Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-02-01 / 2. szám
4 SZABOLCSISZEM 1938. február hé. ÉnekeskönyvünkrőL (4iik közlemény). Tekantve, hogy egy századai később jött létté ezen új énekesikönyvünk, tehát nagyobb követelményeket támaszthatunk vele szemben, s így az előbb említett bábák miatt a régihez képest súlyos visszaesést jelent. Feltétlenül több figyelem és gond fordítandó énekeskönyvünk kérdésiére s ezt nem lehet eleget hangsúlyozni. Igaz, a történelem folyamán máskor is voltak bajok az énekesikönyvvel. Ezek azonban menthetők részben az akkori nyomorúságos, háborús időkkel, zenekultúránknak az európai zenekultúrától való roppant nagy elmaradottságával. De ma?, amikor az európai zenekultúrában szinte vezetőszerepet viszünk kiváló zeneszerzőink, iskoláink, együtteseink stb. révén, ma igazán nem igen menthető ez a lehanyatlás. Amikor a katholikus egyház 10 éves jubileumát ünepli a kitűnően megszervezett és bevált egyházzenei képzésüknek, akkor mi sem térhetünk napirendre ezen fontos kérdés fölött. De térjünk vissza tárgyunkhoz 1 Vájjon milyen szempontok vezették énekeskönyvünk szerkesztőit akkor, amikor a zsoltároknak önálló dallamait elhagyták, s a zsoltárok verseit átírva, egy másik zsoltár dallamára énekeltetik azokat?! Lehet, hogy ezek a dallamok tehát feledésbe mentek, lehet, 'hogy nem tartották azokat elég szep- na.c. De hiszen az új énekeskönyv számtalan dl osiéretét is megtanulták a hívek, tehát ezeket az elfelejtett dallamokat is meg lehetett volna tanítani, hiszen — ha azt vennők figyelembe, hogy mely énekeket szoktak énekelni, — akár a most meglévők felét is el lehetett volna hagyni! A kihagyott dallamok között értékes, szép dallamok is vannak, s ez az eljárásmód, egy csomó értékes, drága gyöngytől fosztotta meg az énekeskönyvet s tette szegényebbé híveink énekét. Az első 50 zsoltárból csak a következő önálló dallamok hagyattak ki, melyek még megvoltak az 1813-iki énekeskönyvben: A VII. zsoltárnak önálló dallama volt, most a CXLVII. zsoltár dallamára éneklendő. A XI. zabolta mák is önálló dallam*» volt, most a XXII. zsol dallamára éneklendő, de a szöveg is teljesen van dolgozva, három vers helyett két versbe összevonva. A XII. zsoltárnak szintén eknaraa dallama, helyette a VIII. zsoltár dallama éntndő. A XIII. zsoltár gyönyörű dalamaát is elhaák, most az V. zsolt. dalamaiira éneklendő, s ars is át van dolgozva. A XLI. zsoltár dallama nagyon szép volt, elhagyták ezt a dallamot, nőst a XLV. zsoltár daliamára éneklendő, szin átdolgozott szöveggel. Ilyen még a XL zsoltár, mely a CXXXVIIiI. zsoltár daliára, a XLV. zsolt., a LXXXIV. zsoltár dallam^ a XLVIII. zsoltár, a LXXXIX. zsoltár dalana s a XLIX. zsoltár, mely a XXVII. zsoltár danára éneklendő. Ezeket az értékes, szép daliakat az eredeti szépségükben visszaállítani, ellendő feladata volna egy új énekeskönyvügyi hittságnak. Az is megszívlelendő log volna, hogy azok az énekek, melyek a két otestánS, tehát a re fofmátus és evangélikus 'ekeskönyvekben kö zösek, s csak jelentéktelcjszövegi vagy daliami eltérések vannak közöttük,— ezek az énekek csakugyan közösek legyen szóról-szóra, hang- ról-bamgra. Mennyire kifejné a testvériséget, a sorsközösséget, a közös szít célt, ha a hívek a kétféle templomban mindé további nélkül bele tudnának illeszkedni, kaipcilódni az istentiszteletbe. Csak így hamarjába a következő énekeket említhetem meg, melyket mindkét egyház közösen használ, némi kis térésekkel: Mennyből jövök most hozzátok; Gőzbe tétlen én kősziklám; Óh felséges Ür, mi kegyes Istenünk; Krisztus Urunknak áldott siletésién; Miint a szép híves patakra; Térj magadoz drága Sión; Erős várunk nékünk az Isten; Kivel Szentlélek Ür Isten; Szívünk vígsággal ma bét ölt; Ez esztendőt megáldjad; Kegyes Jézus'énimádságomra, st.b... Van ezek között olyan amelyiknél csak a vers; van, amelyiknél csak i dallam közös, legtöbbnél azonban mind a kttő. E kis eltéréseket közös nevezőre hozni, azt hiszem, hasznos és épületes dolog* volna. (Folytatjut.) Nyíregyháza. Vikár Sándor A. tél hatalmáról A reformátorok ott éltek jórészt a hegyek, a havasok hazájábaan. Luther, Zwingli, Kálvin, mind-mind látták, ismerték a hegyek, a havasok táján, télviz idején az emberek irtózatos szenvedéseit... s a Bibliából kiolvasták az embersze- rebet felséges igéit. Sőt menjünk tovább, nézzük a magyar sza- badsághőseik életét. Ott születtek, éltek jórészt a hegyek között. II. Rákóczi Ferenc szülőházát még ma is megtaláljuk az újhelyi hegyek mentén, a kicsiny Borsi községben. Szintúgy Kossuth Lajos szülőházát a kicsiny Monokon, a hegyaljai hegyek között, ahol is télen sír, jajgat, bömböl az északi szél. Az örökkévaló Isten a keserűből is édeset tud teremteni. Reánk bocsátotta a tél szenvedéseit. A szenvedésekkel azonban tanítani akar bennünket. A téli vihar zúgásában mintha mondaná : Emberek, szeressétek ogymást; könyörüljetek egymáson! Fia sajnálná tudjátok a kicsiny madá- rakat, az oktalan állatokat, — szeressétek embor- bestvér elteket! S boldog az a nép, amelynek gyermekei megértik Istennek igéjét. Mert hiszen van Európában egy hatalmas állam, ahol sehogysem akarták megérteni Istennek az emberszeretetről szóló igéit. Fent, északon, nagy Oroszországban, ahol sdhasem szerették Luther és Kálvin tanításait. Ez a nép, ez a hatalmas nemzet — fájdalom — el is vette büntetését. Luther és Kálvin tanításai helyett Marx és más kommunista apostolok tanításait fogadta el. S vérrel fertőzte meg ősi, szent nagyvárosainak és falvainak utcáit, tereit... A télnek, a kegyetlen, hideg télnek embersze- rebetre tanító, felséges tudományát, a Biblia szentsége« Igéit nem szerették s nem szívlelték meg soha. S keservesen meglakoltak érte. Ezért szeretem én, ha a magyar földmívelő safiw ebié lékkel énekli gyönyörűséges, téli énekeinket. Ezért tetszett nekem Vencsellőn, az ifjúság összejövetelén, ama báránybőrös bekecsben, téli «nükwt éneklő Tofurmáiua testvérem. A jobb jövendő hírnökét, a pacsirta hangjait hallom, látom, érzem minden ilyen jelenetnél. Paesirtaszót a magyar tavaszról, a magyar húsvétról, a magyar feltámadásról. Vencsellőn, az Ifjúsági Egyesület összejövetelén, a vallásos estén egyik atyánkfia, takaros báránybőrös bekecsben, mellettem állva valami nagy buzgósággal énekelte a 257-ik dicséretet: Az Ü.r kebeléből jónak Esők, havak, fagyok, szelek; Erejüket ö adja, Irányokat ö szabja ... Mondhatom, hogy nagy örömmel hallgattam és figyeltem a mi református atyánkfia éneklését. Mert nincsen szebb jelenet a világon, mint mikor a föld népe, a tőrőlmetszett, magyar földmívelő az Isten dicsőségét magasztalja. Ha valaki, úgy a föld népe érzi át valójában Isten hatalmát és dicsőségét. Életének jórészét kint tölti a szabad ég alatt. Látja a hajnal bíborát, az est alkonyatát. Látja a vrirágbimbóba-szökését, a virág hervadását. Látja a villám cikkázásáb s hallja a mennydörgés szavát. Éjnek idején látja a csillagok ragyogását, pályafutását. S a csillagok járása nagy igazságokra tanítja. Látja évről-évre, hogy amikor a Göntöl- szek'ér átvándorol az északi tájra — beáll a tél, a hideg tél. Nem csoda aztán, ha ilyenkor felhangzik ajkán egy-egy szép, téli ének. Szépek is a mi téli énekeink. Dohát mindent a téli énekek sem mondhatnak el. De arravaló vallásos lapjaink, tollforgató, egyházi embereink, hogy amit itten-ottan dícséretíróink elhallgatnak, — némely alkalommal leírják, elbeszéljék. A tél nekünk, magyar reformátusoknak, sokat, nagyon sokat beszél. A télnek jobbára ifjaink örülnek. Jön a karácsony, a farsang! — mondják magukban —, lesz mulatság, szánk ázás s egyéb örömök. Az öregek ellenben fáznak a téltől. Jobban szeretik a húsvétot, mint a karácsonyt. Rájuknézve a tél a náthát, a köszvényt, a nehéz lélegzést jelenti. De nemcsak az öregek félnek a téltől. Mondjuk meg csak őszintén, úgy, ahogy van: — a téltől félnek, nagyon félnek a szegények. Nincsen tüzelő-anyag, nincsen fa, nincsen szén; kevés a liszt, nincsen ső, zsír, olaj! Jaj a szegénynek télvíz idején ! A tél — eltekintve az ifjúság örömeitől — a világ minden táján a szenvedések ideje. A szenvedésről pedig tudjuk, hogy a legnagyobb nevelő-mester. Aki nem szenvedett, az sohasem fogja átérezni a szenvedő emberek nyomorúságát. Jézust, az Isten Fiát éppen azért szereti, tiszteli, imádja a« emberiség, mert egész Élete a tűrés, a szenvedés láncolata. Keres^trefeszítése, halála, örök bizonysága az emberi nemzet hálátlanságának, gonoszságának. A tél — a szenvedések -ideje — hatalmas leckéket adott az emberiségnek minden időben. Vájjon mi az oka, hogy az európai északi államok többnyire protestáns államok? A tél, a kegyetlen hideg tél rávezette ezen országok területén az emberiséget arra, hogy az örök élet könyvéből, a Bibliából tanulják meg az emberszeretet evangéliumát. Könnyű ott, ahol nincsen vagy alig van tél — elfelejtkezni a bibliai emberszeretetről. Télen, amiikoT fagyponton alól 10—30 fokot mutat a hőmérő, jólelkű ember sajnálja még a szabadban ténfergő oktalan állatot is. Még a cinkék, a varjak is beköltöznek ilyenkor a falvakba, városokba, ahol ételhiulladékot találnak. Az irgalom, a könyörület szava sohasem hangozhat őszintébben, méltányosabban, mint télen, a szenvedések idején. Baráth Imre. Idáink a roliodi egyház multjábó (III. folytatás.) Az egyházias érzület, áldozatkészség szép jeleivel találkozunk az 1860 májusi presbiteri gyűlés jegyzőkönyvében. A jelenlevő presbiterek szinte egymással versenyezve ajánlják fel ingyenes szolgálataikat s adományaikat az egyháznak, úgy, hogy erről a jegyzőkönyv vezetője „nemes leikesülés és elragadtatás“ hangján emlékezik meg. Többen az Úrvacsorához szükséges kenyeret s bort ajánlják fel egész esztendőre, mások építkezési anyagok ingyenes szállítását, úgy, hogy e „szent ajánlatok“ a templomiban a közönség előtt is kihirdettettek. Feljegyzésre érdemes adat, hogy ünepi legutást 1869 májusi presbiteri gyűlésen kérnék először Sárospatakról. Részére 12 forintot biztosítanak, mely ha be nem gyűlne, a hiányt az egyház pénztára fedezi. Ez intézmény az egyház adósságai s nagyobb mérvű építkezések miatt a 90-es években megszűnt, pár évtizeddel ezelőtt újra helyreállíttatott. Az 1873—74-ik évek nemcsak a községre, de magára az egyházra nézve 19 a megpróbálta tásnak s szomorúságnak esztendei voltak. 1873-ban a ko- . lera szedte áldozatait egyházunk tagijai közül, úgy, hogy a halálozási anyakönyv adatai szerint több miint 20 református .vallásé egyén halt el a ragályos betegségben. 1874-ben pedig .borzasztó tűzvész pusztít a községben. Április 38-án d. u. 5 órakor óriási szélvészben tűz üt ki a falu felső végén s végigsepri s perzseli az észak—déli irányban terjedő falut. A lelkész- és tanítólak is elpusztul összes melléképületeivel s a jól felszerelt iskola. Lelkésznek, tanítónak mindene odaégett. Lelkész c#ak az anyakönyveiket s az úr-
