Szamos, 1899. október (31. évfolyam, 79-87. szám)

1899-10-08 / 81. szám

megy, talán már részvénytársaság is vált egyik vagy másikból.

Azt tartom tehát, hogy a mit eddig mulasztottak a mi tímárjaink, egy kis komoly törekvéssel utánna pótolhatják a jövőben, ha ők is beszerzik a fent említett három segitő gépet, hisz ezek most már nem is drágák, és a mit egyenként nem bírnak, azt elbírják egyesült erővel, a kevésbé jó módú tímárjaink közt az egyik megszerzi a hasitó gépet, a másik a fodoritóc, a harmadik pedig a simítógépet, és igy csereviszonyban segitik egymást a munka elvégezésénél.

A technika haladása különben ebben a kérdésben segítségére kínálkozik a szatmári tímároknak, amennyiben villamtelepünk áramát használhatják előnyösen, mint hajtó erőt gépeiknél transmissió alkalmával, és ez a körülmény nagyban megkönnyíti bármilyen kisipari műhelyben a különböző gépekkel való munkálást Eddig az ilyen ipargépek hajtó erejéhez minden egyes helyen egy gőzgép lo- komobilt kellett szerezni, ennek kezeléséhez gépészt, fűtőt tartani; ehhez nagy pénzbeli befektetés kellett és nemcsak nagy kezelési költséggel járt, hanem akkor is egész nap fűteni kellett a gépet, ha közbe-közbe csak egy pár munkaórát igényelt az üzem a hajtóerőtől.

A villám áram hajtó ereje ugyan egységárában drágább mint a gőzerő, de csak ott, a hol a hajtó erőre folyton szükség van, ellenben ott, miként a kisiparnál, a hol a gépek munkáját naponként csak egy pár órán át veszik igénybe, ott sokkal olcsóbb a villamos áram ereje. Ezt felismerték Németországban, a hol most gomba módra szaporodnak nemcsak a nagy gyárak, hanem a kis ipartelepek gépek működésével és ezeket száz számra hajtja egy-egy központból a villamos telep átviteli ereje, félredobják a már meglevő gőzgépeket és nyugalomba helyezik az eddig fiistölgött nagy kéményeket.

Ha tehát a mi tímárjaink gépek beszerzésével a borkészítésében jól, szépen fognak dolgozni, a mi által képesek lesznek, verseny- képes áruikat olcsón és mégis haszonnal árusítani, akkor a mi suszterjeink, csizmadiáink és szíjgyártóink az itt készült és megfelelő

bőranyagot nem pedig idegenből hozott árut fognak forgalomba hozni, sőt ők is képesek lesznek lépésről-lépésre a szakmájokba vágó gépeket megszerezni és iparüzemöket fejleszteni. — Ez volna szerintem ezen iparágakra egyik segitő mód, hogy általa iparosaink a vevő közönségnek szép, tetszetős és főleg olcsó árba kinálják készitményöket.

A többi iparágak is igy, vagy ilyenformán megtalálhatják a fejlődés módját.

Az állam pedig úgy segíthetné elő az iparosok munkaképességének a fejlődését, hogy a működésbe jövő és az ipart fejlesztő gépek beszerzési értékének a 6%-os kamatát az illető iparos kereseti adójából, mint prämiumot levonni engedné. — Ehhez a fejlődő iparnak mint országos érdeknek ép oly jogczime van, mint a gyári ipar adómentessége, mint a czu- kor és szeszkiviteli prämiuma vagy mint az I új házak évekre szóló adómentessége.

Teitelbaum Herman.

Hämopatia (vérgyógyászat.)

A tapasztalati tudományok — és ezeknek egyik legkiválóbbika : az orvostudomány — haladásukat nem annyira a tervszerű logikai gondolkodásnak és czéltudatos kísérletnek köszönik, hanem sokkal inkább az eddig ösmeretlen természeti folyamatok véletlen fölismerésének, sőt vajmi gyakran valami hirtelen fölbnkkanó eszmének. Bizony nem egyszer úgy jár a kutató tudós, miként Kolumbus : Indiát keresi fölfedezi Amerikát!

Egyedül a gyakorlati észlelésből levont tudomány és az ennek révén szerzett igazságok j vezethetnek az orvosi tudomány labirintusában !a világosság felé. Meg is mutatják épp az utolsó évtizedek tapasztalatai, hogy számos betegség, az emberi szervezetben beállott legkülönbözőbb megzavarodások, a melyek eddigelé legnagyobb gondot okoztak az orvosnak s a melyeken tudományának tehetetlensége zátonyra jutott — immár sokkal megfelelőbb és eredmónyteljesebb kezelésben részesülhetnek, a mely egészen uj utón visz a gyógyuláshoz.

Ezen nagy horderejű haladást az orvosi tudomány azon nagy igazság fölismerésének köszöni, hogy az emberi szervezet fiziológiai, illetőleg biológiai életfolyamainak alapeleme a vér. Ez ama áldást és pusztulást magával vivő autokrata, aki egyrészt alkot és táplál, mig másrészt a már fonál ló alkotmányt alattomos erőszakkal elrontja, elpusztítja.

Mert a vérnek legnevezetesebb rendeltetése az, hogy a test fölépítéséhez és táplálásához szükséges anyagokat magába vegye és az egyes szervezethez juttassa, másfelől pedig az anyagcsere káros termékeit az elválasztó szervek utján eltávolítsa.

A vérnek és a test szerveinek eme szoros kölcsönhatása szükségképpen maga után vonja azt a nevezetes jelenséget, hogy a vérnek bármilyen múló vagy hosszantartó elváltozásának vagyis megbetegedésének okvetlenül nyomában jár a szervek működésének valamilyen megzavarodása, amijhosszabb ideig fönmarad, maguknak a szerveknek beteges elváltozását is okozza, Ebből önként következik, hogy csakis a vér helyes kémiai összetétele tartja fönn az egyes szerveknek szabályszerű működését és biztosítja az által az egész test zavartalan jólétét. — Másfelől pedig a szerveknek a vér megbetegedése által már okozott rendellenességeit és esetleg már kifejlődött beteges elváltozásait csakis a vér újjászervezése szüntetheti meg.

Ezen az örök igazságon sarkallik a hämopatia a (vórgyógyászát), a melynek úttörője é- ezidőszerint egyetlen képviselője Kovács J. dr. egyetem, orvostr. häemopata, aki Budapest ten V. Váczi-körut 18. szám alatt a kifejtets elveken alapuló rendelő intézetet nyitott, a hol mindazon krónikus (régi) betegségeket gyógyítja meglepően gyors és gyökeres módon, a melyek a vérnek főntemlitett elváltozására vezetendök vissza.

Ilyenek: a kösz vények, még legsúlyosabb formái is, női bajok és sápkórság, idegbajok (ilyenek a migrain, álmatlanság, szédülés, hisztheria és neurasthenia, gerinczagy bán talmak, asthma, szív- és gyomorbajok, makacs vér és börbán- talmak.

Annál nagyobb e gyógymódnak jelentősége mert amint az eddigi tapasztalat híven mutatja, legbiztosabban megvéd a korai megva kulás, valamint a szélhüdés, agylágyulás és elmezavar kitörése ellen. Több ezerre rúg azon betegeinek száma, a kik az ország minden részéből sőt a külföldről a hämopatia üdvös kezelését igénybe vették és annak köszönik teljes fölgyógyulásokat.

Kovács dr. intézetén kívül vidéken is kezel betegeket és díjazott levélre készséggel válaszol.

Színház.

F. hó 4-én Ohnet elévülhetetlen „Vasgyá- ros“-sa került szinre csaknem üres ház előtt. Claire szerepében Ardai Idát láttuk, ki mint drámai hősnő teljesen bevált. Élénk játékkal, több helyütt megkapó realismussal juttatta kifejezésre a gőgös arisztokrata nő szenvedélyes

Ä múlt.

„Felütnék szemein előtt a múltam.“

Coppée : A hajótörött.

. . . Pedig nekem is volt. Szép napsuga ras múlt, mely most is fogva tart, most is emlékemben él, mintha tegnap történt volna. Csak olyan álomszerű, mint a milyen egy egy ideális tizenkilencz éves lányé lehet . . . Nem érti? Nem akarja érteni? Hát olyan lehetetlen az, hogy mi is szeretünk; vagy csak maguknak lehet — szabad szeretni ? Ne higyje! A mi szerelmünk erősebb, gyöngédebb, mint a maguké s ez a mi múltúnk Hallgassa meg ! . .

. . . Ott, a hol az a régi, mohos kőoroszlán siratja az elmúlt idők aranyszabadságát: ott láttam meg azt a szőke fiatal embert, a ki már a múlté — a kert árnyékos, hűvös szögletében. Magas sugár alab volt; vöröses bajusza fónylett mint az én szemem akkor. Természetesen megismertem. Bátor volt, szinte tolakodó és ez tetszőit nekem. Édesen beszólt, mint egy szerelmes színész s csókkal váltunk el Nem ez volt az, a mit mindennek neveznek. Megszerettem igazán. Mert nekünk, lányoknak, olyan érzékeny, olyan ideális, mondhatom tulideális lelkünk van, mint a milyen maguknál nem lehet. De hát — mondja — vótkezünk-e azzal, ha szeretünk ? Tartozunk-e felelősséggel azért, hogy nekünk is olyan szivet formált az a nagy hatalom, a melynek neve természet, mint maguknak. Nem, ón azt gondolom, hiszem, érzem, hogy nem. Mert akkor miért a szív, miért az érzelem világ, miért egyáltalán a teremtés, ha nem lehet, nem szabad szeretni. — És nekem szabad volt.

mert megengedtem magamnak. Szerettem is rajongva, mint a hogy más századvégi leány talán nem képes. Nem kérdeztem: kit, nem azt, vájjon érdemes-e a szeretetemre — a szerelmemre. Csak éltem egy édes, misztikus világban, a szerelem világában, a melynek egyedüli tárgya volt a szőke, vörös bajuszu fiatal ember, a kinek már felesége is volt . . .

Igen, mert volt. De mit bántam én azt ? Reggel volt, szürke, kéjes reggel s mintha kény- szeritett volna az álomra — mintha mondta volna: „Csak álmodj szépet és ne akarj

felébredni.“ Nem akartam. Es kellett . . . Emlékezzék a gyermekkorra. Papírból kis csolnakot készítettünk s a kis sajkát ujjongva eresztettük a kút mellett a vízre. Úgy tapsoltunk, örültünk a mint úszott a kis csolnak. Aztán jött egy szól — szörnyű volt — s az a kis csónak odavágódott a kút oldalához, szétesett, összetört — és mi sirtunk. Később csináltunk más ladikot s kezdődött ismét az öröm . . — így voltam én.

Az a vihar, a lélek vihara elkerülhetlen volt. Összetörve azt a kis ópitmónyt, a melyet reményeimből, kétségbeesésből, a szerelmemből építettem fel. Zúgott az ár, rettenetes volt az ébredés és ón ott álltam némán szótlanul, amint a hajós vész után — egyedül, tanácstalanul. Nem maradt más meg nekem, csak a lélek fásultsága. Én nem építhettem ismét fel azt az összeroncsolt tömeget. Nem lehetett.

Olykor-olykor érzem, hogy zokog, hogy sajog ez a fáradt kebel, de csak hadd zokogjon,

! hadd fájjon, hiszen úgy sem sokáig élek. Vagy talán igen. Élni fogok. Gyötrődni. Mert az a múlt felejtheteti011) annak a múltnak emléke kitörölhetetlen a lélekből. A szív világából. Engedje, hadd sirassam a múltamat. . . .

Most itt vagyok. Azt tartják, hogy dolgozom. Tanulok sokat, sokat, mint a kinek más dolga nincsen, csak a száraz tudományos dolgokkal foglalkozni. Pedig nem úgy van, higyje el. Kipihenem a fáradalmakat — vihar után. Sokszor némán ülök, belenézve a messzeségbe, nincsen egyetlen gondolatom, az az unott fásultság vesz erőt rajtam, a mely megzsibbasztja a lelkemet, hogy ne tudja bejárni a régi, mohos temető helyeket, hova legszebb álmaimat, szent érzelmeimet temettem el. Nézek hosszasan — kétségbeesetten ; érzem, hogy nincsen menekvés ez elől a fájó zokogás elől, a mely görcsös vo- naglásba hozza lelkemet. Es ez a lélek, mely csak egy gyönge lánynak a lelke, elbirja a terhet. Sokszor nem is gondolok már a múltra ; beszélek másról, mindennapi dolgokról; egyedül ha vagyok, elfoglal egy virág, talán az a mar- garett a kalapom mellett, és ismét sírok.

Es most isten vele! Majd holnap ismét. Nem, erről nem. Tudom, hogy magának is voltak már reményei, a melyeket el kellett temetnie, talán maga is szeretett egyszer és most azért olyan komor, mert talán az a szőke, vagy barna lány jutott eszébe, a ki szintén a múlté. De lássa a mi fájdalmunk akkor közös. A mi életünk akkor egyformán fájó és nekünk mindkettőnknek van múltúnk. Tudja, hadd legyen. Mert igy legalább elmondhatjuk egymásnak azt a szép regét, a mely a szerelmünk regéje. Ne tudja azt más. Ne az irigy, a szürke világ. Mert fáj a gúny; fáj a léleknek az a mult, a mely olyan édes, olyan álomszerű volt.

Isten vele ! K. t.