Szamos, 1899. április (31. évfolyam, 27-35. szám)
1899-04-02 / 27. szám
Képviselő testület. Egy törvényhatóság, mint p. Szatmárnémeti sz. kir. város egyetemét a legtöbb adót fizetőkből és választott tagokból alkotott bizottság képviseli s a hatósági jogokat a törvényhatóság nevében a bizottság gyakorolja. A város fejlődése, lakosainak boldogulása vagyonosodása jórészben ennek a törvényhatósági bizottságnak a kezébe van letéve, mely kő rültekintö intézkedéseivel a város felvirágoztatásához nagy mértékben hozzájárulhat, de viszont a köztérieknek az elviselhotetlenségig való indokolatlan felemelésével nyomort szegénységet elégedetlenséget idézhet elő a polgárokban. A város háztartása hasonlít egy magán ember gazdaságához. Ki ne tudná, hogy a hitelbe vásárló, váltói a dolgozó kereskedő, az adóssággal t.rhelt gazdálkodó tönk szélére jut, mert a csak növekedő adósság fedezésére a jövedelem nem elégséges s megemészti az összes vagyont. Ki ne ismerné azt az egyszerű életbölcsességet, hogy „csak addig nyújtózkodjál, a mig a takaró ér,“ h gy csak az a gazda boldogulhat, ki az adósság csinálástól óvakodik s csak annyit költ a mennyi megterheltetés nélkül családjának és egészségének fen tartására elégséges. Ésszerű gazdálkodás mellett, a város életében is a kiindulási pontnak ennek k 11 lenni, mert mit ér az, ha pompás világítást, csatornázást, Vigadót, parkokat csinálunk, ha a köztér hek elviselhetetlenségével kiszipolyozzuk a polgárt s elűzzük az embereket oda, hol a kenyeret nem a közterhek feneketlen zsákjába, de ki-ki saját életfentartására fordíthatja, — hol a sikamlós aszfaltot mellőzik ugyan, de a gyomor korgó dissonantiája nem sérti az érzékeny füleket. Egy város jóllétének boldogulásának forrása a rendezett vagyoni viszonyokban rejlik, épen a/.órt kell gondosnak lenni a gazdának, a kép viselő testületnek, hogy czól nélküli kiadásokkal ne terhe je se a város vagyonát, se a polgárokat. A jóllét forrásainak megfakasztó eszközei vannak hát letéve a képviselő testület kezébe, mégis ha biz. tagok választása van, nem érdeklődnek a fontos aktus iránt, mert a közönség legnagyobb része talán horderejét fel sem tudja fogni azon polgári jogok gyakorlásának, melyet a törvénye ruház rá. Végre is a választásnak meg kell lenni, a képviselő testületet meg kell alkotni, de a biz. tagok nagy része, kik a választáskor oly meleg érdeklődéssel viseltetnek az ügy iránt, teher nélküli tisztséget látnak a megválasztásban s vágyuk kielégítésében, a hiúság termette habáraikon nyugodva elégnek látják, ha választások alkalmával meglátogatják a közgyűlés termét. A embernek fötulajdonsngai közé tartozik, ügyeinek önmaga által való teljesítése, hogy i bba erőszak be ne nyúljon, s midőn mindezek megvannak, akkor a jogokat követelő polgár megfeledkezik a kötelességekről, melyeket a törvény, lelkiismeret és az embertársak ruháznak reá. A törvényhatósági biz. tagság nem deko- ratió, de súlyos felelősséggel járó kötelesség moly- nek teljesítésére, ha akár a sok adót fizető, akár a polgárok bizalmából megválasztott elég erőt és időt nem érez, kötelességének kell ismerni helyének oly egyének részére való átadását, kik akarnak tenni a közjónak, hogj7 lássa a lelki örömet okozó embertársai megelégedését és boldogulását. Városunk páratlan gyorsasággal halad c fejlődés utján s ha az utóbbi 50 óv általános haladását, a kultúra, technika rohamos fejlődését tekintjük, el kell ismerni, hogy ha a versenyt fel akarjuk venni más városokkal, nem maradhatunk tétlenül, de itt mutatkozik a kérdőjel, hogy a fejlődés, melyen haladunk, észszerű gazdaságos-ó, olyan-e, melv úgy magunknak, mint a jövő nemzedéknek jólétet bistosit, itt mutatkozik a kérdőjel, hogy hol a listára cselekedeteinknek, a bölcs gazda takarója kinyujtásának ; mert mi lesz unokáinkkal, ha megemésztünk mi mindent, mit apáink hagytak ránk, ha a növekedő adósság felemészti a gazda összes vagyonát, mert hogy nem hagyunk a jövő nemzedéknek, még az menthető, de hogy súlyos terheket rójunk a jövőre, meg nem felelő élőn vökkel az már bűn. Városunk a problematikus aladásámtk ide s tova egész vagyonát áldozatul hozza, a város egész történetének legnevezetesebb eseményei most játszódnak le s midőn ily nevezetes ponton állunk, akkor 3 szór kell összehívni a képviselő testületet, hogy a megjelentek számára való tekintet nélkül hozzon határozatot egy ismért anyagi áldozatot követelő kérdésben. Tennünk kell itt is, s ha a polgári köte lessóg érzete nem kelt elég érdeklődést a közügyek iránt, kényszer eszközökhöz kell nyúlnunk, hogv egy nagy város egyetemét képező testület tekintélyes számával, egész erkölcsi súlyával vegyen részt, a városnak nemcsak jelen de jövő életére is kiterjedő nagy mérvű alkotásaiban. A közigazgatási bizottságról szóló 1876. évi VI. t ez. aképen intézkedik, hogy ki egy fél éven át egy ülésen sem jelent meg és elmara dását minden alkalommal kelb en nem igazolta, elveszti bizottsági tagságát és a legközelebbi választásnál újra nem választható. Miért ne lehetne a törvénj'hatósági bizottsági tagságra is hasonló intézkedéseket tenni, s ha a törvény e tekintetben nem rendelkezik, statútumainkban gondoskodjunk arról, hogy a képviselő testület necsak számban, hanem erőben tettekben is képviselje azon polgárok által lakott város közügyéit, melyeknek intézésére a pol gárok bizalmából s a törvényben gyökerező kötelességüknél fogva hivatvák. Egy városatya. Türelmes a papiros. (E. /.) A „Szatmár és Vidéke1, közelebbi számában a főheiyret a helyi érdekeknek szentelvén, a t. czikkiró — valószínűleg más tárgy hiányában — utczáink szabályozását veszi pennája hegyire s harmadfólhasábos czikkóben bírálatot mond a jelenlegi állapotokról, de egyidejűleg neki ront a mérnöki hivatalnak és bölcs tanácsokat ad a teendőket illetőleg. Hát hiszen nem vonja azt kétségbe senki, hogy a helyi sajtónak joga ne lenne a. közállapotok s hatósági intézkedések és eljárások felett kritikát gyakorolni, sőt nem is árt a: és hasznára válik a közügyeknek — de csak akkor, ha a bírálat helyes, vagyis megfelel a tényeknek, nem pedig kiáltó ellentétben áll azokkal és minden sorából az tűnik ki, hogy az illető czikkiró csak mulatságnak tekinti az egész dolgot s hogy hallott ugyan itt-ott egyről-másról valamit, azonban sajnálta a fáradságot egyszersmind meg is győződni azok valóságáról. A mérnöki hivatal jelenlegi vezetése alatt nem volt még arra eset, hogy ha egy építkezni szándékozó egyén előzetesen a hivatalhoz fordult, teljes tájékoztatást és felvilágosítást ne nyert volna a mikénti tervezésről s teljesen légből kapott állitás az, hogy az egyes eljáró közegek mindeu épitkezósnói másképen határozzák meg az utczavonalat, — mert az egyszerűen lehetetlen. A mérnöki hivatal soha semmi szabályozást egymagában nem szokott megállapítani s ehez nincs is joga, hanem indokolt előterjesztés alapján mindeu szabályozás előzetes szakbizottsági tárgyalás után a törvényhatósági közgyűlés által áilapittatik meg s a határozatok minden fontosabb esetben felsőbb jóváhagyás alá terjesztetnek fel. Hogy mire mentünk saját érzékünkkel egy évtized leforgása alatt - bár volt és van elég kerékkötő — e város szépítésében, megengedje a t. czikkiró, ha erre nézve többet tartok más idegen és elfogulatlan egyének véleményére, kik jobb szemmel nézik csendes haladásunkat s elismerik tevékenységünket. Bizony, ha fogalma volna czikkirónak azon nehézségekről, melyek egy általános város rendezési terv elkészítésével járnak, nem lépne fel olyan nagy követelésekkel a város mérnöki hivatalával szemben, mert igaz ugyan, hogy arra vonatkozólag már hozott a közgyűlés határozatot még 1896-ik évben, de A bankár ur előbb eltűnődött, aztán be csöngette a sz®baleányt. — Mit kívánsz a leánytól ? — Dolgom lesz még ma este. Gyujtasd meg a dolgozó szobámban a lámpát. Nehány számmüveletet kell rendbe hoznom és több levelet Írnom. Csak már itt lennének a h»lnapi lapok . . . hátha nem vonul el a görög flotta Kanea elől. A leány még mindég nem jött. A gyerek asszony mint rakonczátlan gyermek kezdett kiabálni. — Te-ré-za ! Te-ré-ré-ró-za . . . A szobaleány álmosan húzta félre az ajtó drapériáját. — Paroncso! nagyságos asszony ! ? — Gyújtsa fel a negyságos ur dolgozó szobájában a lámpát, — a hálószobámat pedig hozza rendbe. Ma korán fogok lefeküdni. A leány a nagyságos asszonyra, ez pedig férjére nézett lopva. A bankár ur éppen egy osztrigát csúsztatott a szájába. — Egy esztendő óta — mondod édesem. Lehetetlen. — Sajnos úgy van. És ki tudja mit hoz a jövő. Ez az érthetetlen titokzatosság végre egészen kihozta a sodrából a bankár urat. Horn loka izzadni kezdett, félretolta az osztrigás tálat és átnézett a feleségére, ki arcza elé tette a kezét és ujjain keresztül nézett át a férjére. — Férjecském ma dolgozi fog sokat, sokat. Persze mikor a házunknál járt - igaz, hogy akkor rózsásabb színben látta a világot, — mindig mondogatta: Édes kis Paulám, boldoggá foglak tenni, a legboldogabb feleségem nekem lesz. És most csak a tőzsde, meg a klub és az az átkozott krétai válság. — Ugyan kérlek ! Igaz, hogy én még ma is a régi vagyok! Vagy csúnyább lettem talán? Hiszen jól van. Vagy a férjeknek meg vau az a joguk, hogy udvariatlanok lehetnek? De ugy-e, mi azért egyformán szeressük ? . .. A bankár ur kezdte belátni, hogy az asz- szonykának némikóp igazsága vau. — De Paula milyen különös vágj7 ma! — Én ma? ön uram már régen És fölugrott az asztaltól, odafutott a fehér medvebőrrel fűzött causeuse-hez és belehajtotta fejecskéjét a két kezébe, mintha sírna. A bankár ur érezte, hogy az asszonynak igaza van. Oda ment, melléje ült és a szivében valami régen érzett meleget kezdett ismét érezni. Kinyújtotta a karjait és megölelte a kis kígyót. A kis kígyó pedig látta már, hogy czélt fog érni Az asszonyka fölkelt, el kezdett ismét ugrálni úgy, hogy esti pongj7olája a mellén kinyílt, lábacskáiról leesett a török papucs és a mint odaugrott az ajtó drapériája mögé, fejét, és lába- hegyét kidugva, reszkető hangon szólt ki: — Ma úgy fázom. Te nem? — Én ... én . . . nekem melegem van! — Én lefekszem — és te ? A bankár ur válasz helyett csöngetett. A leány lépett be. — Meggyujtottad a dolgozó szobámban a lámpát ? — Parancsára nagyságos ur ! — Oltsd el megint. És ö is eltűnt a drapéria mögött. * Másnap reggel, mikor a bankár ur már fölkelt és kis felesége ágy körül foglatoskod az, egy tálezán nyújtották neki a reggelijét és a napilapot, — a bankár ur a napi lap után nyúlt. A táviratokat kereste. — Figyelj édesem, majd felolvasom a táviratokat. — Halljuk ! — Tehát. . . Megtörtént . . . mentve vagyunk . . . — Várj csak. várj egy perezre. Ezzel a nagyságos asszony odaugrott kis rococco-Íróasztalához, rózsaszínű levélpapírt vett elő és lázasan irta reá e soroka : „Drága egyetlenem! Megtörtént — mentve vagyunk. Szerető hű Paulád“. Borítékba tette, leragasztotta és csöngetett. — Teróza vidd ezt a levelet a — divat- árusnőmnek ! Teróza megnézte a czimet, aztán el nyomó tt mosolylyal ajkán, szemtelen szánakozással nézett a nagyságos urra, ki — türelmetlenül várta, hogy felesége ismét figyeljen — és kiment. Az asszonyka pedig odaült a férje ágya szélére és állát a tenyerébe támasztva melankolikus hangon szólt: — Kérlek, olvasd hát tovább!
