Szabolcsi Őrszem, 1940 (2. évfolyam, 1. szám)

1940-01-01 / 1. szám

SZABOLCSI ŐRSZEM 3 gaidat, mint felleget és mint felhőt bűneidet, térj énhozzám, mert megváltottalak ... Elolvasta, csend lett. Kértem Isten Lelkét, hogy tegyen bizonyságot szívében. — S mit mond ezekre? — kérdem némi szünet után. Megtelt szeme könnyel. — Azt hiszem, nehéz lenne nekem meg­térni, visszatérni... de jó lenne ... ha lehetne. Ö még azt hiszi nehéz, de én már tudom, hogy lehet. * Rendőrségi fogdában jártam. Barátságta­lan cellában, kemény dikón ember-ember mel­lett. Ma sok közöttük az ismeretlen — állapí­tottam meg magamban. Különösen egy magas, csontosarcú leány vált ki a többi közül. Vad tekintetében irtózatos harag lobogott, csúnya arcát szinte áttüzesítette a gyűlölet. — Mit akar itt? Miért jött ide? — kiáltotta felém, nem is kiáltotta, ordította. Káromko­dott, mint valami ördögi nő. Beleremegtem. Mit tehetek én itt? Egy fegyverem volt most is csak, az imádság. És nem hiába. Félelmemben és erőtlenségemben az én Uram újra megerősített. Bátorságot adott, hirdetni Öt, a Szabadítót. Mert nem azért küldte az 0 Fiát a világra, hogy kár­hoztassa a világot, hanem hogy megtartassák a világ általa. Elcsendesedett mindenki. Az ördög azon­ban még mindig nem hagyott nyugtot. Mint egy megszállottat tartotta rabul ezt a leányt. Ott előttem kacagott, kacagott az Igére. Zavart. Igen komolyan kellett imádkoz­nom a Lélek győzelméért. » Mint hullott a kegyelem evangéliuma, úgy lepte meg a szívét a figyelem. Elhallga­tott, nézett rám és várt. Hallgatott. Közben valaki felállt. Odament a kályhá­hoz, szenet akart rátenni. — Ne zörögj, maradj csendben! — szólt reá. Csendesen mondta, halkan, mégis valami nagv türelmetlenséggel. Ügy éreztem, hogy lelkének vágya ez. — Nézzen rám és mosolyogjon kicsit, — kértem, mikor elbúcsúztam. Rám nézett és mosolygott. S amint • tekintetünk találkozott, már tel­jes volt hitem, hogy“ az üdvösségben is talál­kozhatunk még, akik jöttünk a nagy nyomo­rúságból . . . H. E. — Amit mindenkinek tudnia kell. Február 2-3 4 én református konferencia lesz Nyíregyházán a ref. iskola dísztermében. Sze­retettel hiv és vár mindenkit erre az alkalomra a református egyház. Viszhang a pozsonyi útról Levéltöredék. Budapest, 1940 jan. NAGYTISZTELETÜ URAM! ■ . . Végül is röviden s talán kevésbbé vilá­gosan tettem bizonyságot a gazdagodásomról. Talán furcsa és szokatlan, hogy a bennem ma­radt tényeket papíron közlöm, de ha már az emberek előtt nem tudtam az Istennek dicső­séget szerezni, legalább ne maradjon egészen bennem az az öröm, amit különösen vasárnap nyertem a bibliaórán. Mindegyik alkalommal az én számomra küldte az üzeneteket felém Isten, és a végén mintha kötelek hullottak volna le rólam. Bevezetésül azt kell mondanom, hogy en­nek az evangélizációnak éppen most és éppen értem kellett végbemennie. Ezt éreztem én most, ha visszagondolok, hogy hogy állottam tizenegynéhány nappal ezelőtt. Olyan lelki si­vatag vesz körül már jó hosszú ideje és kiszik­kadt lelkemet könnyű volt a sátánnak retteg- tetni azzal, hogy folyton a bűneimet mutogatta és tárta elém. Igen el voltam keseredve és kétségbeejtett az a tudat, hogy mint visszaeső bűnös teljesen kiestem Isten kegyelméből. Elém hozta folyton gondolataimban a kiválasz­tás tényét, az eleve elrendelést, „könyörülök, akin könyörülök“, de nem rajtam, annyira, hogv megutáltam saját magamat és szavamat is alig hallották, mert mindent csak rosszul tudtam mondani. Olyan feketének láttam ma­gam körül mindenkit, hogy borzasztóan el­kívánkoztam valahová nagyon messze. Aztán jött a körlevele a meghívóval. Éva biztatott, hogy okvetlen menjek el. Az elsőn még nem voltam ott, mert már azt hiábavaló­nak tartottam részemre, mint már a többi ösz- szejövetelfélét, vagy bibliaórákat. Éva azon­ban újra csak küldött és a második estén már ott voltam, és azután mindegyiken. Amiket mondott Nagytiszteletű Űr, azt mind úgy vet­tem. hogy a Szentlélek mondja az én részem­re. A legjobban azon csodálkoztam, hogy lehet ilyen nagyon nekemvalókat mondani- Igazán csak most értettem meg, — persze gyarlóan — hogv engem is szeret nagyon az Isten és utá- namnyul, mint a képen a pásztor nyúl a mély­ségben levő báránykáért. Megértettem azt, hogv ténvleg nagyon bűnös vagyok, de éppen azért halt meg értem is Jézus. Az utolsó reggeli bibliaórán pedig felis­mertem az előadottak alapján, hogy a sátán kötözött meg a rettegtetéssel és pillanatok alatt változott át bennem a félelem örömmé és mintha hazataláltam volna újra. Az Efézus 6:12 magyarázata segített kiszabadulni a go­noszság lelkének karmaiból, pedig kis híjjá,

Next

/
Oldalképek
Tartalom