Szamos, 1899. október (31. évfolyam, 79-87. szám)

1899-10-12 / 82. szám

nunk, hanem csak a női önérzettől. Ez a va­lóban nemes kiinduló pont és mindama tö­rekvések, amelyeknek kutforrása a női önér­zetben rejlik, vezethetnek biztosan ered­ményre. A nők tudása éppen úgy a nemzet kincse, mint a férfiak tudása. Büszkék va­gyunk rá. Es ha ez a tudás nem ront a nő természetességén, bárki mit szóljon is, dicsé­rettel kell, hogy adózzunk neki. De mihelyt a nő azt tartja, hogy természetes hivatását el szabad {elejtenie és a férfi majmolójává fajul, ez visszatetsző és mindent, csak di­cséretet nem érdemel. —ö. —n. Pinczeszövetkezetekről. (Ismertetés Zigány Zoltán és Baross K. pálya műveiből.) Széltében-hosszában úgy szokás a mi szép hazánkat emlegetni, mint a tejjel mézzel fotyó Kánaán gazdag, boldog földjét. És ha végig­megyünk az ország változatos vidékein, be kell ismernünk, hogy sok igazság van ebben a nagy dicséretben. Búzánk aczélos, rétjeinken gazdag rendeket ád az illatos, kövér fü, mindenütt édesre zsendül a gyümölcs, boraink tüzesek és zamatosak, a vizekben halak, erdőkön, mezőkön vadak tenyésznek, férfiaiuk erősek és munkások, asszonyaink szépek és szorgalmasak ;• egy szó­val mindenünk megvan, a mi csak egy ország gazdagságához, a nép jólétéhez szükséges. its mégis azt látjuk, hogy népünk és kivált a gazdaember nem él olyan jólétben, a minőben élnie lehetne, mert nem aknázza ki azokat a kincseket, a melyek földjeinkben rejlenek s nem veszi igénybe azokat az előnyöket, melyek ter­ményeink feldolgozásánál és értékesítésénél ki nálkoznak. Ebben a kis füzetben bortermelésünk bajait őszintén feltárva, azt akarjuk érthető sza­vakkal előadni, hogyan lehetne e sok megpró­báltatáson keresztül ment foglalkozást virág­zásra emelni ? Mindvégig különösen szem előtt fogjuk majd tartani a kistermelőknek szükség­leteit és tehetségeit, mert hiszen a jó tanácsra, a vezetésre és a segítségre az 1—2 holdas vagy a még ennél is kisebb szőlősgazdák, az egyszerű tapasztalatlan, szegény emberek vannak legjob­ban reászorulva. Ha a régi jó módú bortermelő vidékeken járunk, mindenütt csak a filloxera pusztításairól és a külföldről hozzánk származott szőlőbeteg­ségről hallunk siralmas panaszokat. Csendes szomorkodással regélnek az öregebb szőlősgaz­dák arról a jó világról, a mikor a filloxera előtti időkben hegyen-völgyön hangos szüreteken ör­vendeztek a bőséges jó termeseknek. Az ilyen bánatos visszaemlékezéseknek aztán rendesen az a vége, hogy a filloxera meg a szőlőbetegsé­gek az okai mindennek. Az ujjonau telepitett rónasági szőlők gazdái is csak a sdőlöbetegsé- gekre panaszkodnak. — Pedig hej ! de sok más egyéb baja is van a magyar bortermelésnek. Mert lám! a filoxera-veszedelmet sok vi­dék már valahogyan kiheverte, sok helyen meg épen most buzgolkodnak azon, hogy újra tele pitsók az elpusztult szőlőket; azután meg a ho­moki szőlők is egyre szaporodnak. Az amerikai szőlők s az oltványok, meg a szénkéneggel való gyéritő eljárás már diadalmaskodnak a szörnyű kis ellenségen. A különböző permetezések, meg a műtrágyák s a gondos müvelésmódok pedig egyre jobban védelmezik fáradságunk gyümöl­cseit más szőlőbetegségek ellen is. — Mindezek tehát csak olyan bajok ma már, a melyek ellen szakértelemmel és költséggel lehet védekezni. Hogy azonban a költség kikerüljön, a termelést kell jövedelmezőbbé tenni. Csakhogy nálunk épen a jövedelmezőség dolga áll mostanában nagyon rosszul. Vegyük csak sorra ennek egyes okait. Első sorban is itt van mindjárt a hazánk­ban nem ritka jégverés, a mely az utolsó évek­ben sok jó borunkat leszüretelte országszerte. Ha a szorgalmas szőlősgazda 3—4 éven át ősz. szerakargatott valamit, az ötödik-hatodik esz­tendő jégverése megint csak elnyeli az iparko­dás drága gyümölcseit. E baj elien nincs más védelem, mint a jégbiztosítás, a mely orvosság megint keserű, mert ez is uj költség. Azután ritka esztendő az olyan is, a mely­ben a termést az ország egyik-másik vidékein a májusi fagyok meg ne dézsmálnák. Ezekhez az elemi csapásokhoz járulnak még azok a gazdasági és üzleti bajok is, a me­lyek országszerte többé-kevésbé mindenütt érez­hetők. Ezek már a termés mennyiségét nem igen veszélyeztetik, hanem nagyon erősen nyom­ják lefelé az árakat. Igen nagy baj az, hogy egyenlő minőségű nagyobb borkészleteket az egyes borvidékeken alig lehet beszerezni. Ugyanannak a szőlőnek két egymásutáni évbeli termése úgy elüt egymástól, mint két szomszédos gazdának ugyanegy évjá­ratból való bora. Már pedig állandó és biztos vevőkre csak úgy számíthatunk, ha évről-évre lehetőleg egyforma minőségű borkészletet, kellő mennyiségben vagyunk képesek nekik nyújtani. Gondoljuk csak végig egv-egy magyar szüret lefolyását s még egy csomó termelési hi­bára, sőt vétekre akadunk. A mint a szőlősgazda jókor reggel elkezdi a szüretet, a keverten ültetett szőlőfajtákat egy­másután hordják együvé a nagy kádakba úgy, a mint jön reggeltől estig. Azután megtapossák, a tehetősebbek itt-ott szőlőmalmon megzúzzák, sőt — úgy a hogy — ki is préselik. A must aztán a maga emberségéből erjed úgy, a mint azt a pincze hőmérséklete engedi. Már most gondoljuk meg, hogy a különböző fajú szölőfűr- tök érettségi foka mennyire eltér egymástól; az egyiknek czukortartalma nagyobb, a másiké kisebb; a korán reggel szedett hideg szőlőből másképen indul meg az erjedés, mint a délutáni átmelegedett szemekből. A fehér szőlő héjában levő igen finom, zamatos anyagok a törkölybe kerülnek s értéktelenül, kihasználatlanul pusz tulnak el abban azzal a czukorral együtt, a me­lyet a tökéletlen taposás és sajtolás nem tudott belőle kivonni. Maga a pincze kezelés legfonto­sabb munkája, az erjedés, a pincze hőmérsék­lete szerint egyszer hamarább szűnik meg, más­kor meg tovább tart, mint kellene. Vájjon csodálkozhatunk-e azon, ha a ke­vert fajtájú és a különbözőképen érett, hidegen és melegen együvé zagyváit szőlőből kevés és silány minőségű mustot kapunk? Nem termé­szetes-e továbbá, hogy ebből a silány nyers anyagból a tökéletlen erjedés és a későbbi ügyetlen kezelés után, mindenféle betegségnek kitett rósz bort kapunk? Az eczetesedés, a do­hosság, a nyulósodás, a törés és a nehéz derü- lés és sok más baj ered a hibás szüretelósből és helytelen kezelésből. Aztán, ha e sok veszedelem között mégis csak talál a vevő kedvére való bort, tudnánk-e neki ebből egyforma minőségben még egy pár sz'z vagy ezer hektoliterrel szolgálni? Bizony még a,legnagyobb termelők is alig képesek erre! Általában a mi borászatunknak a következő fogyatkozásai és hibái vaunak : 1. a drága nyersanyagot nagyon hiányosan rosszul használjuk ki ; 2. a gondatlan és hibás kezelés folytán sokkal silányabb minőségű bort tudunk elöálli- tani, mint a milyent okszerű műveletekkel elő- állithatnánk; 3. borainknak nincs állandó, egyforma mi nösége és jellege. A legnagyobb baj, a mefyből minden kár ered, az, hogy a szőlősgazda maga szüreteli le a szőlőjét s borát maga erjeszti, kezeli és áru- sitja. Az 1—2 holdas szőlősgazdák egyáltalában nem, de még a nagyobbak is csak ritkán ren­dezhetnek be olyan nagy és költséges présháza kát, erjesztő kamarákat, a szüreteléshez és a borkezeléshez szükséges drága gépeket és esz­közöket, a milyenre a fent elősorolt bajok or­voslása végett szükség van. Bizony nem igen tehetik ezt a mi termelőink, különösen nem a kisgazdáink. A kinek egy kis megtakarított tő kéje volt, az jóformán elfogyott a védekezési munkálatokra, meg az újra telepítés költségeire, sőt sok szőlősgazda a rósz esztendők alatt adós­ságba keveredett. A legtöbb termelő tehát sem a maga tőkéjével, sem kölcsönpénzzel nem vál­lal kozhatik nagyobb befektetésekre. Tarthat nak-e maguknak tanult, szakértő borkezelőket, avagy maguk egész idejüket reá fordithatják-e a néhány hektoliter bor kezelésére ? — Bizo­nyára nem ! Hogyha tehát virágzásra akarjuk emelni borászatunkat, akkor oda kell fejlesztenünk a szüretelést és a borkezelést, hogy az a legna gyobb szakavatottsággal és tökéletességgel vé­geztessék. Nagy baja a mi bortermelőinknek, hogy a bor eladása körül nagyon járatlanok és habár a filloxera pusztításai és a szőlőinket ért más elemi csapások következtében évi bortermésünk mennyisége tetemesen csökkent, sokszor hallunk panaszt a miatt, hogy a termelők nem tudják eladni boraikat, vagy pedig kénytelenek azt olyan áron eladni, a hogy azokra épen vevő akad ; viszont a fogyasztók meg alig bírják a jó bort megfizetni. Mindezeknek a bajoknak megszüntetése vagy lehető orvoslása végett ajánljuk mi külö­nösen a kis és a közép szőlőbirtokosoknak azt, hogy alakítsanak maguk közt vidékenként pin- czeszövetkezeteket. Nagyon jó volna, ha ennek az egyesülés­nek a nagy fontosságát jól eszébe véshetném minden olvasómnak ; Pál apostol ékes szavaival szeretnék szólani, hogy mindenkit meggyőzzek arról, milyen nagy erő van az egyesülésben, és milyen nagy gyöngeség a magános elhagya- tottságban! Egy egészen ide vágó rövid kis történet jut eszembe, ez talán felvilágosítja azt a nagy gondolatot, a melyet az én egyszerű szavaim nem eléggé fejeznek ki. Egy öreg, sokat tapasztalt gazda halálos ágya melle hivatta hat felnőtt fiát s aztán hat pálczikát kötött össze jő erősen egy csomóba s egymás után felszólította fiait, hogy törjék ketté az összekötött csomót. Az erőtől duzzadó edzett legények hiába feszítették meg minden erejüket, nem tudták ketté törni a köteget. Ekkor az öreg szótbentotta a csomót és elhaló erejével egyenként eltördelte a pálczikákat; azután azt az intést hagyta örökül a fiaira : „Lássátok milyen gyengék lesztek, ha széthúz­tok egymástól és milyen erősek, ha összetartva, egyet akartok !“ Úgy vélem, hogy az egyes pálczikákhoz hasonlítanak a mi kis szőlősgazdáink és az erős csomóhoz hasonlítanak a szövetkezeti borterme­lők. A mi lehetetlen az egyesek gyöngeségének, könnyű dolog lesz az egyesült erőnek. E kis füzetnek épen az a föladata, hogy megismertesse az érdeklődő szőlősgazdákkal eze­ket a szövetkezeteket, tanácsokat adjon a meg­alakításra és vezetésére vonatkozólag, végre pedig kimutassa, hogy mikópen segítenének a pincze- szövetkezetek a bortermelők égető bajain. Az életbiztosításról. Takarékosságra int a kor szelleme egyrészt azért, mert ijesztő módon tolong minden pályán a tömeg ember és íryüzsgő sokaságábél nem min­denkinek jut ken3'ér ; másrészt, mert ezrek ke­zéből csavarja ki az életfenntartó eszközt — a gép és még folyton növekvőben van a liarcz az emberi erő és a masina energiája között. Pa­naszra nyílik az emberi ajk, mint Madách Em­ber tragédiájában mondja: „Több az eszkimó, mint a fóka!“ Nagy szociális átalakulásoknak kell történniük, hogy kiegyenlítést njmrjen az emberkinálat és a kereslet közötti kedvezőtlen arány és csak jövő generácziók fogják a szo- cziálizmus nivelláló hatását érezni; de amig a társadalom üstjében a jövő óletitala forr, addig hallani véljük a kor intelmét, amely szól sze­gényhez, gazdaghoz egyaránt: „takaríts !“ És boldogok, akik a kor szózatát hallják és követik. Az életnek legnagyobb bölcsessége szól be­lőle hozzánk. De mi még messze mögötte vagyunk más kultur államoknak ezen intelem kellő megérté­sében ; mutatja és szomorúan igazolja ezt az az alacsony arányszám, amely hazánkban az élet­biztosítás terjedtségét jelzi. Pedig az észszerű takarításnak épen az életbiztosítás utján kell megtörténnie, mert hiszen kiszámíthatatlan a sors szeszélye és soha sem tudhatjuk, hogy meg­engedhetik-e érnünk a következő napot. Demit takaríthatunk, ha nem áll rendelkezésünkre hosz- szu idő a takarításhoz? Mig az életbiztosítás intézményének épen abban rejlik áldásos és üd­vös volta hogy előre is tudjuk : mentei a taka­rított összeg, akár felénk suhint a halál kaszája akár nem Ha van törvénye a nagy számokuak úgy még inkább van a fix számoknak törvénye a küzdelmes létben, amely, hogy meddig tart, nincs halandó, aki megmondhatná. A gyásznak könnyűjét ugyan nem, de a ; nyomornak sok ezer könyjét szárítaná fel, ha az életbiztosítás intézménye napjainkban ter­jedtebb volna nálunk magyaroknál. Pedig még mindig ott tartunk, hogy ügynökök ezrei moz • gósittatnak az üzletszerzés czéljából és ezeknek valóságos demosthenesi eloqueuciát, ördöngös

Next

/
Oldalképek
Tartalom