Szamos, 1899. november (31. évfolyam, 88-96. szám)
1899-11-02 / 88. szám
Hanem igenis, a város helyzetét is méltányolva, csak egyetlen út vezet ki e nehéz helyzetből: közbe lépni a vezető férfiáknak és kieszközölni nagyobb államsegély nyújtásával a hegyre egy önálló vallástanitói állás szervezését, melynek fizetését az állam és város közösen fedeznék, mert ezt nemcsak az teszi jogossá, hogy a teendők eilá tása egy teljesen egész embert követel, de a tradiczió is, a mely eddig a város pénztárából fizetett hivatalnokkal láttatta el az egyházi teendőket és egy olyan csapások által sújtott nép, a legszomorubb anyagi viszonyok között tengődve elvárhatja, hogy az államosítás áldásait ne saját megnyomo- rittatásán tanulja ismerni, de azt is, hogy annak a városnak, melynek testéhez tartozik ne legyen annyira mostoha gyermeke, hogy feltámadjon keblében a vágy elhagyni az olyan szülei házat, melyben kenyér helyett kővel traktálják, mert bizony mondom, ha a viszonyok ilyen irányban alakulnak, mint a hogy megindultak, okosabb dolog volna a hegyieknek különválva tartani iskolájukat, mintsem az eddig hordott teherre mégegy- szer oly terhet kapni a vállaikra s az uj teherért cserébe még az eddigi választhatási és rendelkezési jogot is elveszteni. Azon elv alapján. „A polgárok jóléte alapja a város fejlődésének“, kérem a város vezető egyéneit a fentieknek komoly és szives figyelembe vételére. Szatmárhegyi. Téli gazdasági előadások. A téli gazdasági népies előadások az utóbbi évek alatt annyira maguk felé terelték az irányadó körök figyelmét, az a közvetlen eredmény, ami ily módon különösen a kis gazdaosztály figyelmének bizonyos fontosabb kérdések és mozgalmak felé irányításában e módszer további felkarolását követeli, annyira megfelelő módszernek bizouyult, hogy a földmivelésügyi miniszter ur támogatása mellett minden évben rendszeres programmját képezi a gazdasági egyesületek, körök tevékenységének. Amig azonban kezdetben az érdeklődésnek ez előadások iránt való felkeltése érdekében helyes módszernek mutatkozott az egyes várn e- gyékben elszórva tartott népies előadások rendezése, ez intézmény fejlődésével mind inkább szükséges lett áttérni az előadások rendszeresebb, tanfolyamszerű szervezésére. így amig vármegyénkben a múlt évben 20 községben elszórva 56 előadás lett tartva, ad dig az előttünk álló téli idény programmjába elszórva összesen csak mintegy 24 előadás l«fit felvéve, a fősül}7 pedig inkább a Szatmárnémetiben tartandó mintegy 25, Nagykárolyban tartandó 10—12, Aranyos-Megyesen tartandó 6. és a Szatmár-hegyen tartannó 6 előadásra lett. fektetve. Az előadások deczember hóban fognak kezdődni, a helyi igények és viszonyokhoz mérten lesznek úgy a tárgy, az előadó, mint az időre nézve beosztva. Szatmárnémetiben 4 a növénytermelés és üzemtan, 6 a szöllószet, 4 az állattenyésztés, & szövetkezetek és bármily ismertetés-körébül lesz véve, ezenfelül még 5 a szükséghez mérten beosztva. N. Károlyban 2 a növénytermelés, 4 esetleg 6 a szőllészet, 2 az áiattenyósztés és 2 a szövetkezetek ismertetése köréből. Aranyos-Medgyesen 2 növénytermelés, 2 állattenyésztés és 2 szövetkezetek köréből. Szatmárhegyen 6 előadás a szöllő művelés köréből. Ez előadások kivonatos rövid szövege nov. 15-ig lesz összegyűjtve, hogy előlegesen kinyomatva már az előadásokon szétosztható legyen. Amennyiben a psogrammba névszerint fel nem vett előadásra vállalkozók volnának, erre vonatkozó jelentkezések a Szatmármegyei Gazdasági Egyesület titkári hivatalához intézendők ; ezekről az előadásokról is nov. 15 ig megfelelő szöveg lesz beküldendő, hogy az előadások a a nov. 15-ike után véglegesen megállapítandó programmba fel vehetők legyenek. A programmszerü előadások, mint múlt évbeD, úgy ez idén is egyenként 5 frt tiszteiét- dijjal lesznek jutalmazva. SzínházSzombaton (okt. 28.) „Boccaccio“ került színre telt ház előtt. Minden tekintetben sikerültnek mondhatjuk az előadást, melyen a nagy számú közönség kitünően mulatott; egyes részleteket többször megujrázva, alig tudott megválni egyes alakjaitól. Feledi Boriska (Giovanni Boccaccio) nagyszerűen adta a férfiszerepet, majdnem feledtette nővoltát s kitűnő éneke és i kellemes játékával egészen lekötötte a közönség figyelmét, mely nagy tetszésének fcöbbszöradott kifejezést. Rambo vszky Mariska s Szegedy Zelma. nemannyira játékuk, mint kellemes csengésű hangjuk, énekük által arattak tetszést. Latabárné ügyes, bár túlzásoktól nem ment, játékán szintén sokat nevetett a közönség. Érczkövy, Nagy Gyula és különösen Tábori tűntek ki a férfiak közül. Tábori természetes komikumával a közönséget anynyira elragadta, hogy ötször is vissza hívták s valóban nem hiába, mert előadása és ötletei mulattatok voltak s egész játéka sikerültnek mondható. Vasárnap (okt. 29.) Vidor Pál „Apja lánya“ czimü népszínműve már nem hozott nagy közönséget a színházba. Az előadás sem sikerült házi éneklési teendőket méltányos díjazásért ellátni. Helyes, de tudjuk, hogy ezt a miniszter csak tanítási időn kívül engedi meg, a tanítási időben csak oly kis községekben, a hol temetés csak kevés számmal történik évenként. De mi lesz a hegyen, a mely pl. a n-bányai ref egyházmegyének legnépesebb egyházát foglalja magában és a hol lakosainak szétszórtsága folytán egy-egy téli temetés egy egész napot vesz igénybe? Hát a vallástanitást ki fogja teljesíteni? Talán a lelkész? Nem szólok arról, hogy az itteni lelkész, mint öreg ember, 37 évi lelkészkedése után megérdemli és meg is kö vetelheti magára nézve azt, hogy újabb teherrel ne nehezítsék, óriási kiterjedésű helyen fekvő egyházában igy is ugyan súlyos szolgálata van, de volna bár az egy egészen ifjú ember is, akkor sem vállalhatná el a vallás tanítás terhét. Nem pedig a magas lélekszám és rendkívül terhes szolgálás miatt. Mert a hegyen az ev. ref. növendékek száma a három és négyszáz között ingadozik. Ennyi növendéknek heti 12 óra a val- lástanitásra legalább kell, és akkor hol az idő a lelkészi teendőkre ? Nehéz helyzet ez, mely egészen külön embert kíván. Mintha hallanám: „tartson az az egyház a vallástanitásra káplánt!“ Ámde eltekintve attól, hogy ma tanítással egybekötött állásra 800 frt fizetésen alul káplánt kapni nem lehet, de ha lehetne is, miből fizesse azt akár az egyház, akár a lelkész ? Hol a törvény, mely őket ilyen tulki- adás megtérítésére kötelezné, s hol az igazságosság, hogy az államosításnak az egyház vagy lelkész adja meg az árát? A hívek, mint városi polgárok az iskola íentartás terheit ugyanolyan mértékben kötelesek viselni, mint eddig s érette sokkal kevesebbet kapnak, mint eddig s akkor ez hát az a „nagy szerencse?“ Azt sem lehet érvül felhozni, hogy az állam adni fog a vallástanitásért tiszteletdijat, mert neve „tiszteletdij“ lévén, a valóságban csak koldus fillér az a végzett munkához képest, mert az sehol sem haladja félül a 100 frtot s vájjon áli-e ezen dijjazás arányban a nagy munkával ? Nem! az képtelenség, hogy ez azon irányban oldassák meg, mint a városi tanács szándékolja! mint a bab tiszta, mocsoktalau lelke ... ah ! a lelke . . . Nem didergett többé. Mondta, hogy árva, mondta, hogy nincsen senkije, s hogy itt nállam boldog lenne. És ha ón nem akartam volna, hogy lássam boldogan, magamat tettem volna szeretetlenné. Összeszoktunk. Az a köd, amely úgy megkinozta azt a gyönge fehér virágot— szebb volt mint a nyár lilioma — nem voít már olyan félelmes. Erős lett és — kezdtem szeretni. Sokáig nem beszéltünk másról, csak a jövőről. A múlt ? Eh! miért tekintettünk volna vissza a múltba? Mindent eltakart úgyis az az irigy köd, a mely már egyszer bódulttá tett s meghozta a boldogságomat. Nem, nem vádollak téged te szürke vándor ; te csak engem szerettél. Te nem akartad, hogy lássam annak a fehér virágnak a gyalázatát. Te tudtad azt, hogy én az útról vettem fel összetörve, dideregve s olyan jó voltál, nem akartad, hogy az életem első jóságát érdemtelenre pazaroltnak lássam. Köszönöm neked, köszönöm. Ne hidd, nem átkozom azt a már eltűnt fehér virágot, a melyet te tettél mindenemmé. Nem is tehetem. Hiszen csak a szivem jó, a szivem olyan gyönge, olyan bánatos mindig. ... És most már, amikor itt hagyott árván, egyedül, mikor már nincsen senkim, csak a csalódás: vigasztalj. Vagy ne, csak feledtesd el velem a múltat, azt az őszi reggelt, a mely megtanított szeretni azt a bűnös leányt. Feledtesd el, hogy soha, soha se jusson az eszembe, i hogy soha se legyen nekem az, ami volt: az életem. Vond körül a te fehér szemfedőddel, mint egy kedves halottat s ne lássam többé az ar- czát, a mosolyát, ne a gyalázatát. A te szárnyad az a gomolygó fehér lepel, lepje be a lelkemet. Zsibbassza meg az a sajgó sebet, a melyet ő ütött azzal a gyönge reszkető liliom-kezével. Felejteni akarom. Megátkozni örökre, mindörökre. Elfeledni a boldogságomat, el az életemet, el mindent, csak azt nem, hogy éltem. Most már nincsen senkim, nincsen, mint neki nem volt akkor. Volt; csak hazudta, hogy nincsen, csak hazudta, hogy fázik, mert a lelke egy más, egy édesebb világ útjáról érkezett meg fáradtan s ő azt az utón akarta kipihenni a fáradalmakat a piszokban, a sárban — én pedig megszántam, fölvettem. Nem átkozom meg, nem. Ha nem is tudom felejteni, ha nem is tudod felejtetni — nem át kozódom. Az ón életem is olyan lesz már, mint te vagy. Szürke fáradt és beteg. Nehezen, reménytelenül fogok bolyongani azon a sáros utón, a hol őt megismertem. Reménytelenül, kétségbeesve, a halál biztos tudatában. Mert eljön értem a halál, mint te érted el az a sárga halvány napsugár, a mely a te halálod. Én is készülődöm. hogy legyen olyan szép azaz elmúlás mint a tied. Hasonló legyen ahhoz a bágygyadt mosolyhoz, a mely azon az estén ült az ajkán, a melyen elhagyott. Az fog kisérni a síromba. Az fog a szemfedőm lenni. Olyan szép volt, úgy a lelkembe fúrta a fejét, hogy elfeledni nem tudom. Együtt halunk meg. Szép lesz. Mint a megtestesült költészet. Együtt halunk a sárga levéllel, az őszi szellővel; együtt azzal a sok, sok lélekkel a mely kereste a boldogságot, de nem találta sehol. Majd üt a vágóra. Eldalolja a haldokló fülemile az utolsó dalát, el az elárvult lelkem minden keserűségét s aztán szépen álomra hajtjuk a fejünket, hosszú talán örökké tartó kéjes álomra, s álmodunk felőle, a fehér virág felöl, aki nem volt egyéb, mint a lelkem egy fájdalma, a mely megölt engemet. Akkor fogok még csak boldog lenni. Olyan, mint a milyen boldogtalan most vagyok. Mert az a végtelen fájdalom egy épen olyan végtelen boldogsággá fog változni. Álmodok róla, a kit korán elvesztettem, álmodni pedig szép. Szép, mint ö volt maga. Az a megtört liliom pedig — ki tudja — talán egy másik sáros utón fekszik kétségbeesve, És nem lesz, aki melengesse mint én, a kinek a halálát okozta . . . Nem; nem átkozom. Mert az az átok megzavarná az álmomat. Károlyi Lajos.