Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1937-12-01 / 12. szám

1937. december hó. SZABOLCSI ŐRSZEM 3 jönnek létre az énekeskönyvek egymást érő soro­zatai, mint pl.: Székely István gönci prédikátoré, mely a régi deákénekek fordítását tartalmazta s 1538-ban jelent meg Krakkóiban. Huszár Pálé, mely 1570 tájban Debrecenben, Bornemissza Pé­ter szuperintendensé, mely 1582-ben Detrekön, Gönczi György debreceni prédikátoré, mély 1592-ben Debrecenben, Üjtfalvi Imre debreceni ta­náré és prédikátoré, mely Debrecenben 1589-ben jelenít meg, de ez csupán halotti énekeket tartal­mazott. A XVIII. századból különösen említést érdemel a Bethlen Gábor és 1. Rákóczi György fejedelmek rendeletéből keserűi Dajka János és Peleji Katona István szperintendensek által szer­kesztett s 1636-ban Gyulafehérváron megjelenő öreg Pradnal. Ez a rendkívül vastag és nagyalakú énekeskönyv azonban nem a nép számára ké­szült, hanem hozzáértő kántorok számára. Mu­tatja ezt csekély példányszámban való megjele­nése, t. i. 200 példányszámban jelent meg. Mindezek az ének es könyvek, de általában mindazok, melyek az 1806-ban elhatározott, s 1813-ban kiadott énekeskönyv előtt létrejöttek, egy sem volt olyan, amely az egész magyar re­formált egyház számára egyetemlegesen el lett volna fogadva, vagyis, melynek használatára fel­sőbb egyházi rendelettel köteleztettek volna az egyes gyülekezetek. Mindegyik kerület, sőt gyü­lekezet azt az énekeskönyvet használta, amelyik neki tetszett, sőt esetleg egyiket sem, hanem volt nekik külön 'énekgyűjteményük kéziratban. Ezen szabadságból, mely az egyes gyüleke­zetek nagy önállóságéra emlékeztet, midaddig nem származott baj, amíg tudós prédikátorok és szuperintendensek gyűjtötték, szerkesztették s adták közre az énekeskönyveket. Mihelyt azon­ban az énekeskönyvek kiadása a könyvnyomdá­szok üzleti vállalkozása lett, n.agy hibák csúsztak be az énekeskönyvekbe. Felvettek temérdek étie­ket, melyeknek tartalma üres haszontalanság s néha a hitelvekkel éppen az ellenkező tartalmú volt. Nagyszámmal voltak olyanok, melyeknek verseilése volt nagyon gyatra, rossz, viszont voltak olyanok is, melyek vásári koldusok szerzeményei voltak . Az ilyenféle énekek száma — ide nem is szá­mítva a zsoltárokat ! — meghaladta az ötszázat, úgyhogy méltán írta valaki abhanaz időben, hogy „megterheltetett az eklézsia az énekeknek soka­ságával“. Veresegyházi Tamás debreceni prédiká­tor az 1600-as évek végén, 1700 elején több mint 400 botrányos hibát fedezett fel és mutatott ki az énekeskönyvekben. Elfeledték, vagy összekever­ték, elcsavargatták az énekek dallamait is, s álta­lában oly nagy volt a zavar és fejetlenség e té­ren, hogy ennek megszüntetése végett pl. Debre­cenben a nagy ünnepeken kivül egyéb napokon nem volt szabad énekelni a templomokban. (Folytatjuk.) Nyíregyháza. Vikár Sándor tanár. Németh László (írta: Fehér Gábor.) Lehetetlen a XX. század nagy református ma­gyarjainak sorát és sorsát a legvisszásabb érzések nélkül nézni, örülnünk kell, mert azt látjuk, hogy a magyar reformátusság teremtő ereje töretlen ma is, de viszont bánkódhatunk is, mert be kell Ismernünk, hogy 'a református közösség, amely még mindig tud elsőrangú szellemeket adni, arra már nem képes, hogy nagy embereit megbecsülje, élre. állítsa és érvényesülésükhöz keretül odaáll- jon. Gondoljunk csak néhány .vezető emberünk­nek az Ady-kérdésben való áldatlan szerepére, vagy arra a fanyalgó elismerésre, amit Németh László a közelmúltban egyházunk egyik repre­zentáns egyéniségétől kapott, és ismerjük be, bogy a raformata eoclesia aggodalmasan hasonlít az ős pogány istenhez, Chronoshoz: isteneknek ád életet, de aztán le is nyeli őket. Ez a vitathatatlan tény első pillanatra helyi bajnak látszik, egyházunk belső ügyének; pedig nem az. A magyar református egyház ugyanis ma a magyar állam legnagyobb olyan közülete, amelynek tagjai és vezetői vérségileg is tisztán magyarokból állanak. „A magyar vallás“ legjob­ban kell, hogy megálljon minden olyan jelenségre, amely nemzeti és állami életünket valamilyen mó­don érinti. Ez a reakció meg is volt mindig. A XX. század elejéin Adyban nyilatkozott meg, aki a magyar faj legmélyebb lelkiségét szólaltatta meg s mint egy káprázatos erejű láng, világított bele a magyar sors éjtszakájába. Amikor Ady fényes alakján ez a láng utolsót lobbant, nemsokára —- ha gyengült erővel is — Szabó Dezső feje kö­rül láttuk egy ideig. Majd ide-oda tévedezett ez a tűz, (gondosan elkerülve politikai vezetőinket) s már úgy látszott, hogy elenyészik, amikor egy­szerre Németh László feje fölött gyulladt ki újra. Németh László ma a magyar életösztönnek leg­tisztább, legrobusztusahb képviselője a legszüksé­gesebb magyar író, a faji lélek legújabb képvi­selője. Irodalmi pályáját a Nyugatnál és a Protestáns Szemlében kezdte. Első novellájában népi tár­gyat választ. Már első tanulmányai világosan tük­rözik éleseszű, nagy olvasottságú és biztos ítéletű egyéniségét. Közben a Napkeletben megjelenik „Emberi színjáték“ című regénye és már-mér úgy látszik, hogy az író beérkezett. Ekkor váratlan fordulat jön. Németh László maga beszámol az Ember és szerep-ben azokról a körülményekről, amelyek folytán ki kellett vonulnia a már elfoglalt iro­dalmi pozíciókból, és nincs okunk kételkedni sza­vaiban. Itt is újra és századszor bebizonyosodott, hogy irodalmi életünk nem bir és nem tűr meg nagyobb arányú egyéniségeket és főleg nem bir el egy olyan írói enkölcsiséget, amely a pártszem­pontok és érdekek felett állva nem hajlandó meg­nyomorítani és meghamisítani az Istentől rábí­zott feladatokat és megtagadni a látott igazságot. Előállott az a helyzet, hogy a magyar folyóiratok­ban, ahol pedig megfelelő protekcióval boldog­nak, boldogtalannak tér nyílik. Németh László nem kapott helyet. Ilyen körülmények nyomása alatt alapította a „Tanú“ című folyóiratot, amelyet kizárólag maga irt. Négy éviig tartottá ezt fenn. A Tanú ellen lehet kifogást emelni. Cikkei nem mind ál­lanak egy nívón és van néhány, amely kevesebb érdeklődésre tarthat számot. Itt-ott egy elsietefet- ség is meglátszik. Mindez azonban önként folyik a vállalkozás rendkívüli, természetellenes voltá­ból. A Tanú hibáiért az a közszellem felelős, amely arra kényszerítette az írót, hogy kivonul­jon a kultúra közösségéből és .vállalja a Robin­kon életet minden következményeivel. És milyen elenyészőek ezek a hibák a kiválóságokkal össze­hasonlítva. A Tanú azokban a csúnya és végze­tesen szerencsétlen években a magyar ldkiisme- ret legtisztább megnyilatkozása volt; megvalósí­tásában is a kor legnívósabb folyóirata. Rendkí­vül sokoldalú, látszólag széthulló tartalma megett szigorúan egységes, a legmagasabb törekvéseket tolmácsoló szellem nyilatkozott meg. Ha politika alatt nem egynéhány céhbeli kontárnak azt a nyo­morúságos technikázását értjük, amely a pilla­nat érdekeinek megfelelő silány tüneti kezelés­A napokban találtam bibliámban egy jegyet, melyet egyik lapon hagyott kedves feleségem, éppen utolsó este, mikor együtt olvasgattunk be­lőle. .Sokat sírtam keservesen, de Isten ismét meg­erősített. Nov. 15. Egy pap jött hozzám a börtönbe, úgy hiszem, hogy valami püspök lehetett, aki ke­ményen sarkalt a hit dolgában, nagy tekintély- lyeil és ékesszólásai beszélt, mintha valami nagy templomban szónokolt volna egy népes gyüleke­zet füle hallatára. Nov. 25. Későn esett értésemre, hogy a láto­gató ama .híres püspök,, Bossuet volt. Jól adta az Isten, hogy ném tudtam kivel van bajom. Solh’se mertem volna egy ilyen nagyhírű főpap­pal oly nyersen beszélni, amilyen nyersen beszél­tem volt. 1691. ápr. 13. Ügy tetszik, hogy az Isten anyaszentegytháza nehéz kereszt alatt nyög. Akik hívek maradtak, azok nagy szorongattatások és üldöztetések alatt fohászkodnak. Fosztogattalak, megölettetnek, gályákra hurcoltatnak. A déli tar­tományok vérbe, lángba borulnak. Ennél többet már a pogányák sem tettek. 'Nov. 12. Még egy másikat küldtek engem megkísérteni, ez oly előzékeny volt irányomban, hogy meg kellett kérdeznem, valyon nem ő maga-e Feulon? Ez neki tetszett, mert ő volt. Még édesebb hangon kezdett hozzám beszélni, annyira, hogy magam megijedtem magamon, mi­kor feleleteim, akaratom ellenére, engedékenyeb­bekké lőnek. 1702. October 13. Tizenegy éve múlt, hogy nem olvastam, nem írtam. Egy más börtönbe vit­tek, könyvem itt maradt szerencsémre a fal- üregben. Tudtam, hogy a szép beszédek után nehéz dolgok várnak rám és úgy lő.n. Először ,is egy olyan egészségtelen és iszonyú odúba zártak, melyben ne» hieeek amberi állatot, ki két hó­napig élhetne. Itt éltem körülbelül hat hétig, azután felvittek egy szobába, de a szoba oly szűk és sötét volt, mint az odú, melyben voltam az­előtt, azzal a különbséggel, hogy legalább az élet lehetséges volt. Itt nyomorogtam tizenegy eszten­deig anélkül, hogy küszöbét egyszer átléptem volna. E tizenegy esztendő alatt nem látogatott meg senki, gyakran .nagy szór on,gáttá tások között voltam, elannyira, hogy Istentől halált kértem magamnak, ami nagy bűn. De íme visszaadta ne­kem életadó szent beszédét és "én megerősödtem. Mai napig mit sem tudok feleségemről, ked­ves gyermekeimről. Mindennap látom lélekben kis gyermekeimet, holott leányom azóta már húsz, huszonegy esztendős. Hát valyon ők emlékeznek-e rólam, imádkoznak-e értem, mint ér. imádkozom érettük? Ha nem tudnám, hogy egykor minden bizonnyal meglátom őket a paradicsomban, rég elszáradtam volna bánatomban. Fia olykor lélek­ben velők 'beszélgetek, úgy tetszik nekem, mintha mondanák: tagadd meg hitedet 1 Isten ! én Iste­nem ! talán el ragad ózták őket s apjuk, szenvedő apjuk vallását megtagadták, tán megátkozták apjukat? Uram, őrizz meg ez iszonyú gondolat­tól !... Hát szegény öcsém hova lett ? 1712. deoemb. Mondják, hogy a király meg­látta halálát kevés híjján egész házanópének. Is­ten így áll bosszút szegény népe sok elfolyt vé­réért .és könnyhullatásáért. De jobb szerettem volna, ha e sorokat nem írtam volna, Isten egye­dül maga tudja cselekedeteinek okait. 1724. Juli. Nem tudom, hol van bennem az át, a bölcsőtől fogva a sírig mindig király; én huszonnyolc éven át rab! Mégis hiszem, most örömest felcserélné terhét az enyémmel ! ... 17 4. Juli. Nem tudom, hol .van bennem az élet. Négy esztendeje folyton gyengülök és a lámpa mégis ég, a gyertyából mégis füstölög. Azt lehetne gondolni, hogy a börtönben megtanultam gazdálkodni az élettel és a levegővel, azonban úgy hiszem, hogy nem sok van már belőle. 1725. máj. Hihetőleg utóljára írok, hely sincs már, a lap be van írva egészen, az élet lapjára sem fér több, kezem reszket, szemeim alig látnak. Most már nem bánom, hogy itt voltam, sőt nem akarnám, hogy itt ne lettem volna. Harminc­nyolc esztendők lefolyása alatt Isten menedékhe­lyet mutatott nekem a világ kísértése elől, kevés híján kétharmada életemnek a Jézus Krisztushoz való készületben telt el. Érzem, hogy még Job­ban, még szívesebben meg kell bocsátanom azok­nak, kik az evangélium iránti gyűlöletből, az. Isten irgalmának lettek eszközlői reám nézve. De én teljesen óhajtok nekik megbocsátani és én hiszem, hogy Isten addig nem szólít magához, míg szívemből ki nem veszi a keserűségnek leg­végső maradványát is. Isten maradjon gyermekeimmel, öcsémmel, ha még életben vannak, és kedves társammal, ha a jobb világ partján nem ő vár ezóta reám. Most inár elmondhatom, hogy vagy én látom meg nem­sokára, vagy nemsokáig kell rá várakoznom amott, mert ő velem egykorú. Utóljára, Isten bocsássa meg az ón bűneimet a Krisztus vériért, mért én ötét sokszor megbán­tottam. Soká tanultam meg Néki engedelmeskedni teljesen és nem sok kellett ahhoz, hogy az ó-em­ber bennem mindannyiszor feltámadjon. A jó Isten őrizzen mind végezetig, és amott Megvál­tóm fogadjon magához! Amen. 1725. Jún. iM/ég egyszer látni kívántam bibliá­mat. De már nem tudok olvasni, nem látom, mit irolk. Lesz-e erőm visszatenni helyére? Nem tu­dom. Aki megtalálja, üdvösség neki Istenitől, a mi Atyánktól és a Jézus Krisztustól, a mi Meg­váltónktól! íme... megcsókollak... még egyszer .megcsókollak !... Isten veled... hosszú éjszakám világossága !... nem olvasom többé az igét... magának Isteninek szájából hallom...“

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom