Szamos, 1899. május (31. évfolyam, 36-43. szám)
1899-05-11 / 38. szám
Tóth Béla és a Nemzeti Szövetség. Tudvalevő dolog, hogy a Pesti Hírlap „Esti levelei“ egyikében, hol Tóth Béla szokta elmondani véleményét az egyes napi kérdésekről, az az Országos Nemzeti Szövetség vidéki szövetségeinek alakítására vonatkozólag a többek közt a következő sorokat irta: „Tisztelt vidék, én nagyrabecsülöm az önök két szép magyar erényét: a lelkesedést és a vendégszeretetet. Kp ezért fájlalom, mikor e nemes érzelmei beleczibálódnak a komikumba. Bizony mi gonosz budapestiek jóizüt mosolygunk, mi kor ezeket a vasárnapi vígjátékokat látjuk. Egy csomó ismeretlen ur megjelenik egy csomó ugyancsak ismeretlen ur között; — micsoda kotzebuei bonyodalom! — és az a vége, hogy még más nap reggel se tudják, ki kicsoda. A hibás persze nem a jó vidék, hanem a fővárosi szalon- kocsi. Amely föl vagy levitte azokat a humoros urakat. Bizonyisteu nem azt a kis tüzoltó-trom- bitálást, éljent és bort sajnálom tőlük. Csak attól tartok, hogy lesz idő, mikor ez a mai jó vidék, megelégelvén, hogy a kalendáriomban óven- kiut tizenkét április hónapja vau, majd az igazi ünnepeket sem szenteli meg.“ * E sorokra vonatkozólag a „Nemzeti Szemle “-ben egy czikk jelent meg, mely az ügy érdemében tinóm megfigyelés és Ítélet eredménye, másfelől tanulságos példát nyújt arra nézve, hogy az Orsz. Nemz. Szövetség szervezői milyen gyöngéd eszközökkel igyekeznek ellenfeleiket is a jó ügynek megnyerni. A válaszul Írott czik- ket a következőkben közöljük: A zseniális Tóth Béla, abban az időben, mikor még óraszámra elhallgattuk az elmés beszédeit és nagyokat nevettünk, mesterkélt manóiéin (mert valójában patent szive van neki is csak tetteti a gonosz czinizmust) lehet bizony vagy 15—20 éve emez éjfólutáni kávéházi leb- zseléseknek — abban az iduben Tóth Béla mértéktelenül elkeseredett egyszer. Egy barátunk bántotta őt meg nagyon és tudtommal sohase is bocsátotta meg neki Tóth Béla ; ez a barátunk tudniillik miután több éven át kibohémkedte ma gát velünk s végig vándorolt kűlömböző szerkesztőségekben, egy nap elutazott valami vidéki városba és vissza jött onnan mint — országos képviselő. Tekintetbe véve, hogy ez a fiú soha Konstantinápolyban nem járt, a buláki múzeumban nem olvasta a II. Temosis király és Susak fáraó eredeti sírfeliratait, sőt mi még sokkalta több: az összehasonlító syntaxisból és nyelvfilozófiából sem tudott tartani hajnali felolvasásokat — igen, mindezeket tekintetbe véve: ez a képviselőválasztás voltakép nagy tolakodás volt tőle, vakmerő kicsibe vétele mindazoknak az embereknek, kiknek a tudományuk meghaladta az övét, többszörösen is talán és akik mégsem lettek képviselőkké. Soha életemben kedvesebb csúfolódást nem hallottam, mint a Tóth Béla erre vonatkozó megrovási kalandjai vol* tak. Eagyogtatta ilyenkor mindazt, a mi veleszületett s ami beleszorult; csak ámultunk és bámultunk, honnan tud csupa olyan dolgokat, a minek mi hírét se hallottuk, — s mikorra kinyitottuk a szánkat, hogy mi is beleszóljunk valamibe, a mit ő mondott — hol járt már akkor tőlünk az Ő hót-mérföld-csizmás esze ! Hajh — ilyenkor hallani Tóth Bélát; a memoria és a fantázia ezt az elkényeztetett kedveltjót, a kiből zuha- tagként gyöngyözött a tudás kristálytiszta forrása kedélyére pedig a jókedv aranyos napja pingált tarka és ragyogó szivárványokat. S mi kor a lelki gyönyörűségnek ezt a paroxismusát Tóth Béla leolvasta az arczunkról, — óh ő szerette az ilyen Heinei fordulatokat — akkor egyszerre felállt, idegesen csöngetett, villámgyorsan rekedtre, szárazra vált hangon hívta a fizető pinczért, s aztán feltartózhatlanul elrohant közülünk. „Mi az Béla ?“ állt elébe némely naiv, ki még nem ös- merte eléggé. Sietek haza : holnap két csizmadia, négy szürszabó jön hozzám, meg akarnak választani képviselőnek -- politikai válaszbeszédre kell készülnöm . . . Azóta — e keserű szavak óta, mondom, vagy 15—20 év telt el, de azt hiszem Tóth Bélának néha még most is fáj az, hogy őt az a mélységesen lebecsült két csizmadia és négy szűr szabó, se akkor, se azóta, soha de soha se kereste föl. A mivel nem akarok semmi rósz vicz- czet mondani, mert ha összehasonlitnám a képviselő urak szellemi tartalmának színvonalát a Tóth Béláéval, — erős tizedelés lenne az rájuk nézve, ellenben a Tóth Kálmán és Majthényi Flóra fia egyszerre bejutna ama legkivállóbbak és legjelesebbek ritka sorába, kiknek a nevét tisztelettel szoktuk kiejteni és lelkűnkben mélyen hódolunk nekik. Azonban ne beszéljünk mindig a képviselőségről. - Tóth Béla b izonyára jóízűen nevet ma már ezeken a fiatalkori érzésein és régas- régen magasabb, nemesebb dicsvágy körében repdes a leikével. Aki úgy tud Írni mint ő, oly művésze a nyelvnek s oly szerencséskezü kertésze é nyelv szépséges virágainak, mit bánja az, vájjon, hogy a kutyabagosi csizmadiák, sztir- szabók és kérgestenyerü kékmándlisok kire bízzák az ő becses képük viselését? Következik azonban itt egy másik rébusz és ezzel együtt nemsokára az én tulajdonképpeni mondanivalóm is. A Kisfaludy-társaság választásait követő napon ugyanis egy czikket olvastam Tóth Bélától, melyben, hogy mi minden volt, már nem tudnám apróra felsorolni, de arra emlékszem, hogy Tóth Béla éppen olyan keserű volt benne, mint ama 20 év előtti képviselőválasztást követő napokban. „Sokszor mondtam ón azt (erre az egy mondatára valamelyest mégis emlékezem) Sipulusz barátomnak, hogy: Sipulusz, dobjuk el a szeméremnek utolsó álarczát is és tolakodjunk be a Kisfaluüy-társaságba.“ Aki ebből ki nem érzi, hogy itt a sértett ambiczió szólal meg, mély méltánytalanságnak tartja, hogy másokat bevesznek, őt pedig szóba se hozzák, az ne czikket olvasson, de járjon a korcsmába, a hol a sértett ambic/.iót ólmos botokkal szokták kifejezni. S hogy én erről menynyire meg vagyok győződve, be fogom bizonyítani egy csattanós lélektani magyarázattal. Vagyok tudniillik olyan egészséges érzésű és egye- neslelkü magyar, hogy Tóth Bélának ez az állandó mellöztetése az irodalmi társaságok részéről, melyeknek ő dísze és virága lenne — még az én ambicziómat is sérti. E mellőzés határozottan fáj nekem is és ezt a per mopsz fájdalmat érezzük még egynehányan és tudjuk, hogy mi az: Tóth Béla. Egy' dolog azonban mégis van, ami az ón fájdalmamat némileg csilapitja Rájöttem tudniillik, hogy mi az, a miért Tóth Béla mindenünnen kimarad, a hova nálánál kisebbek csapatostul bejutnak? Hát ón édes Istenem, csak meg kell nézni azokat a bejutottakat. Azok tudniillik mind akartak bejutni. Egyik a házba, másik az akadé- nrába, harmadik a Kisfaludyba. Akartak kora ifjúságukban, akartak vénségükben, akartak télen, akartak nyáron, akartak éjjel, akartak nappal. Akartak és mindig akartak. Tóth Béla ellenben sohasem akart, sőt a lelke mindig globális gyorsasággal távozott minden olyan elhatározástól, a mely az akarathoz hasonlított. Meg is vagyok győződve róla szentül, hogy a magyar nyelv egész szókincséből csak ez az egyetlen egy szó az aminek az értelmével nincsen egészen tisztában. Valami várakozásteljesen sóvárgó passzív lélakállapotot érthet alatta, és nem az emberi lélek ama dinamikus robbantó erejét, amit mi csupa jelentéktelen és ösmeretlen emberek, kik egy napon elhatároztuk, hogy meg fogjuk csinálni az Országos Nemzeti Szövetséget és öt óv alatt meg is csináltuk. Legbecsesebb élettapasztalataim egyike, hogy az akaratnak eme hiánya a legtehetségesebb embereket teszi legigazságtalanabbaká. Az ilyenek igen természetesen mindig bizony'os felháborodást éreznek, mikor a kisebb tehetségek elibük vágnak, később koruk előhaladtával kellemetlenül érinti őket minden siker, amit más elér, aki jobban tudott akarni, mint ők, s ezáltal néha bizonyos elösmerósre is tesz szert. Ez később második term szetté válik, a léleknek egy állandó ideges állapotát teremti meg, melyben az izgalom teljesen öntudatlanul jelentkezik, a mint mások csak moczczannak is. „Már ismét dolgozik ott valaki ? Hát sohasem hagynak már békét a világnak ?“ Lehet, hogy én is keserű és igazságtalan vagyok, mikor azt mondom, hogy egészen igy hat reám az az Esti Levél, melyben Tóth Béla úgy kicsufolja a Nemzeti szövetség vidéki kirándulásait és olyan haszontalanoknak tartja azok eredményeit. Lehet, hogy Tóth Béla sem az az elkeseredett lélek, aminönek én öt méltatlankodásom monokliján keresztül látom. Egy azonban bizonyos, s ez a dologban a legszomorubb, bár nekünk legnagyobb erősségünk, hogy t. i. Tóth Béla nincs tisztában a Nemzeti Szövetséggel. Kulturegyletnek tartja s ezért el nem tudja képzelni, mért nem egyesül például az Emkével. Hogy Magyarországon más bajok is vannak, mint a melyeket a kulturegy- letek gyógyitgatnak, azt Tóth Béla nem tudja, vagy úgy tesz mintha nem tudná. Hogy a mi nemzeti társadalmunk még ma is feudális és exkluzív, s hogy ez mekkora szerencsétlenség kutforrása, lehet, hogy ezen gondolkozni Tóth Bálénak még nem volt ideje. Hogy e társadalom gondolkodását át kell alakítani, hozzáférhetővé kell tenni bizonyos uj eszmék számára, melyeket az emberiség fokozatos fejlődése termelt, s hogy az uj eszmék terjesztése csak erélyes propaganda írtján valósítható meg, azt Tóth Béla a besnyői tuskulánumában köny'vei közé visszavonult búvár és tudós úgy látszik nem akarja elhinni nekünk. De van még egy igazság, amit szives figyelmébe ajánlok Tóth Bélának. Ezt az igazságot Kölcsey igy' fejezte ki a 30-as években : „De néked élni kell óh hon S örökre mint tavasz virulni*4 S a Kölcsey kortársai ezt a kategorikus im- perativust úgy fogadták meg, hogy a jobbágyság fölszabadításában keresték azt az eszközt, a mi a haza felvirulását biztosíthatja. Ma a volt jobbágy szabad és elégedett, de elégedetlen a munkás és elégedetlenek a nemzetiségek. S a politikai nemzet ennek az elégedetlenségnek az orvoslásáról öt évvel ezelőt£, mikor a Nemzeti Szövetség alakult: éppen úgy nem akart hallani sem, mint a hogy a 30-as években a jobbágyság felszabaditásának eszméje egy hatalmas szinte legyőzhetetlennek látszó [ pártot talált magával szemben Ilyen párt van ma is, és az erőszak eszközeinek alkalmazását hirdeti. Mi ezeknek azt mondjuk : Még ha erőnk volna az erőszakhoz, akkor sem szabadna azt saját polgártársaink kényszerítésére használni. De mert az erőszak válságát j ki sem bírnánk, keressük tehát a kibékülés j feltételeit, a nemzeti társadalomnak a nemze- I tiségi és nemzetközi társadalommal való kibékülését. Mert higyje el Tóth Béla, hogy egész nemzeti jövőnk ettől a békétől függ. Ha ezt megcsináljuk — erős és hatalmas lesz ez a nemzet; ha nem csináljuk meg, ha három táborra oszolva I egymás existencziájára leselkedünk — ebben a belső aknaharczban fogunk tönkre menni. Hát ezeket hirdetjük mi, jelentéktelen, idegen emberek, s hogy ilyenek létére meghallgatnak bennünket, és lelkesen, tömegesen sereglenek uj és uj hívek a zászlóink alá: ez mutatja legjobban azt, hogy mennyire igazunk van. Hogy tartalmatlan frázisokkal akkora mozgalmat lehetne csinálni, mint mi csináltunk, kik j kerekszám 100 vidéki városben bírunk szerve- I zett szövetségtársakkal, hogy 14,000 intelligens úri embert üres handabandával lehetett volna megnyernünk — ilyen bókot ne csapjon Tóth j Béla a magyar vidéki közönség szine-javának, Többet érne ennél, ha jobban megismerne I bennünket, és közibünk állana mint annyi sok más jelese e hazának. Tóth Béla a nevével és egy czikkével is sokat használna a nemzeti ügynek. Mi aztán, ha csupa oly kiváló férfiakat sikerül az első sorba állítani — majd készséggel visszavonulunk a kezdő közlegények közé. Csak ezt akartam elmondani. Tekintetes Szerkesztő Ur! A „Szatmár-Németi“ czimü hetilap, f. hó 9-én mejelent számában az a hir közöltetett, hogy a közigazgatási bizottság e havi ülésén a köztem és a tiszti főorvos ur között felmerült ügy azért nem került tárgyalásra, mert én a főorvos ellen felhozott vádjaimat visszavontam. Ez a közlemény a valósággal homlokegyenest ellenkezik. Én a főorvos ur ellenében nem magán indítványra üldözendő vádat emelte, hanem olyan a hatóság által hivatalból észlelendő szabálytalanságra mutattam rá, melynek tüzetes vizsgálata az esetben sem maradhatna el, ha ón azokat visszavontam volna is. Kijelentem, hogy én felhozott ténybeli állításomból egy betűt sem vontam vissza, s azt a jövőben sem teszem. Másut kell tehát keresni az okát, hogy a közigazgatási bizottság miért nem volt azon helyzetben, hogy a főorvos ur igazoló jelentését tárgyalhatta volna. A valóságnak csak az felel meg, hogy én a tiszti főorvos ur személyét sértő kifejezéseimet vontam vissza, belátván, hogy jelentésemben