Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-04-01 / 4. szám
4 SZABOLCSI ŐRSZEM 1936. április hó. tálán kérdés, ami a 'gyülekezetlek külső és belső életével függ össze, mennyire foglalkoztat bennünket?! ! Ma még az a helyzet, hogy egyháztagjaink nagy többségének nemcsak hogy nem „szívügye“ az egyház, annak krisztusi feladata a jelen való világban, hanem egyáltalán nem is ügye. Nem törődik .vele egyénileg. „Pap.ok dolga“ — mondja s ezzel a nem bibliai és nem református felfogással eleve elhárít magától minden felelősségérzést, szomorú bizonyságát szolgáltatván annak, hogy a legteljesebb tudatlanságban van az egyház és az egyháztagság bibliai, református fogalma felől. Szeretném emlékeztetni a Szabolcsi őrszem kedves olvasóit a múlt év október havi számában közzétett kérésemre. Ez a kérés arra vonatkozott, hogy — és ezt hadd emeljem ki a bíráló megjegyzéseket beküldő Túri Sándor testvérünk előtt — küldje be az egyházi, közelebbről a gyülekezeti életre vonatkozó mondanivalóit, gondolatait a szabolcsi gyülekezetek minden olyan tagja, aki szívén hordja magyar református népünk sorsát. Hangsúlyoztam, hogy szeretnék elevenebb kapcsolatot kiépíteni a Szabolcsi őrszem és olvasótábora között, 'hogy kéthetenként, szerelném mielőbb lapunkat megjelentetni, hogy csakugyan a szabolcsi gyülekezetek lapjává szeretném tenni a Szabolcsi őrszemet s hogy mindezt akkor lehetne elérni igazán, ha nemcsak a lelkipásztorok szólanának meg a lap hasábjain. £s szeretném a kedves olvasókat — T. S.-t külön is — emlékeztetni arra, hogy amikor a bíráló megjegyzések megjelentek, a következőket írtam: „Kérek és várok minél több hozzászólást. És szívem szerint szeretném, ha ez a kérés nem lenne pusztaságbavesző sóhajtás és a várakozás hiábavaló. Nem a Szabolcsi Őrszemért: a sza- balcsi gyülekezetért, illetve azokban szolgálni kívánt célokért“. Az azóta eltelt idő s a közben megjelent számok tartalma mutatja, hogy bizony mindkét kérés pusztaságbavesző kiáltás maradt. Nem volna megold'ásraváró kérdés, amit jó •volna megbeszélni, a szabolcsi református gyülekezetekben? Nem volna előttünk egész sereg .munka, 'aminek elvégzését követeli tőlünk az egyház királya, a történelem ura, sürgeti a felsíró szükség, amire nézve szükséges lenne a gondolataink kicserélése, hogy milyen eszközökkel, milyen módon végezhetjük el a legjobban a munka egyik, vagy másik részét? 1 Nem égeti a lelkeket az idők sok-sok nyugtalanító kérdése, azok között elsősorban a magyar sorskérdés?! Ez utóbbival kapebs oláhban nem vár-e ránk évtizedek, sőt századok mulasztásának jóvátétele? Nem izgatja-e a magyar életet a szociális kérdés, a felekezeti kérdés, a zsidókérdés? Nem kellene-e foglalkoznunk ezekkel a kérdésekkel, odaállítván azokat az Ige fényébe s így segíteni elő református magyaroknak az egyedül lehetséges álláspont megtalálását s annak alapján a kérdések megoldásának elősegítését, ami összhangban vain az evangéliummal, az igazsággal és magyar népünk életér- dekeiveil, nemzetünk jövőjének követelményeivel ? ! Ki hinné és ki állítaná, hogy ezekre és az ezekhez hasonló kérdésekre „mem“-mel lehetne felelni? Hogy mégis hallgatunk, az az előbb már elmondottak igazságát bizonyítja: általánosságban Szabolcs földjén sem szívügye a magyar református keresztyénség belső igazságaival s a gyülekezeti életben való kitükröződésével azoknak, akikre Isten ezt az örökséget rábízta! Ezért szerzett őszinte örömet a Szabolcsi őrszemmel kapcsolatos véleménynyilvánítás, Azt reméltem, hogy megtörik a jég s a megjegyzések alkalmat fognak adni másoknak is gondolataik közlésére s a Szabolcsi őrszemtől eljutunk lassan, szinte észrevétlenül a lényeghez: önmagunk, gyülekezeti, egyházi életünk revíziójához, jelenünk és jövőnk nagy kérdéseinek megbeszéléséhez. Ebiben a reménységemben csalódnom kellett. Két lelkipásztor szólalt meg mindössze. Az egyik a nyilvánosság számára szánt hozzászólásáéi, a másik magánlevélben. Ez a körülmény azonban nem változtat azon, hogy a megjegyzéseknek így is örülök. íme, volt, van valaki, aki nem gondolta: „papok dolga“, hanem fogta a tollat és míg a Szabolcsi őrszemmel kapcsolatban elmondta az észrevételeit, megérintett egy néhány igen komoly kérdést, amivel -— ha más nem — csekélységem foglalkozni kíván. Másfelől pedig bizonyára önmaga előtt is és e lap figyelmes olvasói előtt is nyilvánvalóvá tette a visszhang hiánya, hogy még igen fáradságos és hűséges munkát kell elvégezni a magyar református gyülekezetekben abhoz, hogy egyháztagjaink tudjanak, akarjanak, szeressenek a református keresz- tyénségiiket és egyházukat érintő kérdésekben véleményt nyilvánítani, riásszóval: bizonyságot tenni. (Folytatása következik.) Ferenczy Károly. De nemcsak ilyen szempontokat kell figyelembe venni. A szabolcsi raformátusságnak egy végvára, világító fáklyája ez az intézet. A vallásos és líceális előadásaival, vidéki kiszállásaival, az onnan kekerült tanítónők erős református és magyar nevelésével nélkülözhetetlen és egyetlen iskolája ennek a .vidéknek. Nemcsak a helybeli szükségletet látja el, de Dunántúlnak legtávolabbi vidékéről épúgy, mint a megszállott területekről, vagy Miskolcról és környékéről sok-sok növendék keresi fel, akiknek ez az egyetlen, lehetőség a tanulásra. Míg vannak tanítónő- képzőink, hol alig bírják az osztályonkénti 16— 17-.es létszámot elérni, addig itt 40-es osztálylétszám mellett is sok növendéket kell elbocsátanunk helyszűke miatt. Okos és józan iskolapolitika mellett kétségkívül első helyen kell megtartani ezt az intézetet, s nemhogy visszafejleszteni, de minden lehetőt meg kell tenni annak továbbfejlesztésére. Azok, akik a jobb jövőt jelentő nevelésügyeinket irányítják, bizonyára komoly lelkiismereti kérdés tárgyává teszik a nyíregyházi Kálvi- neum tanitónőképzőjének sorsdöntő ügyét és kérdését. Vikár Sándor ref. leik. tanár. Adatok a íotiodi egyház múltjából (IV. folytatás.) Már a 70-es és 80-as években sokat foglalkoznak a presbiteri gyűlésektemplomszék-ügyekkel. Régi idő óta meg volt s máig is meg van nálunk a családi székek nem valami szerencsés és sok kellemetlenséget okozó intézménye. A családok közötti, ebből az ügyiből folyó huza-vonának szinte tápot nyújtott a presbitériumnak 1891-iki amaz intézkedése, hogy az építkezésekből fennmaradó 7—800 forintnyi adósságot temp.lomszék arányában vetette ki a gyülekezeti tagokra. E pár forintnyi fizetség aztán évek múlva úgy tűnt tói a családtagok előtt, mint amellyel a templomszékhez örök jogot vásároltak. Volt rá eset a múltban, hogy egyik-másik halálát közeledni érző s végrendeleteket készítő egyháztag oldalági rokonára vagy jóembereire akarta hagyományozni úgy vélt tulajdonjogát, míg az érdekelteket fel nem .világosítottuk, hogy a templomi székhez tulajdonjoga senkinek nincsen, a használati jog is a halállal megszűnik s azt csak az egyeneságú leszármazottak örökölhetik, természetesen a presbitérium hozzájárulásával. Mivel egyik család elszaporodott, a másik — a tagok számát tekintve — apadt, idővel az a fonák helyzet állott elő, hogy egyik-másik családnál 2—3 tag annyi hellyel rendelkezett, mint egy másiknál 10—12. Mivel a székrendezés időhöz kötve nem volt, az így előállott torzsalkodások elsimítása az egyház vezetőinek a múltban nem kis gondot okozott. Különben a presbitériumnak pár évtizeddel ezelőtt foganatosított radikális intézkedése, mely- lyel egy körülbelül 100 év óta két család által közösen használt széket, — mert a családtagok nem fértek meg egymás mellett békességben —, középen elrekesztett s más határozott intézke- is tett, nagyban csökkentette a viszálykodási eseteket s a presbiteri gyűlés elé azóta alig került 1—2 vitás ügy. 1903 óta, alulírt lelkész Rohodra jövetele után az újabb idők követelésének szemmeltartásával, csaknem évről-óvre újabb építkezéseket végzünk. Több száz méter új kerítést emeltünk, új tanítólakot építtettünk, majd teljesen új melléképületeket úgy a tanítói, mint a lelkészá udvaron. Majd a lelkészlak átalakítása következett egy szoba- toldással s új tetővel. Ezután új Il-dk iskolát s tanítólakot létesítünk a község támogatásával. A régi iskolát — már a háború alatt — új palatetővel látjuk el; 9 mindezt a magunk erejéből, minStóvet, kelengyeáru és szőnyeg a legolcsóbban Hartos Lajosnál vásárolható Nyíregyháza, Vay Ádám-u 2. sz. (Takarék.) Takarékosság! Szabott ár I A. tanítóképzés reíormja Az újjászervezés, az átalakulás, a reformok korszakában élünk. A forrongó jelenben egy új világ kialakulása vajúdik. Ez a forrongás, ez a mindent újjászervezni akarás kiterjed a lét minden megnyilvánulására, természetesen a nevelésügyre, az oktatásügyre is. A tanítóképzés reformja alapjában és lényegében alakítja újjá az eddigi tanítóképzést, amennyiben akadémiai, tehát főiskolai rangra emeli az új tanítóképzést. A négy gimnázium vagy polgári iskola elvégzése után négy osztályú liceum következik, mely megfelel a gimnázium 5—8 osztályának, melynek végén líceumi érettségi vizsgálat is van, mely minden tekintetben egyenértékű a gimnáziumi érettségi vizsgálattal, kivéve abban, hogy líceumi érettségivel nem lehet jogi, theológiai és tudomány- egyetemi diplomát igénylő pályákra menni. Ezzel szemben viszont nem lehet gimnáziumi érettségivel tanítóképzői akadémiára menni. Különösen nagy jelentőségű ez az új iskolatípus a leánynevelés t illetőleg. Eddig a tanítónőképző volt az a középfokú iskolatípus, amelyik a maga alapos és sokirányú képzésénél fogva legjobban megfelelt a leánynövendékek életre nevelő követelményeinek. Hátránya az volt, hogy szakiskola lévén, nagyon is meg kellett válogatni a növendékeket a felvételnél, s így nem mindenki volt alkalmas annak elvégzésére. A líceum (leánylíceum) nem szakiskola, hanem középfokú iskola, mint a gimnázium, melynek elvégzése után érettségi bizonyítványt kapnak a növendékek, s nem diplomát, .mely egy szakpályára jogosít, tehát inkább megfelel a líceumi iskolatípus az általános műveltség megszerzésének, mint a volt tanítóképző, s gyakorlati és művészi tárgyainál fogva, mint a gimnázium, melyből ezek hiányoznak. Ez az új iskolatípus természetesen magával hozza a* eddigi tanító- és tanítónöképzök megfelelő átszervezését, illetve líceummá alakulását, mely fölött a két éves akadémiai tagozat lesz. És itt érinti ez a kérdés az egész magyar református egyházat, annak lelkészi karát, de különösen a szabolcsi gyülekezeteket. Miért és menynyiben ? Az állam t. i. csak 6 tanítóképzői akadémiát engedélyez nekünk reformátusoknak, holott eddig 7 tanító-, illetve tainí tónő képzőnk volt. Egy a hét közül tehát nem kaphat akadémiát. Természetesen mindegyik iskoia ragaszkodik ahhoz, hogy megkapja az akadémiai jelleget is, hiszen másképpen csak fél munkát végez, s diplomát nem adhat ki. Mindegyik meglévő iskola ’bizonyítja a maga nélkülözhetetlen voltát. A nyíregyházi Kálvineum tanítónőképző intézete is átszervezés előtt áll természetesen. Felső egyházi hatóságainktól függ, hogy ez az intézet, amely egyúttal egyetlen árvaháza a református lelkészek és tanítók leányainak, s amely intézet éppen most tekinthet vissza csendesen, de büszkén, boldogan és Isten iránti hálával az első évtizedre, annak áldásos munkájára, a sok letörölt könnyre, és szárnyakra bocsátott tanítónőkre, tehát — mint mondtam —, legfelső egyházi hatóságainktól függ, hogy ez a fejlődésképes, viruló intézet továbbra is megmaradjon diplomát, kenyeretadó református tanítómőkópzőnek, vagy a helybeli viszonyokat nem ismerő tudatlanság és egyéni érdekek miatt megboosáthatalan, vétkes és jóvá nem tehető könnyelműségnek áldozata legyen, s csak líceummá fejlesztessék vissza. Nyíregyházán már két leánygimnázium van (evangélikus és katho- flikus, az angolkisasszonyoké!), tehát három leányközépiskolára nincsen szükség. Mint leánylíceum nem adhatna diplomát, kenyeret az árváknak és az arra szorultaknak, tehát létjogosultsága is megszűnnék.
