Szabolcs, 1876 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1876-06-11 / 24. szám

V. évfolyam. 1876

Nyíregyháza, junras 11.

24. szám.

PEraSZABOLCS

a I “ HHiiHHI HHHH JUHHUH

részét tirgyuó küldemények, úgy szinte JL

a hirdetések s minden felszólamlások K ___. __

■^'STSUk^t Vegyes tartairmi hetilap.

Róth-féle ház. v -_.... . , ,

^—J T Megjelenik minden vasárnapon.

BérmeuteUen levelek csak Ismert kezek- v

AkJ.tkKU'vi^. J (Egyes számára 10 kr.)

»é~Hirdetések felvétetnek ifj. Czu ko r Márton filszerkereskedésében, a nagy ezukrászda épületben.

■s -s—i^

Hirdetett dijak:

Minden 4 hasábot petit-sor egytterl hirdetésnél ff kr., ttfbbtsdrinél 4 kr.

Terjedelmes hirdetések többszdrl beiktatása, kedvezőbb föltételek alatt eszközölhető.

Minden egyes beiktatás után kínos tárilleték 30 kr.

▲ nyílt-térben minden négy hasábos garmond-sor dija 30 kr.

Az előfizetők, a hirdetések megszabásánál, 20%-nyi kedvezményben részesülnek.

V*

Az érsek Nyíregyházán.

; ^ríiju8 hó 27-ik napján érkezett Sa- massa * egri érsek ő méltósága városunkba. A fogadtatás, melylyel hívei részéről, sőt még mások részéről is találkozott,. elég szívélyes volt. A bérmá- lási vallásos szertartás napját valóságos Ünnepnappá varázsolta e fogadtatási szertartás.

Volt fáklyászene is, melyen Szta- rek Ferencz ügyvéd ur talpraesett üdvözlő beszédet mondott és melyre ő méltósága szabatos beszéddel válaszolt, kiemelve a bonszerelem magasztosságát s erre intvén híveit is. — Valóban nagy szükség volna az ily tanításokra egész hazánkban, de Nyíregyházán is.

Nem hallgathatjuk el azonban azon apróbb kellemetlen történetkéket, melyek itt időzése alatt fordultak elő.

Legelső volt ezek között a városi főkapitány azon eljárása, mely szerint az érsek itt időzése tartamára felhívta kereskedőinket boltjaik zárva tartására.*)

Mi azt hisszük, hogy bármilyen nagy ember legyen is egy érsek, mégsem igényelhet magának nagyobb tiszteletet, mint maga a mindenség ura, valamint mások sem helyesen Gselekesz- nek, ha egy embernek több tiszteletet akarnak adni, mint a mindenhatónak. Már pedig a főkapitány ur ezen túlbuzgósága,’ ezeii cattegóriába esik, mert ha legnagyobb ünnepnapok alkalmával, —- mint karácsony, husvét, pünkösd, melyek- az istenség tiszteletére szentelvék, — be nem záratja a boltokat, — akkor nem volt helye azokat egy ember tiszteletére sem bezáratni.

Második helyet foglal ezek között azon esemény, mely a városi tisztikar tisztelgése alatt adta magát elő.

A városi tisztikar ugyanis fél 11-re megjelent tisztelegni a plébánián, hol az érsek szállva volt, és nem tudjuk, Simon Endre plébánus-esperest, vagy ő méltósága, szeszélyéből, az előszobába várakoztak % 12-ig, egészen 5 negyed óráig, sőt még ehhez járult az is, hogy a fél tizenkét órakor megérkezett törvényszéki hivatalnokokat megjelenésük után azonnal a városi tisztikar előtt — ezek világos és szántszándékos mellőzésével — fogadta ő méltósága.

*) Páratlan nevetséges dol9g. Szerk.

Ez megsértése a városi tisztikar te- | kintélyének s ennek folytán lealázáaa a város polgárságának. Nagyon csudálko- zunk polgármesterünk, sőt az összes tisztikar mérsékletén, hogy azonnal sarkon nem fordult és félbe nem szakította az egész száraz prádét.

Mi azt hisszük, hogy városunk tisztikara sem nem több, sem nem kevesebb a törvényszék tisztikaránál, azért nem vélünk tévedni, ha azt mondjuk, hogy e leirt eljárás vagy egy igen nagy baklövés volt, vagy szándékos sértés akart lenni. Az első megbocsájtható, mert csupán lelkiszegénység. — De az utóbbi megbocsáthatatlan biin.

Különben a harmadik eset is elég czifra^volt arra, hogy feljegyezzük:

O méltósága vagy környezete által gróf Vav Ádám ur távirati utón értesit- tetett, hogy f. hó 3-án a gróf urnái le- end déli fél 12 órakor, azonban elmúlt 1 óra, 2-td, 3-om, még sincs sehol, elmúlt biz ott 4 óra is, midőn a nagy vendég megérkezett.*)

Igaz, hogy az ilyen csekélységek nem tűnnek fel szegény embereknél, ámbár minket is eléggé bosszantana, de egy grófi háznál csaknem 5 órán át várni valakire, kivált egy magas vendégre, ez legalább is fájó érzést költ az illető várakozóba, mert ez mint kicsinylés tűnik föl.

1 Végre rósz hatást szült magas vendégünknek városunk előkelő . hölgyei irányába elkövetett magaviseleté, kiket csak úgy per „te“ traktálva figyelmeztetett egy vagy más csekélységre, nem egészen szelíd modorban, mint azt egy magasrangu lelkipásztortól várni lehet.

Ezeket azért hoztuk föl, mert az ilyen apró bosszantó eseménykék megrontják azon különben kellemes hatást, melyet ő méltósága jelenléte keltett sokakban, mert az ilyen apró-cseprő tü- . sz-urások jobban fájnak és maradandóbb emlékkel birnak, mint bármi egyébb és kellemetlenné teszik a visszaemlékezést.

Apaffy.

A tudomány nem csal.

így mondja ezt a közpéldabeszéd, de nincs ennél kézzelfoghatóbb igazság; mert ne menjünk tovább, csak tekintsünk vissza arra a

*) No ily esetek megtörténhetnek. Szerk.

gyászos emlékű osztrák-porosz háborúra, melynek megtörténte után mindenkitől, aki csak hozzá tudott e tárgyhoz szólani, azt hallottak, hogy a porosz jól, — egyszóval tudományosan berendezett iskolái verték meg seregeinket, — tentatartó s a kisded gyermekségektől fogva való földrajz- és térkép-ismeret győzött a vontcsövű ágyuk felett, s a néptanítók tépték le fő- vezérjeiuk babérjait, szóval: a nevelés, tanítás előnyei győztek, a csak pusztán magolás ellenében. Azonban ide s tova már egy évtized gördül le maholnap fejünk felett, de azért e kézzel fogható igazságot csak addig tartottuk szem előtt, mig görnyedtünk a kapott vereség óriási súlya alatt; miután pedig, sebeink ha netalán behegedtek, ergo megszűntek fájni, elfeledtünk mindent, a mit az osztrák-porosz háborúban tanultunk és tapasztaltunk, tehát visszamentünk a régi kerékvágásba, most már csak azt várjuk, mikor húz ki belőle bennünket egy, a fővalóságtól megmentésünkre küldött lángész ; mert hiszen t. olvasóim, jól tudom azt, bogy csupa kíváncsiságból is megkérdezne közületek valaki, hogy a fennebb érintett tekintetben mutassak feípéldát árra nézve, hogy mi a régi kerékvágásba térünk vissza; még 1876-ban is Krisztus után — im hát nem várom azt, hogy felszólittas- sam, hanem minthogy az osztrák-porosz háborút hoztam fel például, — tehát a magunkéi közül egyenesen csak a közlegénység közt tartok előttetek egy kis szemlét, és csakis itt láthatja azt az emberi ész legvilágosabban, hogy nem elég nekünk csupán a szülői háznál nyert nevelés, mert mikor látjuk, p. o. először is azt a mintegy 23—24 évet betöltött ifjú katonát, mint három éves harezost haza jönni szabadságra, ki ügyessége, de kevésbé tudománya folytán tizedeske vagy szakaszvezetőcske rangot vívott ki magának a lefolyt három év alatt, azt mondjuk a falun, hogy sokat használt neki a katonaság, egyszóval, ottan több nevelést kapott, mint a szülői: háznál ; de óh fájdalom, mikor honn mint polgár kellene magát tisztességesen emberi módra viselni, ekkor tünteti ki, hogy a katonaságnál nem tanult épen semmit, sőt még azt is elfelejtette, a mit hon tudott, mert, nyájas olvasóim, azt határozottan merem állítani, és az tény, az elvitázhatlan igazság, hogy ha egy kondásbojtár bekerül a katonasághoz, ez egy kicsit ki- faragódik az igaz, de annál műveletlenebb lesz, mert már ekkor büszke, de nem tudja hogy miért, már akkor korántsem ismeri be, hogy ő odahaza kondás volt, sőt egész ellenkezőleg gondolkodik, hogy ő már müveit ember, mert a katonaságnál káplár lehetett, s ha haza kerül szabadságra, akkor otthon régi gazdájával még szembe sem áll, lenézi ezen katonai közmondással: „paraszt“, — mert igy van, és ennek ki és mi az oka ? — világos, hogy az, hogy nincsenek tanodáink, néptanítóink borzasztó silányan fizettetnek, és nincs ember, aki az ilyen kondás gyereket fölfogná vagy taníttatná még zsenge korában, vagy pedig az állam forditana rájuk nagyobb gondot, úgy mint Poroszországban.

Ellenben pedig, t. olvasóim, ha egy már- már kissé az iskola falához dörgölődzött ifjút látunk bevonulni a katonasághoz, kinek lelki

szemei előtt a tudomány fénycsillagai a közel távolban látszani kezdettek is, mégis ezt a katonaságnál elveszti szemei elől, és lealacsonyodik többnyire odáig, hová a iennebb érintett kondás gyerek, minden iskoláztatás nélkül haladt, ámbár távol legyen tőlem t. olvasóim, hogy én ezen cásusba minden egyes ifiu harezosunkat bele akarnék hozni, oh nem, mert tisztelet a kevés kivételeknek, és azt szinte nem szándékom szőnyegre hozni, hogy a katonaságnál való eljárás szabályos-é, vagy nem, mert soraimat csak is a katonai legénység, egy mondhatni müve- letlenséggel telt fekete tengerből mentettem, és hogy ezen kimerített sorok annál tisztábbak legyenek, kénytelen vagyok még egy előttem történt példával bebizonyítani állításomat, ugyanis tudok egy szegény szülőktől származott, írást és olvasást nem tudó (Poroszországban talán egy sincB már olyan) harezost, ki a dologtalanságot 3 év alatt meglehetősen megszokta, letelvén a 3 év, kapja magát, hogy tökkel ütött létére káplár lehessen, és még 1 évig heverhessen, szépen visszamaradt, mert ő szegény maga sem tehet róla, hogyha a szabály olyan, hogy, hogyha visszamarad, hát káplár lesz, ezek aztán azok az altisztek, kik nincsenek, de nem is lehetnek magukkal tisztába soha, ezek azok, kiknek haszontalan öntetjük az Uchatius ágyukat, jobb ha a padra tegyük, mint a honvédség temérdek ezrekbe kerülő golyó szóróját, ezek azok, kiknek káplár létökre porba kell hulniok, a porosz legutolsó, de gyermekségétől fogva tudományosan képzett közemberei előtt, hanem tisztelt olvasóim, fentirt soraimmal szemben, nem mulaszthatom el egy katona tiszt urunknak, kinek a nevét, ámbár meg sem kímélem elismerésemet nyilvánítani, azon önzetlen hazafiságáért, midőn századosi rangjánál fogva azt mondta, az ilyen fentebb említett nyers, de nagyravágyó, leginkább már delogkerülési szándékból visszamaradó legénységnek, hogy takarodjatok haza dolgozni, szerezzetek magatoknak jólétet és boldogságot, hogy a hazát necsak éltetekkel és véretekkel védelmezzétek, — de anyagUag is erőitektől telhetőleg támogassátok, ne akarjatok rágódni tétlenül, szegény hazánk roskadozó előfájának gyökerén, de megint nekem, nem olyan katonára van szükségem, ki csak azért, hogy káplár lehessen, és a születéssel- járó munkát, még egy évig elkerülje, marad vissza, hanem olyanra, a ki szorgalma s tudománya által, már a három év eltelte előtt lép- tettetett elő megérdemlett rangjára.

Oh istenem, ha összes honvédőinket mind ilyen szellem lengené által, akkor aztán nem féltenénk hazánk roskadozó élőfáját, s nem sajnálnánk annak gyökereit gyomrainknak táplálása végett rágatni.

Héderváry.

— A török sorsjegyek húzása f. hó 1-én történt meg Koastántinápolyban. Nyertek a következők 1.911,889 sz. nyert 300,000 frankot, 457,371 szám nyert 25,000 frankot, 1.561,745

TÁBCZA.

A múlt felett.

A múlt felett lelkem miért mereng? Ifjúkorom szép napjain talán ?

Ott járna az öröm s virág között, Enyhülni tán a múlt idők után?!

Oh fájdalom fény-gyöngye, mért jelensz Pillám sötét szálin meg már megint ?

A múlt idéz ismét talán elő,

Lelkem könyes szeme reá tekint ?

Ifjúkorom szép napja felvirul,

Ha int felém tündér varázs kezed Csörgő patak, tavasz virág között,

Szép földi menny, imé feléd vezet.

Lelkem repülj magasra fel, repülj,

A képzelet szárnyán repülj tova, Ifjúkorom szép álma közt lebegj, Vigyen feléd a vágy szilaj lova.

De hát miért örülsz szegény szivem, Hisz délibáb a mult, a mely felém Reménynyel int oly rég hiún amott, Melyben vigaszt s reményemet lelém.

Emelj tehát lelkem felé borút Emlékezet te szép szelíd virág,

Költs újra fel varázs álmim közül, Légy messze hát tőlem te szép világ.

Boríts, boríts sötét lepelt fölé,

Oh mert ha bus lelkem reá tekint, Majd megszakad fájó szegény szivem, Köny permetez pillámon át megint.

Apostol Bertalan.

Szinészségem kezdete, folytatása és vége.

— Dióhéjba szorított'elb es zélés. — Irta: Angyal Gyula.

(Folytatás.)

Midőn a színpad felé közelédtünk, a fél- szemü súgó ugyancsak gesticulált.

Góliát szerepét játszotta „Dávid k i r á 1 y“-ban.

— Jó reggelt, jó reggelt tubiczám; hogy aludt, mit álmodott az éjszaka ? 1 — kezdi a direktor ur, Ida kisasszony felé közeledve.

Ida kisasszony nem felelt.

No gondolám, itt a bemenetel ép oly nehéz, mint amott volt, csak a kijövetel még ismeretlen.

A direktor nem jött zavarba.

— Nos virágok virága!... e színpad

ékessége é3 az ifjak bálványa I ... mért nem nyilik mosolyra amaz aranyos ajak ? ...

Ida kisasszony mit sem felelt.

— Ejnye kedves öcsém, fordult aztán mosolyogva felém, úgy látszik, hogy itt teljesen fölösleges vagyok. Fogja csak ezt a ezuk- rot, úgy is öcsém vette a feleségemnek, —... azaz hogy a feleségemnek narancsot vett. Tehát fogja csak, adja oda a kisasszonynak maga, ölelje meg, csókolja meg, a mint dukál.

— Csitt, szerencsétlen ember, — súgtam felé, — hát tönkre akar tenni?

De mit sem hajtott reám. Ida kisasszony hallgatását a legforróbb szerelem jelének vélte, mely minden pillanatban kitörni készül, de melyet az idegen szemek féken tartanak.

Szegény tatár, nem tudta, hogy e hallgatás zivatar, melyeket gondatlan beszéde által még vadabbá tett.

— Igen, igen; —'folytatá a szerencsétlen, itt nincs szükség védőre! a kik szeretik egymást, azok meg is értik egymást No hát csak béküljetek. Ma este Árgyélus és Genovéva lesztek. No, fogja, itt a medve ezukor, adja oda Ida kisasszonynak 1

Ezzel aztán felém dobva a patikában egyebek hiányában vett fekete ezukrot s ott hagyott magunkra.

Szent Isteni mit követtél el te ostoba direktor!

Alig ment aztán el nehány lépést, s alig hagyott magunkra, Ida kisasszony feláll, merőn szemem közé néz, és szól:

— Arthur, maga egy semmi 1...

Én hallgattam, és ő folytatá:

— Hol az a nekem vett ezukor ? —

Ekkor se szóltam semmit, csak átnyújtottam neki a medveezukrot.

ő nézegette.

— Nem volt más — rebegém.

— Nem-e? ... Neszei — s ezzel hozzám vágta a ezukrot, és neki eredt.

Én a zivatart különben már előre láttam s tudtam, hogy kitör.

Ah kérem, mily csúnya volt ekkor e nő.

Szemei felfordulva, orrlyukai kitágulva, kezei maró-készen .... borzasztó volt.

— Ön egy iszákOB, egy korhely; egy elvetemedett, egy kicsapott sehonnai! — Nem szégyenei a szemeim elé kerülni ?... Gyönyörű madár 1... No csak vegye a direktorodnak a narancsot, meg mit tudom én!... csak csapja neki a levet továbbra is, mit bánom én! . .. Hanem azt megmondom, hogy én nekem még álmában se merjen udvarolni, mert a szemét kikaparom.

— De... it» . .

— Hallgasson. Egy szót se szóljon. Azonban ne gondolja, hogy ez igy marad; oh, nem. Fel fogom tárni a direktor előtt, hogy kit ajándékozott meg barátságával. Igen; és aztán ám lássa.

— De...,

— Egy Bzót se szóljon. Azt hiszi, vak toltam és nem láttam a. kacsintásokat, melye-