Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-09-01 / 9. szám
4 SZABOLC SI ŐRSZEM 1938 szeptember hó gekre, pld. egyházrész, egyházkörökre osztanék. Természetesen a legfőbb irányítás továbbra is a központ kezében maradna. Ilyen megosztás mellett a lelkigondozás feltétlenül eredményesebb lenne és az egyházi életben sok mindent könnyebben lehetne megoldani. Így pld. a káros reverzálisok ellen is eredményesebben lehetne küzdeni. Ebben a kérdésben is egyenesen megdöbbentő a „közérdekű levél“ írójának az álláspontja. Azt kérdezi, hogy a kárunkra reverzálist adókkal szemben fennálló egyházi törvényünk összeegyeztethető-e a „kálvinista“ lélekkel? össze, sőt egyenesen kálvinista lélekből fakad, mert azt mondja Kálvin: „egy család sem lehet fegyelem nélkül, mégkevésbbé az egyház“. Ha a tan az egyház lelke, a fegyelem az ideg, ami által a test tagjai összeköttetnek. Azok, akik az egyház fegyelmét meg akarják szüntetni, az egyház teljes feloldására törekszenek (Magyar Kálvinizmus 1936. 6—12.) De Kálvin aztán a fegyelmet igazán gyakorolta. A hatalmas genfi városi tanács egyik tagja például vétett az egyházi fegyelem ellen és azt is eltiltották az Ürvacsorától. Kálvin a tanács minden terrorja alatt sem volt hajlandó neki az Űrvacsorát kiszolgáltatni. Ebből is látszik tehát, hogy akkor vagyunk „öntudatos kálvinisták“,, ha nem engedjük az egyházat fegyelmezetlenség martalékává lenni. A reverzálistadó súlyosan vét az egyházi fegyelem ellen és ezért viselnie kell a következményeket. Egyébként súlyos következetlenség, ha valaki születendő gyermekeit a Krisztus Urunk szerzetté Űrva- csorából kizárja, de azt a maga részére igényli. Az Űrvacsorától való eltiltás még nem kiközösítés, ezzel az egyháztagság nem szűnik meg, és ha megragadja az egyház szeretetteljes lelkigondozása, továbbra is adva van az részére. Sőt módot ad az egyház jóvátételre is de, ha erre a magaslatra nem tud felemelkedni valaki, — szerintem — az esetleges kilépés nem veszteség, mert az egyháznak nem mennyiségre, hanem minőségre van szüksége. Különben nem is jó anya az, aki vétkes gyermekét nem fegyelmezi meg. Ez vonatkozik mindnyájunk anyjára, az egyházra is. Nem az idevágó törvény megváltoztatásáért kell tehát a zsinathoz felírni, hanem annak az egész vonalon való végrehajtásáért, mert — sajnos — egyes presbitériumok halogatják a végrehajtást. Ami pedig az istentiszteletek rendjét illeti, Kálvin fentidézett felfogása erre is vonatkozik. A nyíregyházi templomban én nem látom a levélíró úr által kifogásolt „katonai fegyelmet“. Tapasztalatom szerint rendetlenség van, mert az egyáltalán nem vall fegyelemre, hogy egyesek újságot olvasnak, mások a hét eseményeit tárgyalják meg jó hangosan. Némelyek, ha az igehirdető személye nem tetszik — mintha az nem az Isten üzenetét tolmácsolná — félhangos zúgolódásokkal botránkoz- tatnak. Nem épületes látvány a nők Űrasztala körüli tülekedése sem, de a legmegbotránkoz- tatóbb egyeseknek a keresztelés elől való menekülése. A levélíró úr is beleütközik a keresztelésbe, mert azt mondja, hogy az isten- tisztelet tartama hosszú, mert mindenféle dologgal, kereszteléssel, avatással foglalkoznak. Hát kérdem, mióta „mindenféle“ dolog a keresztség? Talán nem sákramentum? Ha pedig az, hol kell azt kiszolgáltatni? Kálvin így felel: „a keresztelést a lelkipásztor csak a templomban és csak a gyülekezet jelenlétében végezheti“. (Magyar Kálvinizmus, 1936. 6—12.) Igv beszélt Kálvin és az „öntudatos kálvinisták“ rohannak kifelé a templomból, mert a „testi élettől“ nem szabad még öt percet sem elvenni; menni kell főzni, enni, takarítani, korzóra, kaszinóba stb. Nem tudják meglátni ezekben a kis gyermekekben Isten dicsőségét, hanem zajos távozásukkal még a bentmaradó- kat is megbotránkoztatják. Nos és az avatásokkal is baj van, mert az is hosszúra nyújtja az istentiszteletet. De hiszen azok az avatandó ifjak Istennek ajánlják fel magukat, hát akkor hol történik ez az el- kötelezés, ha nem a templomban, Isten és a gyülekezet előtt? Vagy egyházunk és hazánk ezen jövőbeli munkásai sem érdemlik meg, hogy velük együtt azért imádkozzunk Istenhez, hogy tegye őket képessé vállalt feladatuk elvégzésére? Többet úgysem igen adunk nekik, mert be kell vallanunk, hogy az általunk ez időben mutatott példa — általánosságban — követésre nem alkalmas. A levélíró urat megbotránkoztatták a padokban elhelyezett szórakoztató meghívók is. A „közérdekű levélben“ felsorolt meghívók engem is megbotránkoztatnának, de én a nyíregyházi templomban ilyeneket nem láttam Csak műsoros „vallásos előadásokra és evan- gélizációra“ szólókról tudok. Ezekben pedig nem látok megbotránkoztatót, de ha másokat zavar áhítatában, a meghívásnak ezt a módját a templomban mellőzni kell. Ellenben megbotránkoztató többek között a kérdéses cikknek a meghívókkal kapcsolatos következő része: „Megtudod belőle, hogy ilyen, vagy olyan alkalomból valaki evangélizációt tart, amely után szeretet vendégség lesz, amelyen idegbeteg nők és megszédült férfiak nyilvános penitenciát tartanak, verik a mellüket, nyilvánosan meg vallják bűneiket, őrjöngenek, de ha kijönnek onnan — mindent elfelejtenek és élik tovább szeretetnélküli, tülekedő, gyarló életüket“. A szeretetlenségnek ezzel a netovábbjával szemben nincs szükségük a szeretet- vendégségeket rendező és azokon megjelenő református lelki testvéreinknek az én védelmemre, mert azt mondja az Űr: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és rágalmaznak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem“. (Máté 5., 11.) Csak azt jegyzem meg, hogy a reverzálistadók részére reklamált „jézusi szeretetből“ egy kevéske a fentiekben T. P. úr által „eredeti módhoz“ jellemzett áldozatos és egyházépítő munkásokat is megillette volna. De hogy is vagyunk csak ezzel a nyilvános bűnbevallással? Református hitvallásunk a nyilvános bűnbevallást tanítja és gyakoroltatja. Úrvacsora előtt, mikor a szolgáló lelkész után (kár, hogy a hívek nem hangosan) ilyeneket mondunk magunkról: haszontalanok, minden jóra képtelenek, büntetésre méltók vagyunk, stb., ez is nyilvános bűnbevaliás. Nos, T. P. úr ! Ilyen alkalmakkor szintén megszédült férfiú? Vagy csak a nyilvános bűnbevallásnak azt a módját kárhoztatja, mikor nevükön valljuk meg a bűneinket? Szerintem ez bizonyos magasabb rendiségre vall, de nem válogatás nélkül mindenki előtt, mert azt mondja az Űr: „Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal és nektek fordulván, meg ne szaggassanak titeket“. Az adakozással kapcsolatosan csak annyi mondanivalóm van, hogy az adakozás isten- tisztelet és csak a jókedvű adakozót szereti és áldja meg az Űr. „Újra és újra adakoznom keli?“ — kérdezte egyszer valaki. „Nem — felelt a másik — csak addig, míg nem látod, hogy a Mester megszűnt neked adni“. (Hajnal 7. sz.) Szólnom kell még a T. P. úr által a „ho- nolulni külmisszió“ meghatározásába foglalt és kicsinyesen kezelt külmisszióról is. Azt mondja az Űr: „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és a Szent Léleknek nevében“. (Máté 28., 19.) Ez a parancs nemcsak azoknak szól, akik engedelmesen elmennek és sokszor életüket áldozzák az Űrért, hanem nekünk is, akik itthon maradtunk. Vagy intézzük el ezeket is így: „idegbeteg nők, megszédült férfiak“, — ha kimentek, gondoskodjanak magukról?! Nem ! a mi missziónk a róluk való gondoskodás. Parancs ez és, ha kitérünk előle, méltatlanok leszünk a keresztyén névre. Dr. Makkay Sándor egyetemi tanár a külmisszióval kapcsolatosan a következőket állapítja meg: „Az Egyház élete külmisszió nélkül nem teljes és nem igazi élet.“ (Hajnal, 1938. 7. sz.) Kár, hogy a magyar református társadalom 90 százaléka és a hivatalos egyház ezen a munkamezőn nem építi eléggé az Űr Anyaszentegyházát. Végül pedig én is azt mondom, sokat lehetne mindezekről és azokról a káros jelenségekről írni, amelyek egyházunk lelki ébredését gátolják, most azonban befejezem az írást azzal, hogy minden bírálat meddő és jogtalan, ha nincs benne szolgálatkészség és útmutatás. Egyházunk az egyetemes papság elve alapján áll, amiből az következik, hogy nemcsak a papnak, presbiternek kell dolgozni, hanem az egyháztagnak is. Nem elég, ha több-kevesebb fogcsikorgatással kifizetjük az egyházi adót és a „méltóságos asszonyok lesújtó tekintetétől“ félve lökünk néha a perselybe. Hogy kinek mi a kötelessége, megtudhatja a Bibliából. Egyházunk az Ige egyháza, tehát a református embernek az Ige emberének kell lenni. Az Ige ereje emelte a szédítő magasságba és tette hősökké hitvalló őseinket és a gályarabokat is. Ezért nem sajnálni, de követni kell őket. Az út ma és mindörökké ugyanaz, mert azt mondja az Űr: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem csak Én általam“. (János ev. 14., 6.) Nyíregyháza, 1938. július hó. Tóth Péter presbiter. Miért Ezt a kérdést hallottam naponként két hónapon át, hallottam itt is, ott is, amerre jártam: miért nem jelenik meg a „Szabolcst Őrszem“ július és augusztus hónapokban? A kérdések közül az egyikben volt káröröm, a másikban lekicsinylés, ismét másikban az „íme, én előre tudtam, előre megmondottam“ megbúvó kifejezése, de a legtöbben, és ez biztatásunk a jövőre, a váró szeretet volt. Amerre jártam, mindenütt hangzott felém a kérdés. De menyi sok helyen nem jártam, ahová a Szabolcsi Őrszem jár, ahová a Szabolcsi őrszemet várják, mennyi soknak kérdését nem hallottam, akik ezt kérdezték^ A hallott és az elhangzott, csak a távolság akadálya miatt általam nem hallhatott kérdésekre most, és itt szeretnék felelni. Kettős oka van, hogy a lap nem jelent meg július és augusztus hónapokban. Az első ok amennyi fájdalommal, ugyanannyi, vagy még több örömmel tölt el bennünket. Dr. Ferenczy Károly, lapunk felelős szerkesztője, egyházmegyénk fáradhatatlan munkása, Isten kifürkészhetetlen akarata folytán elhagyta Nyíregyházát, hogy ne csak a miénk legyen, hanem az egész Tiszántúli Egyházkerületé. Fájdalom nekünk, hogy eltávozik, nagy a veszteségünk, mert munkája, mely eleddig maradék nélkül a miénk volt, most megoszlik, de örömünk nagyobb még a fájdalmunknál is, mert tudjuk, hiszen megígérte, hogy sok elfoglaltsága közepette is munkás szeretettel gondol reánk és nagy munkaterületén is szíve gyermekének, a Szabolcsi Őrszemnek ügyét fogja munkálni. A másik ok öröm nélküli, nagy fájdalmat okoz. Őszintén akarok beszélni s azt hiszem, hogy ez az őszinte szó felrázza majd az alvó lelkeket. Előfizetőink, különöían vidéki «lő-
