Szamos, 1899. október (31. évfolyam, 79-87. szám)
1899-10-05 / 80. szám
De lia a különböző kormányforma, a nép- leiek hajtása, a népiélek tükröződése a magyar központi hatalom, a magyar királyság magának a nemzeti szellemnek szivdobogása, lüktető élete. A világnak nincs több ilyen intézménye. Nálunk a nép s király szeretető azapont, amelyen a magyar királyság speciális jelentősége megfordul. Egy nép osztatlan szeretető pedig nem legbiztosabb záloga-e a királynak ? Mikor alha- tik egy király biztosabban, mint mikor tudja, hogy mind egyért és egy mindért él. A zsarnok, a ki a rettegtetós ostorát suhogtatja, nem szabad nép, jogokkal biró polgárok, hanem rabszolgák gyáva hada felett uralkodik, a rabszolga pedig mindig készen áll tőrét szivébe mártani. A magyar a király szivét kivánja, melynek szeretetét viszonozni is aztán ő tudja, mert nincs annyi pénz, nincs annyi vér, melyet a magyar e szivért e szeretetért áldozatul ne hozna meg. Hiszen úgy tartja, hogy a király becsülete a nemzet becsülete, érdekeik egybevágók, dicsőségük közös, a mi egyiknek e boldogság gyümölcseit termi, a másiknak is ezt cselekszi, a mi az egyiknek fáj, a másikat is keseríti. A magyar nép nem dühös nyáj, melyet meglánczoini kell; a magyar nép az állam szive, csak érinteni kell, hogy belőle az önzetlenség becses kincsei, a hősi erények és bátorság gazdag forrásai felfakadjanak. A nemzet királytiszteletének alapja a szent korona, melyet az isteni gondviselés itt-ott egy évezreden át oly csudás kegyességgel védelmezett. Minden más népnél ékszer csupán a a korona, nálunk szent klenodium, mely a nemzet dicső hagyományai által megszentelve jelenti a kereszténységet, melynek a nemzet műveltségét fenmaradását, boldogulását köszöni. Jelenti a nemzeti szabadságot, alkotmányos jogokat s a teljes államjogi függetlenséget; jelenti a magyar birodalom létjogát, a népek egybeforra- dását. Szépen fejtegeti ezután szónok a király és korona közti viszonyt, mely után beszédét igy folytatja : A magyar nemzetnek sok bölcs, nagy és jó királya volt, de szeretettebb Ferencz Józsefnél egy sem. Egy király, midőn trónra lépett, hogy bölcsen uralkodhassék és népét boldogítsa, 3 igazságot állapított meg: hogy emberek felett uralkodik, hogy a törvények korlátái között kell mozognia és hogy örökké nem él. Ferencz József e 3 elvhez hozzátette a negyediket és ötödiket : a fejedelemnek első sorban kötelessége megismerni népét, népe szellemét s mindenek- felett szeretni kell őt. Ezért fokozódott rajongásig az őt övedző nemzeti hódoló szeretet, melynek lángjai tulcsap- nak az ország határain s a világnépek lelkes bámulatát keltették fel s ma az idegenben is caudálják, szeretni öt, mint a királyok ősz pat- j riárcháját, a legaikotmányosabb fejedelmet. Sokszor fogott fegyvert jussa védelméül a nemzet, de királya, a legelső magyar ember ellen soha s ha fogott, azért fogott, mert a király nem volt, vagy nem lehetett a legelső magyar ember. Térden állva mondhatunk hálát a magyarok Istenének, hogy a legutóbbi véres harczok zivatarai után ő volt hivatva fátyolt boritni egy vigasztalan múltra, hol a fejedelem és nemzet útja messzire eltértek. Rég múlt dolgok ; emlegetésük már nem is fáj ; hiszen jó öreg királyunk baráti jobbot nyújtott hű magyarjainak s közös munkára hívta fel az egész magyar nemzetet. És ennyi jóért, jóságért, szivnemességért mit nyert jutalmul az élettől ? Borítsuk el szemeinket! Csak keserű könnyeket. S mikor mindenütt ujjong a jólét, mikor a nemzeti fejlődés, kultúra világra szóló sikerekkel büszkélkedik, midőn Európa irigyli gazdagságunkat s bámulja civilisatiónkat, a midőn a nap magasan delel ifjú fővárosunk felett, a király kezébe temeti gondterhes fejét s csendesen zokog, bánkódik. Egy emberöltőn át minket elkerült a csa pás, s mintha ő lenne az áldozati engesztelő bárány, minden szerencsétlenség őt éri. Mintha csak az ő szive vére volna boldogulásunk váltságbére. Nem, nem! Királyunk veszteségei a mi veszteségünk is. Csatákat, országokat veszített; érezzük veszteségeit; elvesztette trónja örökösét, szeme fényét; meghajtotta fejét s bár nyögött az irtózatos csapás alatt, de meg nem tört, mert a Golgota keresztjén keresett vigasztalást és mi e fejedelmi ifjúval elvesztettük történetünk talán legdicsőbb korszakát. Elvesztette földi élete boldogságát, élettársát, vigasztaló angyalát, aggkorának támasztó botját; a genfi tör az ő szivét is találta, az ő szivét is halálra sebezte. Itt e lepel alatt van elrejtve a magyar Mater Dolorosa, a magyar Nióbé fejedelmi alakja. Itt van Magyarország legjobb barátnéja, ki segített összetörni a rabbilincseket, bűvös kezekkel szerteüzni a komor fellegeket s szertetépni a sötét gyászleplet. Magyar nagy asszony volt, ki túláradó örömmel illesztő fejére e magyar kofonát, sirt Deák Ferencz koporsójánál. Az élet öt sem kímélte ; tőrt döfött szivébeA magyar nemzet megsiratta és emlékének majd szobrot, templomot emel. A nagy királyné neve a nép ajkán örökké élni fog. És most hulljon hát le a lepel! Nincs többé szavam! Éljen a király, éljen a haza! A szatmári lóverseny. A „Szatmármegyei Gazdasági Egyesület“ által rendezett idei lóverseny, bátran elmondhatjuk, hogy minden ez irányban eddig elért helyi lóversenyt felülmúlt. A ragyogó verőfé- nyes őszi délután '/22 órájától kezdve pompás fogatok hosszú sora vonult a lóversenytér felé. A fogatok szebbnél-szebb, kedves, eleven és előkelő közönséget vittek. A nyárias meleg és vidámság pirosította arczok a diskretül finom toillettekben, az eleven virágkorzó benyomását tették a nézőre. Tarka vegyületben hullámzott a lóversenytér felé vezető gyalog útvonal is. A zöld gyepen szokatlan nagyszámú emberáradat, itt ott két-három irányba szakadozva rendkívüli érdeklődésről tanúskodott. Mire a sokaság egy része a hegyi vasút töltésén foglalt állást, honnan a versenytér szintén betekinthető volt, a tribünökön az előkelő közönség már helyet foglalt. A tribün csak úgy ragyogott a színek tarkaságától, mintegy szőnyegkert, melyben a fehér tónus vált ki. A zöld gyep pompás alapszínén kedves látványt nyújtott itt egy rózsaszínnel szegélyezett könnyed díszítésű toilletben levő hölgyalak, amott egy'fehór alapon áttetsző fekete csipkézettel diszifett hölgy, a mint távcsövével a közönséget szemléli, itt gyöngyvirágok, amott violák százai suttognak, birálgatnak s lorgnetteik üde fiatal arczuknak mily bájosan kölcsönzik a verseny-szakértő pikáns komolyságát ! A korláton belül levő versenytéren is igen nagy volt a mozgalom, hol Habrovszky József honvéd ezredes és Domahidy Sándor intézkednek. A versenytéren Kovásznay Zsigmond honvédszázados, mint főrendező osztja katonásan parancsait. A jury-páholy alatt mérlegelnek; csatlósok futnak ide oda, hogy a kiszabott időre minden teljes rendben legyen. A versenytér oldalán sürü csoportok verődnek össze a totaliza- teur körül. Lovat és lovast birálgatnak s biztatják egymást favoritjaikra. A gazdag Programm első száma a mezőgazdák versenye volt. Tizen pályáztak a dicsőségért. 1600 métert kellett befutni. y43 órakor indult meg a színes szalagokkal megkülönböztetett lovas csapat. A versenyző lovak egyrésze már a negyedik zászlónál kitört. Elsőnek érkezett Darabán Sándor Udvariból s igy az első 100 korona dij az övé lett. Második dijat 6C koronát nyerte Laky Lajos Szatmárról, a harmadik 40 kor. dijat Barazsu Sándor Udvariból. Valamenyi dij a br. Vécsey József ajándéka. Az akadályversenyen Remenár huszárhadnagy Fakirja volt a favorit, de cserben hagyta a tipelőket, mert csakhamar kitört. A 4000 métert befutott lovak közül első lett Lip- tay Béla Csalfája (800 kor.!, 2 ik Burchard Béla- ! váry Aladár, hadnagy Gigije. (A tétek összegét j nyerte.) Totalizateur 1 : 1 kor. A katonatisztek versenyén (1600 ha egyik kezével sebet üt, a másikkal gyógyirt köt a fájó sebre! * * * Bereg megyében született, de gyermekkori hajlamai a régi Szabolcs és Szatmármegye jellegét viselték magukon. Egy bő lobogós gyolcsinget, egy darutollas pörge kalapot nem adott volna oda a Car- dinálisok összes biretrumáért, nem a tiaráért. És mégis pap lett belőle, mert édes anyja — kit az imádásig szeretett — az oltárnak — Istennek szánta még zsenge korában. Nehéz szívvel vált meg nyalka ruhájától, erős harczot vívott lelkében természeti hajlama az anyai szeretettel, de győztes az édes anya lett. Fölküldték Budapestre a központi papnöveldébe. Kissé nyegle duhajkodáshoz hajló természete sok borsot tört elöljáróinak az orra alá, — de ő is szenvedett, érezte a vas markot, a mely megfékezni iparkodott. Csak azért szállt ki egyik kirándulásunk alkalmával Egerben, hogy egykori Praefectusá- nak, Eger nagynevű érsekének bemutassa papi talárját. Miért? Mert minden „stikli“-je után azt jövendölgette neki, hogy: „Sohase lesz magából pap!“ Valahányszor az egykori Jezsuita kolostor — a központi papnövelde előtt sétáltunk el Budapesten, mindannyiszor egy nehéz sóhaj tört elő kebléből és „szenvedéseim tanyájának“ keresztelte el a nagy házat. Mennyi kisértésnek volt itt is kitéve. Sugár szép alakja, rózsás szép arcza, intelligens két szeme ... no meg szívhez szóló gyönyörű tenor hangja mindenkinek feltűnt az egyetemi templomban. Hivogatták-csaiogatták . . . ment is volna, mert kergette temperamentuma, no meg a vágy Isten papja helyett Thalia papjává lenni, de nem ment, színpad helyett tovább énekelt az Ur oltára előtt, Isten nagyobb dicsőségére, mert tudta, hogy édes anyja talán belehalt volna a cserébe. így került aztán papi tanulmányai végeztével Szatmárra. Ma is szemem előtt lebeg szép alakja — nyalkán kifésült haja, meg csokros lakk czipöje. De szép legény volt! Aztán olyan nyílt becsületes volt az arcza és beszélő kék szeme, hogj7 lehetetlen volt belé nem szeretni. Talán az is volt a baja, hogy sok jutott ki neki a jóból. Úgy látszik, elsőnek járt ott, a hol a testet meg a lelket gazdagon ruházzák föl. Szép testben szép lélek lakott nála, mert eleven észjárással birt — kitűnő emlékező tehetsége volt, no meg csengő hangjához olyan szónoki talentuma, hogy ha megnyílt az ajka, Caesarként: jött, látott és győzött. Kár, hogy a szorgalom nem állott arányban tehetségével, a Gondviselés sokat adott neki — ö keveset szerzett hozzá, ha többet tanult volna, országos hirü ember vált volna belőle. A püspöki Aulából boldog emlékű Páskuj Lajos plébános oldala mellé került. Együtt hódítottak templomban, társaságban. Minden szív hangosabban dobbant meg, ha ő énekelte az Evangéliumot vagy mise végén az „Ite missa“-f, — ha pedig meghallották, hogy a szószékre fog lépni, minden vallásfelekezetü tódult az Isten házába, hogy meghallgassa Szat- már „aranyszáju szent Jánosát.“ Hát a fehér asztalnál, amikor princzipális- sával felváltva tosztiroztak ? . . . nem egyszer hallottam megjegyezni, hogy: „No most már beszéljen valaki, ha van hozzá bátorsága.“ Az elismerés zászlaját nem tudom mikor hajtsam meg mélyebben „Ave Máriája“ vagy Hehelein prépost úrral énekelt duettje előtt, mit a 11 órás miséken együtt énekeltek. Hát társaságban amikor reá húzta, hogy: „A faluban utcza hosszat Muzsikáltatom magamat.“ Vagy: ... de ne tovább, miért marczan- golni az emlékezet karmaival a frissen vérző sebet. Volt és nincs, nem maradt egyébb belőle, mint fájó emléke — no meg az a sirhant, a melynek helyét még viruló korában, — mosoly - lyal ajkán, maga jelölt meg magának. A plébániáról a gimnáziumba került tanárnak. Húsz évig volt itt bálványképe tanítványainak. Ez az időszak volt életének fénykora. Ebben az időben szerették lejobban és legtöbben. Ekkor volt működése áldásos és boldogító és mi legfőbb: tövis nélküli. A mikor plébánossá lett, nem volt valamire való idegen, ki a rozzant kis ház ajtaján be ne kopogtatott volna, nem volt idegen, aki onnan
