Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-04-01 / 4. szám
1938. április bő. SZABOLCSI ŐRSZEM 3 Magunkról-magunknak (Válasz T. S.-nak.) ilyen lélek, bármilyen eltompult legyen is, valahol a tudat alatt őrzi gyermekikora .vallásos nevelésének áldott emlékeit, hogy az Úrvacsora több, mint formaság és egyháza megterített asztala több, mint a gyónás és áldozás. — Ha gyermekeink lelkében sikerül öntudatosítanunk azt • a nagy, természetfeletti valóságot, hogy nekik az élő Isten a református egyház útmutatása szerint jelölte ki az örökkévalóságba vezető utat s Isten akaratából 'és nem véletlenül születtek bele, vagy lettek tagjai egyházunknak: megértőbben fogják elviselni lelki édesanyjuk fenyítését is és nem hadakoznak majd olyan könnyelműen a kitéréssel való fenyegetődzés ócska fegyverével. — Ha meg tudom értetni gyermekeinkkel, hogy nincs nagyobb kiváltság ember számára, 'mint az, amit az egyetemes papság evangéliumi és református •elve jelent, akkor megvilágosodik előttük, hogy ennek az elvnek fényes tükrében a magánéletük is közüggyé válik, tehát magánéletük bűneiért felelősséggel tartoznak a köznek, a gyülekezetnek is. Ezért kell a gyülekezeti közösség gondolatának, mint az egyházfegyelem legszolidabb alapjának, fokozottabb mértékben szóhoz jutnia a mai ■vallásos nevelésűnkben ! * Ezek után azt is kérdezhetné valaki, miért írtam meg mindezeket ennek a lapnak a hasábjain, amelyet elsősorban nem lelkipásztoroknak és tanítóknak, tehát nem hivatalos nevelőiknek szerkesztenek? Egyszerűen azért, mert az egyetemes papság elviének hatóerejében rendületlenül tudok hinni. A református nevelés nagy ügyét nem dönti el a templom és iskola a családi nevelés nélkül. Hogy milyen lesz a jövendő református egyháztag, az nemcsak a lelkipásztorodon és tanítódon múlik, hanem rajtad is, református édesapa és édesanya. Van-e imádság a szívedben és felelősségérzet a lelkedbem ezért a jövendőért ? Ez a nagy kérdés, amelyre a feleletet e földi életben egyházad, az örökkévalóságban pedig Isten kéri tőled számon ! Kisvárd a. Sebestyén Jenő. tudja, hogy a télre nincs egy darab meleg ruhája sem. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül saját szavait hallotta, amit nem régen mondott ő maga: „Hogy gondolod, Anyuskám, hogy másodszor is elmenjek abba a kék ruhába! Hiszen kinevetnek, senki se néz rám!“ — Sírni szeretett volna. Aznap este váratlanul azt kérdezte nagyanyjától : — Nagyanyóék láinykorában mi volt a diva- tos ruhaanyag? Az öreg asszony szelíd mosollyal válaszolt: — Hogy mi volt, édes lányom? Hát a moll, a batiszt, meg a szádavászon! Egész nyáron mos- tuk-vasaltuk a sok fodorját. Minél többször mostuk, annál fehérebb lett! Óh, de jókat táncoltunk benne a szép majálisokon! Két évig is hordtunk egyet, legfeljebb másszínű övét tettünk hozzá. Meg kivarrtuk a ruhánkat keresztszemmel, lapos hímzéssel. — A kézimunka most is nagyon divatos a ruhára. Nincs valami régi mintája nagyanyónak? — Dehogy nincs! Menj csak lánykám, ott a commod felső fiókjában találsz egy nagy dobozt. Van abban sok! Félóra múlva Irén megbűvölve tartott a kezében egy csodaszép, keresztszemes mintát. Fehér bodorvászonra volt varrva, a mezei virágok szín- pompájában. Gyors képzelete frissen építette fel belőle egy szép kis nyári ruha magyaros díszét. Lelkesen magyarázta nagyanyónak, — egy kis rajzra mutogatva —, hogy hogyan akarja. Csak ad a baj, hogy itt a falun .nem lehet kapni száda- vásznat. Rendelni kellene, de azzal annyi idő el- tellik, s ő már szeretné elkezdeni. Másnap Zsuzsi kisírt szemmel jött haza az anyjától, hóna alatt egy kis csomagot szorongatva, — Beteg a kis testvérem, a kis Amálka! — panaszolta. — A körorvos úr kétféle orvosságot is rendelt neki! Jaj, jaj! Oda már az én báli ruhám is! Az Irén szíve elszorult: szegény gyermek, szegény leány. Végzetes önámítás volna, ha valaki — az 'egyre szaporodó biztató jelek ellenére is — minden tekintetben rcndbenlevőnek hinné és hirdetné a .magyar református gyülekezetek, általában magyar református egyházunk életét. Aki ismeri az elmúlt század uralkodó gondolatait, a csak 20—30 évvel ezelőtt is még széltibcn-hosszá- ban érvényesülő „közvéleményt“ vallásról, vallásos életről, egyházról s aki tájékozott a mindezek nyomán kialakult egyházi állapotokról, az jól tudja, hogy mennyi hálára indító különbséget mutat azokhoz az időkhöz képest mai életünk. Kezdünk egyre jobban az Ige mértéke alá állani minden vonatkozásban s 'ezzel egyfelől a reformáció által kiásott bibliai alapokhoz tértünk vissza újból, másfelől pedig ugyanakkor jövendőt biztosító magvetés munkáját végezzük. Mindezt tisztán látva és Isten iránt való hálaadással elismerve is — aki Lelke által meg- ébredésünk munkáját .elkezdte és folytatja bennünk — tudnunk kell, hogy .még nagyon a kezdet kezdetén vagyunk az egyházi éleit új lelki tavaszának. Egyházunk tagjainak nagy többségéiből hiányzik az élő Istennel való lelki találkozás megrendítő élménye, az ítélet és a kegyelem megtapasztalása, a személyes hit bizonyságtevő képessége és ereje, a református keresztyénség gyökereinek és gyümölcseinek ismerete, éppen ezért hiányzik a minden tekintetben tisztánlátás bizonyossága, a határozott és erőteljes öntudat, a megismert igazságokat Isten dicsőségére s a földi közösségek (család, egyház, társadalom, nemzet) javára szolgálni kész egyházszeretet. Ezért nincs érzékünk az ,,'egy szükséges dolog“, a Krisztussal való lelki közösség, az Igéből .való személyes táplálkozás s az egyéni imádkozó élet sorsdöntő jelentőségének átérzésére, ezért hiányzik életünkből a „csendes óra“‘, ezért apadt el a házi áhítatok száma, ezért nem csendül meg — csak nagyon kevés családi körben — otthon a zsoltár, ezért lesznek könnyen a legszomjasabb lelkek közül sokan „futkározó hamis atyafiak“ megszédít ettj elvé, — Mi van a kis csomagban? — kérdezte aztán, mivel semmi vigasztalót nem tudott neki mondani. — Egy kis ingnek valót vettem a lelkemnek, persze, csak olyan 50 fillérest, amilyet itt lehet kapná; de azt se tudom, kivel varrassam meg ! — Add ide, Zsuzska, megvarrom én! —• szólt Irén, s nemsokára vígan forgott az ócska varrógép kereke. Míg a hosszúujjú hálóingecskót varrogatta, Irén jól megnézte azt az olcsó, kis, sárga vásznat. Se nem vékony, se nem vastag, szálat is lehet rajta olvasni; — ő már tudta, hogy ebből az anyagból húsvétra két ruha lesz, az egyik neki, a másik Zsuzsinak. Mikor aztán pár nap múlva a kis Amáli túl volt a veszélyen és a márciusi napfénv is kisütött, Irén azt mondta Zsuzsinak: — Ma délután megvesszük a ruhádnak való anyagot! Zsuzsi szomorkásán einevette magát. — Ugyan miből vennénk már meg kisasz- szonv, még ha vóna is itt a faluba, mikor elúszott a pénzem. Tizenkét pengőm van mindössze és abból cipőt is kell vennem, mert az Ürasztalához nem állhatok oda mezítláb ! — Ne búsulj Zsuzska, mégis lesz ruhád! Ebből ni — húzta elő Irén a zsebéből a kis, sárga vászon darabot. Zsuzsinak m'ég a szeme is fennakadt ijedtében: — Mit gondol a kisasszony? Csak nem lehetek maskara! No bizony, jól is kinevetnének engem! — Hát akkor kettőnket nevetnek, mert éin is ugyanilyen ruhába megyek húsvétikor a templomba ! Fél óra is eltelt, míg Zsuzsi magyarázás és rajz után érteni kezdte, hogy milyen is lesz az új ruha. Hanem aztán akkor volt is öröme. Hogy a kisasszonynak is olyan ruhája lesz! És hogy most a városon ez a legújabb divat, és, ami fő : hogy 12 pengőből még cipője is lesz. ezért kell annyi időt 'és erőt pazarolni a rever- zális-harcban a saját tagjaink ellen való védekezésre, a mindennapi élet ezért van tele Krisztust megtagapó s inkább pogányságra, mint a keres,z- tyénségre 'emlékeztető életjelenségekkel, ezért nem szent a vasárnap úgynevezett keresztyén társadalmunkban sem, ezért járnak híveink közül is sokan vasárnapi vásárokra és fuvarozásokra, ezért választunk lelkipásztorokat, presbitereket s egyéb egyházi őrállókat úgy, ahogy választunk s ezért halad keserves nehézségek között minden missziói munka a gyülekezetekben. Figyeljük csak meg az embereket — önmagunkat is — beszélgetés közben. Mindenről szó esik, a politikától az időjárásig, a jószág árától az emberpusztulásig, minden helyet kap az ember érdeklődésében, de hányszor beszélnek a.z Ige egyházának tagjai az Igéről, hogy mi ragadta meg őket abból, vagy mi .váltott ki belőlük ellentmoin- dást, milyen nehézségeik vannak vallásos életükben', milyen kísértésekkel küzdenek?! Hányszor beszélnek arról, hogy hogyan lehetnének Krisztusnak hűségesebb és igazibb követői, jobb református keresztyének? Hányszor foglalkoztatja őket egyházuk sorsa, nem úgy, hogy szidják és gyalázzák az egyházi terhek és gyűjtések miatt, vagy, hogy hazug önteltséggel fennen hirdessék dicsekedve, hogy „nálunk minden rendben van“, hanem úgy, hogy az egyházért, a gyülekezetért érzett felelősség legyen megérezhető a szavaikból?! Hányszor beszélnek arról, hogy presbitereknek, egyháztagoknak hogyan lehetne belekapcsolódni a gyülekezeti munkába, hogy lehetne az egyházhoz közelebb hozni az attól elidegenedett lelkeket, hogy lehetne az egymásért felelősséget hordozó testvéri szeretet melegét raegéreztetini az elhagyottakkal, szegényekkel, betegekkel jobban, mint eddig, hogy lehetne hivo- igatóhbá, szebbé tenni a templom környékét, biztosítani az istentiszteletek és úrvacsoraosztásiok minden tekintetben „ékesen és szép rendben“ való lefolyását?! Ilyen és ezekhez hasonló számNapsugiaras március délutánokon ott ült a két leány a nagymama varróasztala előtt s még beszélgetni se ért rá a buzgó öltögetéstől. A bűbájos minta meg csak nött-nött, valami csodálatos színt és hangulatot adva a szegényes kis, sárga-vászonnak. Előbb a szoknyahímzés készült el, aztán a puffos ujjon virítottak ki a virágok; — és egy délután boldog sóhajjal esett ki a tű a leánvok kezéből: készen van a hímzés, már csak a gép varrás hiányzik. Aztán egyszercsak megszólalt a húsvéti harangszó és két leány lépett ki az utcára az egyforma, hímes öltözetben. Amerre elmentek, bámuló, gyönyörködő szemek tapadtak reájuk és halk suttogás indult: „Irén kisasszony, meg Zsuzska!“ — Csak az különböztette meg őket, hogv Irén könnyű, kis kalapot viselt, a Zsuzska 'hajfon,atában meg piros pántlika volt. Aztán ott állmaik az Ürasztala előtt, ahol még ez az utolsó különbség is eltűnik. S míg ott alázatosan várnak, a magasabb, a karcsúbb leány világosan é9 határozottan látja a bűnét: Nagyon szerette a ruhát és a mulatságot! Jobban, mint az édesapját, anyját, jobban, mint a munkáját, mint nemzetét. Neki is része van abban, hogy ez a sok falusi lány selyemruhában áll itt az Urasz- tala előtt, — amire az utolsó fillért is, a betegek orvosságát,, a szegények alamizsnáját is elköltötte. A város után igazodtak. A város pedig behunyt szemmel, lihegve járt a külsőségek útján. Irén felnézett. Könnyben úszó szeme a helyre esett, amit feléje nyújtottak. Aztán boldogan felsóhajtott. Érezte, hogy olyan feszüléssel, mint mikor a bimbó kipattan, feltámadt most benne valami: erő, üdeség, lélek ! Tudta, hogy tisztább, nemesebb élet felé indul. Remegő keze boldogan simított végig a kis vászonruhán. ‘Amikor kilépett a templomajtón, illat, szín és napifény özönlött rá; — a magyar föld ujjongva ünnepelte a — feltámadást. Nyíregyháza, 1938. ápr. 8. Vajas Klára.
