Szabolcs, 1876 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1876-01-16 / 3. szám
Nyíregyháza, január 16. 5. szám Y. évfolyam. 1876.-Sí-—*) B i 58'* f.H> fizetési árak . Egesx .......................JT’ { | Fél ..........................* " '3 Szerkesztői Iroda és kiadói hivatal, — .1 hová a lap ogy szellemi mint anyagi X részét tárgyazo küldemények, úgy szánté ö a hirdetések • minden felszólamlások gg intézendök: n -debreczeni utcza 1470. számú Figeczky-féle ház.' k BérmentBtlen levelek ok i.mertke.ek- - töl fogadtatnak el. A kéziratok nem adatnak vissza. SZABOLCS Vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden vasárnapon. (Egyes szám ára 10 kr.) Kiadó-tulajdonos: Répássi István.-aHirdetési dijak: Minden 4 hasábos petitkor enrszeri hirdetésnél 5 kr., többszörinél 4 kr. I Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatása, kedvezőbb föltételek alatt eszközölhető. i Minden egyes beiktatás után kincstár- illeték 30 kr. A nyílt-térben minden négy hasábos garmond-ser dija 20 kr. Az előfizetők, & hirdetések meg* szabásánál, 20%-nyi kedvezményben részesülnek. J Előfizetési felhívás! Nagyérdemű közönség! A „Szabolcs“ 4 évi fenállása tanúskodik eddigi irányának helyessége felől. Nem akarunk nagyhangú Ígéretekkel lépni a t. olvasó közönség elé, ezen évi pályafutásunk kezdetén sem. Nem pedig annyival inkább, mivel lapunk szelleme és iránya marad jövőre is a régi. — Ostorai leszünk minden fonákságnak, a mi'a társadalmi téren előfordul, pártolunk ellenben minden szépet, jót és nemest. Lapunk, mint társadalmi lap, kizár minden politikát keretéből, de a politika zűrzavaros légkörén felülemelkedve, tudományos szempontból, tárgyalni fog minden nevezetesebb országos eseményt. Ezen kivül különös figyelmet fordítunk megyénk és városunk speciális érdekeire, mint egyházi, árva, telekkönyvi, adó, dohány, rendőri, közigazgatási ügyek megvitatására. Rovatot nyitunk a N y i r- vizek lecsapolása feletti eszmecserének. Állandó rovatot nyitunk továbbá a „közönség érdekében“ czim alatt, hol szellőztetni fogjuk mindenkinek jogos és tényekkel igazolt panaszait, valamint a közönséget közelebbről érdeklő közügyeket. Már eddig is széles körben lévén elterjedve lapunk, hisszük, hogy jövőre szerencsénk leend azt még szélesebb körben is terjeszthetni, minélfogva a t. birdettető közönség figyelmét is bátrak vagyunk felhivni, s kijelentjük, bogy a hirdetések feltűnő jutányosán s a lehető legszebb csinnal fognak közöltetni. Végire határozott feladatunk, hogy úgy a vidék, mint a fővárosi lapoknál is napirenden levő személyes czivakodá- sokat a lehető legszűkebb térre szorítjuk, úgy a közönséget, mint laptársainkat illetőteg. Lapunk előfizetési ára, — valamint alakja is, marad a régi: Egész évre 4 írt. Félévre . . 2 „ Negyed évre 1 „ TARCZA. EMLÉKVERSEK.*) i. Áll e szobor, áll, mint emlékjele A hősnek — a ki értünk vérze el. Meghalt, de siija zára törve van; A zárt az ég hatalma törte fel. Nem ölheté meg égi szellemét Ki testet ölt: a muszka hadvezér! Mi földi volt, az szállt a sírba le, Nagy lelke, égi szikra, égbe tért. A portetem itt békén szendereg, Áldás lebeg e sirhalom körül. .. Népmillióknak ajka áldja őt, Ki istenünknek szent jobbján örül. U. Századoknak éjhomálya van tűnőben, tettre várja a magyart a harczi pálva ... S e vitéz faj síkra lép. *) Irta és elmondotta Ember Pál mezőkeresztesi ref. lelkész, Nagyváradon 1870-bm, szabadságharczunk egyik áldozatának, az orosz dzsidás ezredből hozzánk állott Rulikovszky Eázmér síremlékének leleplezésekor, melyet, mint a költemények egyik leggyönyörűbbjét, — mutatunk be a t. olvasónak. Szerk. Szerkesztőségi irodánk és kiadóhivatalunk, n.-debreczeni utcza 1470-dik számú Figeczky-féle háznál van. — Kérjük a t. közönséget: szíveskedjenek apunk úgy anyagi, mint szellemi oldalt illető mindennemű küldeményeiket, (előfizetéseket, hirdetési dijakat és dolgozatokat) oda czimezni. Tisztelettel A szerkesztőség és kiadóhivatal. Mily összhangzók a vélemények!4') Nehéz napokat élünk. Onkénytele- nül közeledünk egy örvény széléhez, melyből — ha egyszer belépünk, nincsen többé visszatérés. Legalább tiszta arczczal nincs! Keressük, kutatjuk a bajt, a mely bennünket a kétségbeesés eme pontjához vezetett, s a népnek, mely eddig boldog volt, egyszerűségében koldusbotot adott kezébe örökség gyanánt. Megdöbben szivünk s visszariadunk a nyomor ama sötét, le nem festhető szinétől, mely társadalmi életünkben, — úgy mint az anyagiban, felszínre vergődött Látjuk a vészt, érezzük a fojtó szél megölő leheletét, s állunk tétlenül, megadva magunkat a sorsnak, az időnek. Nagyon bízunk a magyarok iste*) Nagyon helyesen; igy kellene lenni, s igy kell hogy legyen, ha nem akarjuk látni beteljesülve egyik nagynevű költőnk ama mondását, hogy a magyar — „sírját ássa magának!“ Ámde, fájdalom, e tekintetben mi még mai nap is alszunk. Igen szép valami az, hogy: munkálkodjunk, dolgozzunk és ereszszünk le orrunk magasságából egy kicsit — de ha egyszer az a születési hét szilvafa nem engedi! Most igy vagyunk, később még ugyabban leszünk. Hiába I ős családok vagyunk! így hallottuk ezt regébe a szép apánktól, igy a nagyapától, s igy szoktuk meg azt az apánk házánál. Hja! Könynyü volt az akkor; mert a jobbágysereg úgy lehordta a mezei terményeket az ember kamarájába, hogy észre sem vettük, — már t. i. a ki észre nem vette; — exeeutiónak, illetőleg adófizetésnek hire sem volt, a miből, bezzeg, kijutott ma basásan. Hanem azért a mi mai nemzedékünk azzal mit sem törődik. Eét szekérbe való ló, egy háti ló és egy agár — keresztül megy három vármegyén, — akár menyasszonyt is keresni. Hm, munkálkodjunk, egysze- rüsködjünk.... Szép eszme az, de mikor nem lehet! Mert hiszen jól beszélünk mi akkor; jól teszünk mi akkor és roppant egyszerüsködünk, a midőn megyei vagy városi tisztqjitások, vagy pláne követválasztások közelednek. . . . senki se csókolja úgy agyba-főbe a választót, legyen az paraszt vagy iparos, mint mi, . . . de hát hiába, a lelkesedés, a democraticum előttünk csak addig tart, mig czélunkat nem értük, azután — paraszt a paraszt; mesterember a mesterember, hogy szinte büdösödik bele. No, a mi pedig ez utóbbit illeti, ez meg pláne ínyünk ellen van. Még a parasztot tán A hadúrnak nagy nevére esküszik, hogy : nemzetére nem vet árnyat, hősi vére Lángra gyűl, mert szíve ép. Még a gyermek sem marad meg honn, az is csatába száll... Félig érve harczi térre megy, s halált oszt, — vagy talál. Hősiségnek szép világa áll ragyogva, nyitva, tárva. Nem maradhat tétlen, állva E világban a magyar. Mint az ősök tettre készen küzd vitézül, küzd merészen szebb jövőért, s győz a vészen, Győz a hősi szittya kar. Bár a honvéd uj szülött még: mint hadisten ront elő! Hull a vére — s írt sebére önt az égi szent erő. Istenünknek égi kaija van fölötte, ez takarja, mert jogát s a hont akarja Védeni hős nemzetem. Sir öléből ősi árnyak kelnek s a kemény csatáknak vészi közt ragyogva járnak Vértől ázott téreken. A hős Etel, kürtös Lehel s buzogányos hős Botond Árpád — Hunyad — Bákócziak lelke a csatába ront. Győzve száll a honvédsereg, — az alkotóki félistenek! ellenfelük sápad, remeg, Futva fut vagy sírba hull — nében, aki pedig aligha segít, ha önmagunk is nem igyekszünk saját jóvoltunk előmozdítására. Nincsen hennünk erő, nincsen akarat ! Ez* az, a mely elzsibbaszt, mely félelmet kelt sokakban, s lohasztólag hat azokra, kik czélul tűzték ki bajaink orvoslását s megmentésünket, ha még lehetséges. Ha igaz az, hogy a pénz a mozgató erő, a gép, mely arra viszi teákét, merre akarja és a lelketlen kormányosok vezetik: úgy aligha nem közelebb van sírunk, mint a jobblét reményének fényes csillaga. Tény az, hogy anyagilag tönkrejutott nemzet vagyunk. A nép szegény, koldussá tették szenvedélyei; a teher, mit vállán tart, s az uzsora. Azok pedig, k|k jobblétnek örvendnek, könyelmüek s csak a mai naptól számítják az életet, telve olthatlan szomjjal, hazafiat - lansággal és divathajhászattal Mind oly okok, melygk "közül mái’ egy is elég arra, hogy bennünket semmivé tegyen. Hasonlítunk egy tengeren küzdő hajóhoz, melyet ide-oda dob a vihar, s melynek matrózaiból kialudt a hit, s egyedüli reménye a távolban csil- I lógó lámpafény. Nagyon megszoktuk a fényt, a munkanélküli megélhetést; pedig nincsen édesebb valami, mintha elmondhatjuk a falat kenyérről, melyet ajkainkhoz viszünk, melylyel magzatainkat tápláljuk, hogy: ez saját keresményünk! óh, van a munkának is utó- ize, mely megnyugtat( s jó érzéssel tölti el azok kebleit,, kiket még nem fásitotcsak eltűrjük valahogy, de a mesterembert — a hazának, a haza terheinek legnagyobb osztó z 6 i t, sőt többet hiszünk, a haza fentartóit . . . oh, azt nem respectálhatjuk, különösen ha nők vagyunk, 1— sehogy sem. Hogy miért nem ? . . . erre magunk sem tudnánk megfelelni; mert hiszen az ingünktől kezdve a csizmánk sarkáig szorulunk reájuk! csakhogy hiába — ők mesteremberek. Métely van biz mi bennünk, szó sincs róla, erős métely, melyet kiirtani, fájdalom, semmiféle hírlap nem volt és nem lesz képes soha. Maguktól érnek meg majd azok, kik magukat éretlenségükben is érettnek gondolják. Nincs könnyebb, mint a nagyapák által felállított telt kamarák gazdasz- szonvai lenni — de egyúttal nincs borzasztóbb, mint c telt kamarák tátongó ürességét szemlélni. Még talán van idő, a midőn megragadva az élet gyeplüszárait, annak menetét az ősi kerékvágás felé irányozzuk I . . . Még talán van idő, hogy hittel szorgalommal és munkával élve, kievezhetünk az általunk alkotott hínárból — de ehhez erős akarat s a könyelmüség útjáról való megtérés szüksége-tetik, mely mindenesetre, ha ezt még önakaratunk mellett teszszük, sokkal könnyebbnek fogjuk találni ez önmegtagadást, mintha erre a város vagy község dobosa, — a kótyavetye Jtényszeri- tend. Igazsága van tehát czikkirónak, tegyük hazává a hazát mi magunk, mint annak gyermekei, erővel a hitben, szorgalomban és munkában. Szerk. Branyicskónak szirttetője, Szolnok s Kövesd vérmezője : hősisége hirdetője S ős Budának ormiról Mit bevettek — büszkén lengnek a háromszin lobogók... Ausztria megvert hada uj csatára gyenge volt. Most a büszke muszka czárnak udvarához kérve járnak, s Ausztria vert hadának I Muszka czár küld uj erőt. Jött a muszkahad vad árja, a magyar nép, —, mert hazája van veszélyben — bátran várja, Nem hajol a vész előtt. Mint a bérezek zugó vészek harczáhau sem| ingának: A veszélyben halni készen álltak a magyar hadak, j Európa két hatalma ront dühöngve a magyarra,' s zeng a honvédeskü : „halva1 Adjuk át csak e hazát t Hogyha halni kell, halálunk szép halál lesz.' Síkra szállunk, mint a szikla úgy megállunk,1 Védve a hon ős jogát. Kell a fegyver? ... jöjj és vedd ell igy lehet! csak a tied 1; Hogyha sírba száll le majd a honvéd: akkor elnyered.' Jönne bár az ég haragja ellenünk, de át nem adja fegyverét a honvéd. — Karja A csatára készen áll. tak el egészen a társadalom ferde nézetei ! Az ember önkénytelenül összerezzen, ha látja és olvassa a naponkénti árveréseket, hogy mint lesz egyes ember könyelmüsége folytán koldussá egy egész család, s mint áll hajlék nélkül az, ki hozzá volt szokva a meleg szobához, melytől most már meg kell válnia ; — hogy mint kerül uzsorás kézre egy-egy szép hirtok, melyre óriás kamatok mellett vett fel pénzt a tulajdonos ! . . . Valóban elszomorító jelenségek ! A köny és sóhaj oly gyakori, a szomorú szenvedő arcz oly mindennapi, hogy élő temetőnek nevezhetjük el a mai kort. De nem is csuda; midőn már az uzsora úgy van feltüntetve mint sokak részére megélhetési tárgy. A jó emberek ritkák; kamat nélkül pedig már barátoktól sem kaphatunk pénzt ha kell,*) kell tehát lenni valaminek, ahova menekülhet a családja fenntartásáért aggódó apa s a szenvedélyeit kielégíteni vágyó fiú! . . Igen, csakhogy tévednek azok, kik igy gondolkoznak; az uzsora nem mentő eszköz, de egy sir, a melybe csak az elcsüggedt lény rohan vesztére. Van egy mentő sugár, a mely kivezethet bennünket e tömkelegből, s visszahozhatja arezunkra az örömet, ajkunkra a mosolyt, szivünkbe a megelégedést. Hagyjuk el eddigi bálványainkat, mely a nyomorba taszított s sorakozzunk a fennlohogó zászló alá, mely mellet nem csak becsülést,nem csak jólétet, de agg korunkban nyugalmat ii lelhetünk. Fogadjuk be jeligéül szivünkbe, állítsuk oda minden kezdeményezésünk fölé ama mentő szókat, melyeknek nevei: munka és szorgalom. Ez az, a mely megsemmisíti az uzsorát; mert ahol ez az ur, ottan nincs szükség, nincs kenyérhiány! Értsük meg már valahára a kiáltó szót s ne legyünk egészen gyermekek, ne hagyjuk vezettetni magunkat, de legyünk önállók, törekedjünk arra, hogy megczáfoljuk ama véleményt, mely hazánkat a pusztulás révén látja. Hadd jöjjön el már a sötétség után *) Hej, pedig be gyakran kell-cne. Szerk. Bár patakban omlik vére: vagy babért tűz még fejére, vagy lehullt a hon földére S lesz jutalma hős halál I“ így hevülve ment előre, mint egy szellemóriás— Mig mögötte titkon szőtte szálait az árul ás. in. Nyomult a muszka had hazánk felé!.. . Lembergbe ért már az előcsapat A Wosneszenszky-féle ezred az, Mely a seregnek élén jár, halad. Mind lengyelek, mind hősfiak, kiket A szent szabadság lángja gyújt, hevít. Röpülne leikök, mint a sas madár, S önkény vaskarja tartja kötve itt. Titokban zeng az égre esküjök: Magyar hazánk ellen nem küzdenek, Átjönnek és ott vívnak hősileg, Hol a szabadság-zászlók lengenek. Ott lesznek ők, hol Bem apó dicsőn Vezérli a jogért küzdő hadat, A hol Wysoczky s több hős honfitárs Jogért csatázva hirbabért arat. Bejöttek ők l és mint mikor derült Égből a sújtó villám földre csap, Úgy sújt le rájok a rut árulás, Mely kész eladni a magyar hadat,
