügyi mi­niszter ur támogatása mellett minden évben rendszeres programmját képezi a gazdasági egye­sületek, körök tevékenységének. Amig azonban kezdetben az érdeklődésnek ez előadások iránt való felkeltése érdekében he­lyes módszernek mutatkozott az egyes várn e- gyékben elszórva tartott népies előadások ren­dezése, ez intézmény fejlődésével mind inkább szükséges lett áttérni az előadások rendszere­sebb, tanfolyamszerű szervezésére. így amig vármegyénkben a múlt évben 20 községben elszórva 56 előadás lett tartva, ad dig az előttünk álló téli idény programmjába elszórva összesen csak mintegy 24 előadás l«fit felvéve, a fősül}7 pedig inkább a Szatmárnéme­tiben tartandó mintegy 25, Nagykárolyban tar­tandó 10—12, Aranyos-Megyesen tartandó 6. és a Szatmár-hegyen tartannó 6 előadásra lett. fektetve. Az előadások deczember hóban fognak kez­dődni, a helyi igények és viszonyokhoz mérten lesznek úgy a tárgy, az előadó, mint az időre nézve beosztva. Szatmárnémetiben 4 a növénytermelés és üzemtan, 6 a szöllószet, 4 az állattenyésztés, & szövetkezetek és bármily ismertetés-körébül lesz véve, ezenfelül még 5 a szükséghez mérten be­osztva. N. Károlyban 2 a növénytermelés, 4 eset­leg 6 a szőllészet, 2 az áiattenyósztés és 2 a szövetkezetek ismertetése köréből. Aranyos-Medgyesen 2 növénytermelés, 2 állattenyésztés és 2 szövetkezetek köréből. Szatmárhegyen 6 előadás a szöllő művelés köréből. Ez előadások kivonatos rövid szövege nov. 15-ig lesz összegyűjtve, hogy előlegesen kinyo­matva már az előadásokon szétosztható legyen. Amennyiben a psogrammba névszerint fel nem vett előadásra vállalkozók volnának, erre vonatkozó jelentkezések a Szatmármegyei Gaz­dasági Egyesület titkári hivatalához intézendők ; ezekről az előadásokról is nov. 15 ig megfelelő szöveg lesz beküldendő, hogy az előadások a a nov. 15-ike után véglegesen megállapítandó programmba fel vehetők legyenek. A programmszerü előadások, mint múlt évbeD, úgy ez idén is egyenként 5 frt tiszteiét- dijjal lesznek jutalmazva. Színház­Szombaton (okt. 28.) „Boccaccio“ került színre telt ház előtt. Minden tekintetben sike­rültnek mondhatjuk az előadást, melyen a nagy számú közönség kitünően mulatott; egyes rész­leteket többször megujrázva, alig tudott meg­válni egyes alakjaitól. Feledi Boriska (Giovanni Boccaccio) nagyszerűen adta a férfiszerepet, majdnem feledtette nővoltát s kitűnő éneke és i kellemes játékával egészen lekötötte a közönség figyelmét, mely nagy tetszésének fcöbbszöradott kifejezést. Rambo vszky Mariska s Szegedy Zelma. nemannyira játékuk, mint kellemes csengésű hangjuk, énekük által arattak tetszést. Latabárné ügyes, bár túlzásoktól nem ment, játékán szin­tén sokat nevetett a közönség. Érczkövy, Nagy Gyula és különösen Tábori tűntek ki a férfiak közül. Tábori természetes komikumával a közön­séget anynyira elragadta, hogy ötször is vissza hívták s valóban nem hiába, mert előadása és ötletei mulattatok voltak s egész játéka sike­rültnek mondható. Vasárnap (okt. 29.) Vidor Pál „Apja lá­nya“ czimü népszínműve már nem hozott nagy közönséget a színházba. Az előadás sem sikerült házi éneklési teendőket méltányos díjazásért ellátni. Helyes, de tudjuk, hogy ezt a minisz­ter csak tanítási időn kívül engedi meg, a tanítási időben csak oly kis községekben, a hol temetés csak kevés számmal történik évenként. De mi lesz a hegyen, a mely pl. a n-bányai ref egyházmegyének legnépesebb egyházát foglalja magában és a hol lakosai­nak szétszórtsága folytán egy-egy téli te­metés egy egész napot vesz igénybe? Hát a vallástanitást ki fogja teljesíteni? Talán a lelkész? Nem szólok arról, hogy az itteni lelkész, mint öreg ember, 37 évi lel­készkedése után megérdemli és meg is kö vetelheti magára nézve azt, hogy újabb te­herrel ne nehezítsék, óriási kiterjedésű he­lyen fekvő egyházában igy is ugyan súlyos szolgálata van, de volna bár az egy egé­szen ifjú ember is, akkor sem vállalhatná el a vallás tanítás terhét. Nem pedig a magas lélekszám és rendkívül terhes szolgálás miatt. Mert a hegyen az ev. ref. növendékek száma a három és négyszáz között ingado­zik. Ennyi növendéknek heti 12 óra a val- lástanitásra legalább kell, és akkor hol az idő a lelkészi teendőkre ? Nehéz helyzet ez, mely egészen külön embert kíván. Mintha hallanám: „tartson az az egyház a vallástanitásra káplánt!“ Ámde eltekintve attól, hogy ma tanítással egybe­kötött állásra 800 frt fizetésen alul káplánt kapni nem lehet, de ha lehetne is, miből fizesse azt akár az egyház, akár a lelkész ? Hol a törvény, mely őket ilyen tulki- adás megtérítésére kötelezné, s hol az igaz­ságosság, hogy az államosításnak az egy­ház vagy lelkész adja meg az árát? A hívek, mint városi polgárok az is­kola íentartás terheit ugyanolyan mértékben kötelesek viselni, mint eddig s érette sokkal kevesebbet kapnak, mint eddig s akkor ez hát az a „nagy szerencse?“ Azt sem lehet érvül felhozni, hogy az állam adni fog a vallástanitásért tiszteletdijat, mert neve „tiszteletdij“ lévén, a valóságban csak koldus fillér az a végzett munkához képest, mert az sehol sem haladja félül a 100 frtot s vájjon áli-e ezen dijjazás arány­ban a nagy munkával ? Nem! az képtelenség, hogy ez azon irányban oldassák meg, mint a városi tanács szándékolja! mint a bab tiszta, mocsoktalau lelke ... ah ! a lelke . . . Nem didergett többé. Mondta, hogy árva, mondta, hogy nincsen senkije, s hogy itt nállam boldog lenne. És ha ón nem akartam volna, hogy lássam boldogan, magamat tettem volna szere­tetlenné. Összeszoktunk. Az a köd, amely úgy megkinozta azt a gyönge fehér virágot— szebb volt mint a nyár lilioma — nem voít már olyan félelmes. Erős lett és — kezdtem szeretni. So­káig nem beszéltünk másról, csak a jövőről. A múlt ? Eh! miért tekintettünk volna vissza a múltba? Mindent eltakart úgyis az az irigy köd, a mely már egyszer bódulttá tett s meghozta a boldogságomat. Nem, nem vádollak téged te szürke vándor ; te csak engem szerettél. Te nem akartad, hogy lássam annak a fehér virágnak a gyalázatát. Te tudtad azt, hogy én az útról vettem fel összetörve, dideregve s olyan jó vol­tál, nem akartad, hogy az életem első jóságát érdemtelenre pazaroltnak lássam. Köszönöm ne­ked, köszönöm. Ne hidd, nem átkozom azt a már eltűnt fehér virágot, a melyet te tettél minde­nemmé. Nem is tehetem. Hiszen csak a szivem jó, a szivem olyan gyönge, olyan bánatos mindig. ... És most már, amikor itt hagyott ár­ván, egyedül, mikor már nincsen senkim, csak a csalódás: vigasztalj. Vagy ne, csak feledtesd el velem a múltat, azt az őszi reggelt, a mely megtanított szeretni azt a bűnös leányt. Feled­tesd el, hogy soha, soha se jusson az eszembe, i hogy soha se legyen nekem az, ami volt: az éle­tem. Vond körül a te fehér szemfedőddel, mint egy kedves halottat s ne lássam többé az ar- czát, a mosolyát, ne a gyalázatát. A te szárnyad az a gomolygó fehér lepel, lepje be a lelkemet. Zsibbassza meg az a sajgó sebet, a melyet ő ütött azzal a gyönge reszkető liliom-kezével. Felejteni akarom. Megátkozni örökre, mind­örökre. Elfeledni a boldogságomat, el az életemet, el mindent, csak azt nem, hogy éltem. Most már nincsen senkim, nincsen, mint neki nem volt akkor. Volt; csak hazudta, hogy nincsen, csak hazudta, hogy fázik, mert a lelke egy más, egy édesebb világ útjáról érkezett meg fáradtan s ő azt az utón akarta kipihenni a fáradalmakat a piszokban, a sárban — én pedig megszántam, fölvettem. Nem átkozom meg, nem. Ha nem is tudom felejteni, ha nem is tudod felejtetni — nem át kozódom. Az ón életem is olyan lesz már, mint te vagy. Szürke fáradt és beteg. Nehezen, re­ménytelenül fogok bolyongani azon a sáros utón, a hol őt megismertem. Reménytelenül, kétség­beesve, a halál biztos tudatában. Mert eljön ér­tem a halál, mint te érted el az a sárga hal­vány napsugár, a mely a te halálod. Én is ké­szülődöm. hogy legyen olyan szép azaz elmúlás mint a tied. Hasonló legyen ahhoz a bágygyadt mosolyhoz, a mely azon az estén ült az ajkán, a melyen elhagyott. Az fog kisérni a síromba. Az fog a szemfedőm lenni. Olyan szép volt, úgy a lelkembe fúrta a fejét, hogy elfeledni nem tudom. Együtt halunk meg. Szép lesz. Mint a meg­testesült költészet. Együtt halunk a sárga levél­lel, az őszi szellővel; együtt azzal a sok, sok lélekkel a mely kereste a boldogságot, de nem találta sehol. Majd üt a vágóra. Eldalolja a hal­dokló fülemile az utolsó dalát, el az elárvult lelkem minden keserűségét s aztán szépen álomra hajtjuk a fejünket, hosszú talán örökké tartó kéjes álomra, s álmodunk felőle, a fehér virág felöl, aki nem volt egyéb, mint a lelkem egy fájdalma, a mely megölt engemet. Akkor fogok még csak boldog lenni. Olyan, mint a milyen boldogtalan most vagyok. Mert az a végtelen fájdalom egy épen olyan végte­len boldogsággá fog változni. Álmodok róla, a kit korán elvesztettem, álmodni pedig szép. Szép, mint ö volt maga. Az a megtört liliom pedig — ki tudja — talán egy másik sáros utón fekszik kétségbeesve, És nem lesz, aki melengesse mint én, a kinek a halálát okozta . . . Nem; nem átkozom. Mert az az átok megzavarná az álmomat. Károlyi Lajos.

Next

/
Oldalképek
Tartalom