Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-04-01 / 4. szám
2 SZABOLCS ŐRSZEM, 1938. április hó. Egyházfegyelem és vallásos nevelés Egyházi életünkben sok szó esik most az egyházi egy elemről. Nem is csoda ez. Hiszen, ha látjuk — és ki ne látná ? — azt a sivár egyháziad lanságot és öntudatnélk hűséget, amellyel nagy tömegeink a maguk „reformátusságát“ élik: el kell szorulnia a szívünknek. 'Az utóbbi idők statisztikai adatai megrázóan kiáltják bele a lelkiismeretűnkbe a legmegrázóbb számokat a kitérésekről, reverzálisokról, törvénytelen együttélésekről, ibörvénytelen születésekről, öngyilkosságokról és egyéb lelki fogyatkozásokról, amelyekből az ellenfél olyan ujjongó kárörömmel siet megállapítaná a református fceresztyénség lélek- és nemzet- nevelő értékének alsóbbrendűségét másfajta ke- resztyénséggel szemben. Mi tudjuk, hogy ez a megállapítás igaztalan és a káröröm indokolatlan. Mert, ha baj van is a református társadalomban, annak nem az az oka, mintha a református ke- resztyénség alsóbbrendű életforma lenne, hanem az, hogy a református kérész,tyónség nagy életértékei, amelyek valamikor régen olyan ragyogó jellemeket formáló erők voltak: elhalványultak és feledésbe mentek az egyháztagok öntudatában. Egy hamis liberalizmus hamis jelszavai romboltak egyházunk falai között innen-omnan egy évszázad óta. A „lelkiismereti szabadság“ félre- magyarázott jelszavával könnyelműen játszók lelkiismeretét terheli, hogy a református egyház közvéleményük nagyobbik része előtt még ma is a kevesebb hit és könnyebb erkölcs egyháza, ahol — mint Makkal Sándor írja — .mindenkinek joga van azt hinni és úgy hinni, amit és ahogyan akar, vagy végső következményeiben a lelkiismeret szabadsága címén szabad nem hinnie is, mégis reformátusnak tarthatja magát“ és — hozzátehetjük — ahol reformátusnak lenni nem más, mint a „papoknak“ tett szívesség és nem az örökkévaló Istenitől kapott kiváltság. Ez a hihetetlenül léha és silány liberalizmus vezetett hovatovább oda, hogy egyházi életünkben alig támasztottak hivatalos részről valamiféle erkölcsi igényt is az egyháztagokkal szemben és még egy kaszinótagság is komolyabb követeiméTÁRCA Isten megérkezett * . . A SOG avatásra írta és elmondotta Bory Zsolt tgimn. VII. o. t. Itt állok, itt, a szent helyen, Lehajtom bűnös, vad fejem. Óh, Isten nagy és végtelen ... Óh, Isten bölcs és jó Urunk; De mily hamis és rossz utunk, Hogy Tőle mindig elfutunk. Járunk gazos bűnkerteket, Rablunk, ölünk mi lelkeket. Megcsaljuk mi a gyermeket; Hány szív van köztünk rossz, fagyott, A lélek bennünk nem ragyog, És Isten, Isten nem hagyott Elesni, Ö minket keres. t Óh, testvérem, csak Öt szeresd, Ki téged bűnben is szeret! Nyisd felé égő két szemed, Lelkedet, mely most megremeg, Csak bűnöd van, nincs érdemed ! Emeld Feléje arcodat, Áldó kezével most mutat Egy boldog, tiszta, szent utat. Menjünk, Az úton Ö vezet... Fogjunk szeretve mind kezet: Isten szívünkbe érkezett! nyekkel járt, mint a református egyháztagság. Csoda-e, ha új Egyházi Törvénykönyvünknek az egyháztagok kötelességeit szabályozó paragrafusait, vagy a múlt év decemberében lezajlott zsinati ülésszakon a vegyes házasságok ügyében hozott Utasítást olyan egyhangú helyesléssel és nagy várakozással fogadta közvéleményünk? Az ezekben foglalt törvényes intézkedéseket régtől ‘fogva nélkülöztük és meggyőződéssel valljuk, hogy jótékony hatásukat éreztetni is fogják. A hiba csak az volna, ha csodát várnánk tőlük és abba a hitbe ringatnék magunkat, hogy mihelyt a lelkipásztorok kihirdetik a katedrából, hogy mától fogva az egyház bünteti a parázna- ságot, káromkodást, részegséget, vagy reverzá- lisadást: az egyháztagok egy csapásra alázatos és kezes báránykákká változnak. Mert .minden önáltatás nélkül meg kell mondanunk, bármenynyire fáj is: ma már ott tartunk, hogy nincs kit fegyelmezni. A kisvárdai református egyháznak 1774-ből származó presbiteriális jegyzőkönyvében, olvasásuk: „Die 20.-o Mártii (március 20-án). Tardi István, Eszterhai István, Dankó József, Kántor János presbiterek jelenlétiekben Térni Sándor fer- telmes istenkáromlásáért és tiszteletes prédikátor uramnak a tsapszékben történt ótsánlásáért tíz bot ütésre ítéltetett. Azonnal végrehajtatván az egyházfi által megtsapatott“. — Amikor ezt a kemény és megszégyenítő ítéletet olvasom, nem az ítélet szigorúságán csodálkozom, hanem azon, hogy egyáltalában volt kit „megtsapni“. Micsoda ömfegyelmezettségnek és a közönséggel szembein érzett felelősségnek kellett- élnie minden bűnük és gyarlóságuk ellenére is az ilyen Ténai Sándorokban, akik anno 1774-ben odafeküdtek a deresre, vagy nyíltan kiálltak az Ürasztala elé eklézsiát követni ! — Ha ma figyelmeztet a lelkipásztor valakit, -hogy református ember nem élhet vadházasságban, azt a y ál ászt kapja: „mi köze a tiszteletes úrnak az én magánéletemhez?“ Ha a presbitérium eltiltja az Ürasztalától a reverzálist Falusi husvét ilréra egy báli meghívót tartott a kezében, és már ott látta magát egy fényes teremben, gyönyörű, rózsaszín, tüllruhában, amit fényes csattok tartanak a vállon, s aminek a legalsó fodra alól ezüstcipők csillognak elő. Igaz, egy percre megjelent a szeme előtt Anyus is, a kissé kopott, fekete, 'estélyi ruhában, amit már évek óta alakítgatnak, — d-ehát ez csak futó árny volt, amit a fülébe muzsikáló keringő-melódiák hamar elűztek. Biztos volt a dolgában. Apus eddig is megvette neki minden alkalommal az új ruhát, miért ne venné meg most is? Odakészítette feltűnő helyre, az Amis Íróasztalára a meghívót s alig várta, hogy szóbakerüljön a dolog! Ekkor azonban az történt, hogy Apus, még mielőtt ő kérhettett volna a báli meghívót a kezében tartva, nagyon határozottan így szólt hozzá: „Irénkém! néhány hétre el kell mened nagymamához azt írja, nagyon gyenge a betegsége után. Anyád nem mehet a gyermekek miatt“. Apusnak ellentmondani? Az teljes képtelenség. Így hát Irén másnap, nagyon kétségbeesett hangulatban ott állott- a mindjárt induló vonat előtt. Csak legalább apja ki ne kísérte volna. Előtte nem mutathatja a rossz kedvét. Hiszen apa azt hiszi, hogy az a sáros, kis falu, ahol nagymama lakik, legalább is a világ közepe! ö azonban az egész út alatt nem tudott megszabadulni a falu lidércnyomásától. Hanem a szomorúság mégse tud sokáig megmaradni a leánys.zívben; amikor megérkezett, mégis csak örült annak, hogy szánkót küldtek eléje. Az is nagyon mulatságos volt, hogy a nagymama bundájába kétszer is belefért volna. Aztán milyen szép tájképsorozat ez az állomástól a faluig! Éles, kék csíkban hátul a hegyek, elöl a nagy, fehér mező, amire rózsás foltokat dob a napsugár! És aztán nagymama se olyan elesett beteg, sőt, egész vígan fogadja kis unokáját. A szoba meg nagyon kedves, jó meleg, a falról barátságoadót, a lelkipásztor igen gyakran kitérésre jelentkezést kap feleletül azzal, hogy „majd megáldo«- tat a katolikus pap !“. Vagy ki vállalkoznék m* arra, hogy klálljon egy vasárnapi gyülekezet elé, mondván: „Testvérek, részeges, templomkerülő, parázna ember voltam, eltókozoitam gyermekeim- ban egyházam jövendőjét, nem őriztem meg aa evangélium tiszta fényét utódaim életének sötét éjszakái számára, kérem Isten bocsánatát és « tiéteket: .vegyetek újra vissza a gyülekezet szent közösségébe“? Ki vállalkoznék ma erre? A műk közömbös légkörében felnőttek közül alig valaki. * Látjuk hát, hogy a fegyelem helyreállításának nagy munkáját hol kell kezdenünk: a gyermekeinknél. Egy új nemzedéket kell nevelnünk, amely hagyja magát fegyelmezni. És ez a követelmény annál sürgetőbb, minél inkább belátjuk, hogy a református egyházfegyelem sókkal inkább az egyéni ránevelés eredménye, mint más egyházban. A mi hitünk nem tanítja azt, hogy üdvösség a református egyházon kívül nincs; hogy érvénye« házasságot csak a református lelkész előtt lehet kötni; hogy Isten csak a református templomba» lakozik; hogy aki vasárnap templomba nem megy, halálos bűnt követ el s aki halálos bűn állapotában hal meg, az elkgrhozik: egyszóval, a terror eszközei nekünk nem állnak rendelkezésünkre. A református egyháztagot bensőséges nevelő- munkával kell a gyülekezeti fegyelemre és a közösség iránt érzett felelősség tudatára elvezetni. Egyházunk nevelő munkáját, a maga átfogó egyetemességében, ennek a gondolatnak szolgálatába kell állítanunk. Ha valakit meg tudok tanítani arra, hogy nincs nagyobb boldogság, mint az Ür Jézus Krisztus leikével való egyesülés és ennek legszentebb eszköze az Úrvacsora: az ilyen lélek, ha bűnös élete miatt egyháza eltiltja ae Ürasztalától, nemcsak önérzetében érzi magáit sértve majd, hanem belső, lelki megrendüléssel ve&zi egyháza büntetését és könnyebben kapható a jóvátételre is. Érzi azt, hogy hiába megy -el a szomszéd-gyülekezetbe urvacsorázni, ahol a lelki- pásztor nem tudja, hogy el van tiltva az Ürasztalától: a mindentudó Isten tudja s az Ige azt tanítja, hogy aki méltatlanul eszik és iszik, az kárhozatot eszik és iszik magának. Egyszóval: az san integetnek a régi fényképek. De talán legkedvesebb meglepetés volt az Irén számára, hogy « régi, zsörtölődő, öreg cseléd helyett egy mosolygós, pirosarc csitri lány — aki Zsuzsi névre hallgatott — hordozgatta be nagy buzgalommal a csomagjait. Irén nagyon hamar megtudta tőle, hogy két hónapja lakik itt az öreg tiszteletes asz- szonynál, és hogy az anyja is itt szolgált valamikor, amikor még az öreg tiszteletes úr is élt, s odaát laktak a paróchián. — Hát bizony itt, ebben a kétszobás kis házban minden ósdi volt, a fali árától és a szőttes szőnyegektől kezdve a nagymamáig. Csak Irén és Zsuzsi képviselték a fiatalságot, (no meg a bimbós jácintok az ablakpárkányon!) — össze is barátkoztak rövidesen. Irénnek tetszett a háziasszony szerep, és még jobban az a nagy tisztelet, amivel Zsuzska kérdéseket intézett hozzá. (Mintha bizony többel tudna nála a főzés tudományából!) Aztán megismerte a Zsuzsi családját is; özvegy anyja volt s ott laktak az Alvégen. Volt is náluk egy vasárnap délután. Még most is érzi a fojtó, fülledt levegőt, ami a parányi szobábaan hiába várta a ki- cserélődést a tenyérnyi ablakon át ! Irén megtudta a Zsuzsi .titkait is! A konyhában, pala- esnntasütés közben egyszercsak odafordul Irénhez : — Kisasszony! — húsvétkor bálba megyeik! — Ne mondd, Zsuzska! Hát aztán melyik ruhádat veszed1 fel? —i Jaj, ‘ép az a baj ! Üj ruhát kell venni. Régen kuporgatom már a pénzt! A jövő hónapban Julis néném megy a városba, oszt megveszi a selymet 1 — Selymet? — mondta Irén meglepetve. — Selyem ruhát akarsz?? — >1 uszály, kisasszony! Tessék elhinni! Ki- kacagnának a kartonba, rám se néznének, egye* se tánolnék. Most már csak krepösinbe, meg mari kenbe járnak a gazdalányok Irén nem felelt. Furcsa, zavaros érzések lepték meg. Bosszankodott: miért akar Zsuzsi se- lyemrubát, mikor 15 pengő a havi keresete és jói
