Szabolcs, 1876 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1876-04-23 / 17. szám
ember fogékony kedélyét, mintegy akaratlanul fordul elméje az általános felé, mintegy akaratlanul s ösztönszertileg elmélkedik a min- denség rendjéről s keblének fájdalma, vérző szivének keserűsége hangolják az emelkedés eredményét vigasztaló reményre, vagy kétségbeesett világfájdalomra. Ha a természet változhatlan törvénye egy életet semmisit meg, melyhez a nemes érzelmek bármelyike csatol, de csatol az érzelmek igaz valóságának egész hevével, úgy bizonyára azon metaphisikai probléma felé fordul az elme, mely a természet örök titka, a folytonos anyagváltozás kényszerűsége. Mennél nagyobb veszteségünk, annál kegyetlenebbnek tartjuk az örök változás törvényét, melynek egyik fele, a megsemmisülés oly keserű érzelmekre fakasztja a kebelt. És ez érzelem is nemes; az igaz fájdalom, a legmelegebb részvét s a tartÓB kegyelet biztos jele. Ha rokonkebel esik áldozatul a megsemmisülésnek, avagy a nemes lélek hagyja el a földi életet, egyenlően tölt el bennünket a fájdalom ama nemes ézelme, mely oly szép záloga az örök emlékezetnek. Napjainkban ritkák a valóban nemes keblű emberek, kiknek lelke szépet, szive jót teremt; őrizzük meg ezek iránt a hála szent érzelmét, mert jaj az emberiségnek, ha ez kivész mindenki kebléből. Egy nemes lélek távozott ismét a földről, kit a világ egyébről nem, mint jótéteményeiről ismer. Szive nemesért dobogott, s tetteivel ezrek fájdalmát enyhítette. A közmivelődés intézményei közül számosat ő alapitott s ezrek hálás részvéte elég hangosan szól halhatatlan érdemeiről. Báró Sina Simon az, kinek az ezerszer megérdemlett elismerés hervadhatlan babérjait tesszük le gyáBzravatalára. Jótettei s nemesszivüsége sokkal ismere- tesb családi életénél, s azért nem mulaszthatjuk el az elismerés hálanyilatkozatához életének rövid rajzát csatolni, mely szép volt, mint a hogy tettei azok valának. B. Sina Simonnak egy dúsgazdag, Ma- gyarorságba letelepedett törökországi bankár, Sina Simon György volt nagyatyja. Atyja Sina György Simon (1785—1856.), óriási vagyonát Magyarország legkülönbözőbb vidékein jószágszerzésre használta fel. Megvette gr. Hoyostol Bittberget Temesmegyében, báró Brentanotól Teplicskét és Beszterczét Trencsénben, Simon- tornyát Tolnamegyében, gr. lllésházy trencsé- nyi és baáni uradalma t, Tököly Péternek Temesmegyében blumenthali, Csanádmegyében keveresmi uradalmait, gr. Festetics testvérektől a tolnai uradalmat, Trencsénmegyében a messenit Bossányi Simontól, gr. Hunyaditól Somogymegyében a simongáthit, gr. Zichytől, Győrmegyéhen a szentmiklósi és leideni, b. Eötvöstől (1845-ben) Fehérmegyében az ercsi, gr. Eszterházytól Pozsonymegyében a sempsi, gr. Zichytől Somogymegyében a nagy-atádi. gr. Bombellestől Tolnamegyében a kaimoki, gr. Yiczaytól a gödöllői uradalmakat stb. Midőn meghalt egyetlen fiára Sina Simon Györgyre közel 80 millió forint értékű vagyont hagyott hátra. Sina Simon atyjának nagy vagyona szintén hagyott hátra emlékezetes nyomokat. A budapesti lánczhid egyik létesitője ő volt s a görög-nemegyesültek iskoláinál több alapítványt tett, mindemellett inkább gazdagsága, mint érdemeinél fogva lön 1828-ban hodosi és kizdiai előnévvel magyar báróságra emelve. Egészen más emlékek kapcsolódtak fias egyedüli örököse nagy nevéhez. Ritka eset, midőn a nagy vagyon ily jótékony kezekbe kerül. Sina 80 ezer forintot tett le a magyar akadémiához, az országos gazdasági egyesületnél alapítványként 10 ezer forintot tett le. Athénben, (mert egyúttal görög követ is volt a bécsi udvarnál,) több mint százezerre menő összeggel tudományos akadémiát alapitott, a „Budapesti szemle" s „Gazdasági lapok" kezdetben főkép neki köszönhetik fennmaradásukat s még nem rég is Széchenyi iratának megvételére három ezer forintot ajánlott fel. Azonban ezen adatok megközelitőleg sem merítik ki azon összegek számát, melyek nyilvánosságra jöttek, azonban ma már legnagyobb részt csak a napilapok hasábjai közt volnának fellelhetők. 1857. elején b. Sina Simon tisztán hazai célokra 31,000 frtot utalványozott, melyben Budapest csaknem minden közintézete részesült: a muzeum, a nemzeti szinházi nyugdíjintézet, a gazdasági egyesület stb. Hason- nagyságu összegeket csaknem évenkint adott ki jótékony czélokra. Midőn dr. Entz kertészeti iskoláját megnyitotta, Sina Simon rögtön öt fiút küldött oda saját költségén. Gödöllőn egy külön csarnokot állított fel csupán hazai fes- tészek müveiből; nagy kiterjedésű birtokain alig van egy iskola és egyház, mely jótékonyságát ne élvezte volna; a gazdákat versenydijak s jutalmak által buzdította a földmive- lés s álattenyésztés terén reformok behozatalára stb. Magán-jótékonysáaát jellemző adatként csak azt említjük fel, hogy mindenütt, hol megfordult, távozásakor nehány száz vagy ezer forintot szokott hátrahagyni, hogy a szegények között szétosztassék. Jellemző ránézve, hogy mint dúsgazdag örökös, alig vette át atyja birtokait, minden gazdatisztje s cselédje fizetését azonnal tetemesen megjavitá, úgy hogy egé3z Magyarországon az ő alárendelt személyei húztak legnagyobb fizetést. A jótékonysággal kérkedő gazdagokat gyakran egészen más színben tekintik otthon „hálóköntösében," kik közelebbről ismerik: Sina egyenlő volt mindenütt, ő nem kérkedett, s erre legfényesebb bizonyíték az, hogy életrajza még máig is ismeretlen. Midőn a gazdasági egyesület egy küldöttsége a báróhoz ment, hogy tetemes ajándékáért háláját kifejezze, azon nyilatkozattal lepé meg a küldötteket, hogy a köszönetét nem fogadja el, de tiz év múlva, reményű, erre némi igénye lehet. Az elszegényedettt de gőgös aristokra- ták elég lélekszegények voltak s gyűlölték őt, :it a szegények bálványoztak, ő e miatt vissza is vonult az aristokratia köréből birtokain, csendes magányban töltve napjait. Már a múlt év augusztusában aggasztó betegsége, akkor azonban mindnyájunk örömére nem következett be a csapás, mely ma minden nemesen érző keblet elszorit. Sinában a család fiága kihalt, ő volt az utolsó s egyúttal legérdemesebb férfiú is e családban. Az akadémia 1858-ban igazgató tanácsának tagjai közé választotta, egyes területek s egyesületek igyekeztek őt kitüntetni elfogadott jótéteményeiért s az egész nemzet elismeréssel s hálával nézett reá. Mig az Esz- terházyak s annyi mások nevetséges pazarlás által tették tönkre magukat; ezen idegen öröklött vagyonát a nemzet oltárára helyezte vipz- sza s áldásthozó kézzel hintett pihenést a szenvedőknek, adott bátorságot s reményt a jóra törekvőknek. Nem mondjuk, hogy ő egyedül áll. Pálffy János, Bartakovics Béla s még egy pár más főur szintén biztosították maguknak a nemzet elismerését: de oly önzetlen s oly finom tapintattal bíró adakozó, mint Sina csak egy volt s az — meghalt. Y i d é k. Nagy-Kálló, 1876. apr. 18. Ha soraimmal nem leszek önnek alkalmatlan, úgy méltán megérdemli történetkém, hogy becses lapjában egy kevés hely szo- rittassék a számára, annyival is inkább, mivel példaként szolgálhat az emberiségnek; történetem ez: „Kirándultam e folyó évi husvétün- nepét eltölteni Hugyajra, hol — nagypénteken történt biróválasztás alkalmával felmerült zavarok felett — az utczán összecsoportosulva vitázni kezdtek, az ujonan vála-ztott törvény- bíró, esküdt társaival rendőri szempontból a vitázók közt megjelenvén, s a rendreutasításra válaszul egyik esküdtet főbe ütötték s eszméletlenül rogyott össze, a tvbirót pedig meglehetősen nyakalni kezdték, a vita oda nőtte ki magát, hogy — nem akarom nagyítani — de 15 vagy 20 egyén oly veszélyes sebet kapott, hogy kőzelébb vannak a halálhoz, mint az élethez, van köztük egy öreg ember, kinek baltával a balkarja egészen kétfelé vágatott, egy asszonynak a jobb szemén oly hasadás, hogy 2 centiméter mélységbe látni, hossza pedig 5—6 centiméter, egy másik ember kapával lett főbe verve, halálát minden perczbe várják, és számtalan agyon verés kapával, vasvillával, cséppel, ásóval, lőcscsel, szóval ki mit kaphatott, .felbőszülve egymást gyilkolták. Kezdetét vette ez esemény f. évi april 17-én, d. u. I—5 óra közt. T. Csajkos Ferencz körjegyző ur távolléte miatt, én bízattam meg az elöljárók által — mint volt s. jegyző — arra nézve, hogy az illetékes járási szbirói hivatalt értesítsem. Tek. Csajkos Gyula szolgabiró ur azonnal. csedlegényeket és t. Juhász Mátyás ujfehértói orvos urat a helyszínére küldte, hol a sebesültek azonnal gyógykezelés alá, — a jó madarak, kik ezen esemény tényezői voltak, esteli 10 órára a községház börtönébe jutottak.“ Tisztelettel Zelenák József. Nekeresd, 1876. ápril 18 kán. T. Szerkesztő url Ismerve t. szerkesztő urnák lovagias eljárását, legyen szabad tisztelettel kérni becses lapjában alább következő soraimnak helyt adni. Folyó hó 16-kán, azaz husvét első na- ján, mint aféle agglegény egy kis szórakozást keresendő, az ünnepre berándultam Nyíregyházára, mert hiába, a mi falu, csak falu az, nem találja itt úgy az ember magát, mint a városon; hol a merre csak néz, persze az ilyen falusi szem mint az enyim, mindenütt csupa élvezetet lát maga előtt. Azonban térjünk a dologra; beérvén Nyíregyházára, le- szállottam equipasomról és hazaküldtem azon meghagyással, hogy csak ünnep keddjén jöj jön értem; no aztán mindjárt elkezdtem szé- lyelnézni a fő-főhelyeken és vendéglőkben is, hogy ha elesteledem, majd szobát válthassak magamnak; azonban alig ülök le egy jó hideg pohár sör mellé, mindjárt érkeztek több vendégek, kik szinte asztalomnál foglaltak helyet, itt kezdődött aztán az a jó városi társalgás, s igy beszélgetés közben csakhamar szőnyegre kerül az a 1876. ápril hó 9-én hajnalban történt história, — persze én nem ismerve, sem egyiket, sem másikat, kérdezősködtem, kik ezek, kikkel ez a furcsa comédia történt, elbeszélték szépen, de miután nekem az ilyesm hez semmi közöm, — megköszöntem az illetőknek szives társalgásaikat, távozni akarván, kopogtatok már egész városiasán, (nem úgy mint a falunv hogy Iczik! gyér elől) hogy fizetek; na aztán mindjárt jött a legfőbb pinczér, — felteszi a kérdést, hogy mi volt ? felelek aztán, hogy nyolcz pohár sor volt, de megjegyeztem, hogy egy pohárral oda adtam a szolgának, mert a hordó alatt levő dézsából volt merítve, azt gondolta szegény feje, hogy ez a zsíros falusi megissza, ha pocsolyából meríti is ki ; mert nem tudja, hogy milyen a jó sör, hely pedig nincs olyan, nem volt hát egyébb hátra, mint fizetni; poharankint nyolcz kraj- czárjával számítva, ekkor azt mondom neki, hogy én ebből a bizonyos pohárból tavaly még 6 krért is ittam sört, sőt mondhatom magának, hogy a bécsi világkiállításkor, mikor otroppant ládákban volt; ugyanoly durva fedéllel ellátva és leszögezve. Ezek egyik legnagyobbika, mely közvetlen az épület közepében volt elhelyezve, már készen állott a czélnak. Teteje ki volt fúrva, s a kifúrt üregben egy kénnel vegyített kötél volt látható. A kötél hosszú volt. Vége a földön hevert — perczegve a Fekete uram által meg- gyujtott szikrától. A tűz tehát lassau-lassan harapódzott tova; mindig közelebb a borzasztó ládához. Fekete uram jól számított. Ha Zólyomi egy negyed órát késik, az óriási röppentyű magánosán robban a néma éjbe. Már alig tiz perez, — s Zólyomi még sem jő. • Egyszer megnyílik a faköpeny egyik ajtaja, s közötte állt Zólyomi. — Kegyelmességed soká késik. A tüz- rózsa már ugyancsak forog a vizszinén. — Igen!... no, ördög vigye hát. Unokámat kísértem lakosztályába. Roszul érzi magát. —- Fel, fel, kegyelmes uram.... Nini, ismét egy röppentyű. — Gyerünk.... Kelmed is velem jön, várnagy .... Menjen elől, én követem; Fekete urain megrettent. — Élni, vney halni.... mormogd aztán s ment szótlanul a toronyba fölfelé. — Követem kegyelmedet, követem — szólt Zólyomi, észrevéve Fekete uram tekint- getéseit. A roppant lépcsők vészesen kopogtak lábaik alatt. A várnagy az erkélyen volt már. — Most.... most síép kegyelmes uram; ide álljon kegyelmességed. — Hol? merre? ... Nini 1... Hol van kegyelmed, Fekete uram? A várnagy nem volt sehol. — Hej, várnagy ? 1... megölöm kelmédet !... hol van kegyelmed. Felelet helyett Zólyomi az erkély roppant ajtaját hallá becsapódni, s azon át Fekete uram vésztelt hangját: — Zólyomi Dávid, te vén bűnös 1... Készülj a halálra 1 Emlékezz Demeterre, kinek nejét elcsábítottad!... emlékezz Zákó uramra, kinek leányát elloptad. Én Demeter vagyok, amott a vizen Zákó uram áll a besztereczi halász. — Hah 1... nyomorult gazember 1 — kiált fel Zólyomi őrületesen, s iszonyú erővel rázta meg a nehéz tölgy ajtót. — Nyisd ki, ha parancsolom, különben fejed holnap négyfelé lesz hasítva. — Ne ordíts, vén bűnös. Imádkozzál inkább és készülj a halálra. Életed egy perezé még; a lőpor már ég alattad, s nehány pillanat múlva a légbe repülsz bűnös tornyoddal együtt... Ha, ha, hal... szerencsés utat, te vé- fia I... És a szerencsétlen kényur saját ajkait rágta dühében, s vadállatként ordított segély után 1... Mind hiába. Hangja elveszett. Egy lélek se jött megmentésére. Még hallotta a várnagyot mint csapdosta maga után az ajtókat, menekvésében. Azután ennek is vége, s következett az irtóztató dörrenés. , A dörrenést egy pillanatig ott a sistergés előzte meg, midőn a kanócz elégve, a (üz a lőporba kapott, s egy pillanat múlva a torony egy óriási robaj kíséretében ezer és ezer darabban szóratott fel a magasba. Ilyen volt Zólyomi halála. A borzasztó dördület után egy nem kevésbé borzasztó kaczaj futott át a füstfelleges sik vizen. Zákó uram kaczagott. Móré Sára a csólnakban térdre ereszkedve, imát rebegett. Oly nyugott, oly magasztos volt. Térdei alá a víz szivárgott, mégis imádkozott. Vízben térdelt már; ajkai mégis re- begtek. A csolnak merülni kezdett, s Móré Sára még mindig rebegte : „és bocsásd meg a mi vétkeinket." Tovább nem imádkozhatott. Ellenségének inár nem bocsáthatá meg a vétkét. A csolnak elmerült, vígan játszva a habokkal a halász által fagyasztó kaczaj közt kirántott sás-csutak s az eldobott evező. Zákó uram gúnyos kaczajjal, Móré Sára imázva lelte halálát. — A következő perezben a viz tükre ismét sima lön. Fekete uram szintén elvette büntetését. A robbanás a szerencsétlen menekvőt még szintén a toronyban találta, az iszonyú vég Zólyomival együtt érte*) Már kevés mondani valónk van. A robbanást követő nehány perezre megérkezett a bán. *) Jósika nyomán. J tan minden méreg drága volt, kivált a JgS gyäinali“, én 7 krért ittam ott ilyen pohár sört; de hát nem volt mit tennem, mint a nyolezszor — nyolcz az az 64 krt kifizetnem ezután alázatos szolgáját mondva, e indultam ja talyigások felé, hogy kimegyek a Sóstóra. Én nem tudom, mi isten csudája, hogy ezek is épen úgy bántak el velem, mint a fenti helyen, ha rugany nélküli talyigást szólítottam meg, 80 kr, ha pedig ruganyost, akkor 1 || 20 kr; ekkor jutott aztán eszembe, hogy a mi város csak város az ; de még az |§ hogy minek küldtem én haza equipasomat le is mondtam aztán a Sóstóra menetelről s bementem Gredik Tester és Hősig ezukrász- dájába, parancsoltam egy feketét s e mellett újságot olvasva, eltöltöttem időmet addig, mig a színházba kellett menni, _ de mielőtt a színházról szólanék, nem mulaszthatom el felemlíteni, hogy Nyíregyházán úgy kiszolgáltatás, mint minden tekintetben fennebb nevezett ezukrászda a legelső helyen áll, igaz, meg is vagyunk győződve róla, mert ezen üzlet nem szorul dicséretre, de azért hogy nagyszerűségét némileg én is, mint a Kit a vendéglőkben zsíros falusinak néznek, tolmácsolhassam, nem hagyhatom szó nélkül egy más alkalommal történt egész délután ott időzésem alatt felmerült nagyszerűségeket, mert először megfordult ott minden rang- bóli egyén, elkezdve szegény embertől a nagyságos nramékig és a legnagyobb csodálkozásomra,. azt a szegény embert épen úgy, és épen olyan gyorsan szolgálták ki, mint a nagyságos urakat. — Másodszor pedig bejöttek oda több szegény sorsú izraelita polgártársak, kik maguknak egy pohár vizet parancsolva, egész tenger délután újságot olvastak, anélkül, hogy valaki még csak rósz szemmel is nézett volna rájuk; ez aztán a valódi üzlettel egybekötött becsületesség, mit mondana erre Rózsakerti meg Gorovi, ha ilyen vendégeik érkeznének vendéglőikben, mint az utóbbiak, már azt csak rájuk bízom, most tehát felnyitván a ezukrászda ajtaját, elindulék a színházba s a mint megyek, közben egy jó barátommal találkoztam, ki szinten a színházba készült nagyon óhajtotta, Tóth Ede „Kintornás családiját látni, közeledvén a színházhoz, kérdőm hova váltói jegyet? feleli, hogy földsz ntre barátom, mert sok a deficit mindenütt, én is aztán hirtelen kikottyantottam rá, hogy „bizony csak szegény Mansbergert agyon ne nyomja a sok deficit.“ Hah csengetnek, kezdődik az előadás, siessünk; belépünk a színházba, már a függöny fel volt vonva, azohbm egy ajtón álló zsidó őr el kezdi a kezemet rángatni, hogy hol a jegyh, hol a jegyh, én azután egész higgadtan feleltem neki, hogy kíméljen meg kérem, én az egyik felét által adtam, rámutatva egy ottan álló kis nőre, ezen szóval: ugy-e galambom magának adtam a jegyet? ő feleié : igen, s az eb a. lenkenderit, ekkor nyílik ki a szemem, hogy ez a dohányvágó zsidó, ki nálam, mikor jó világ volt, dohányt vágott és mot milyen nagy szerep jutott neki, jaj csak ne is láttam volna, mert a dohány eszembe jutott és pedig oly irgalmatlan dohányos vagyok, a , Potya“ szerint, csókolom képével alszom el, és csakugyan az első felvonást sem voltam képes kitürni dohányozás nélkül, hallottam én ugyan azt ezelőtt, hogy mostan már lehet dohányozni is a nyíregyházai színházba, dehát senkit sem láttam, ős mint falu.-.i szokatlan, világért sem mertem volna rágyújtani, hanem a hogy oda künn egy kicsit kifüstöltem magam, már a második felvonás alatt belépek a színházba kit látok, mint egy katona tiszt urat czi- garóból bojtos füstöket ereszgetni, s beszél az igazgatóval, megörültem, no most már én is füstölhetek s kaptam magam, rágyújtottam, de alig várták, hogy egy bojtost eresz- szek, mindjárt kiszólitottak a színházból, még A dobogó lé volt eresztve. Senkisem állta útját. Merre nézett, romot, és pusztulást látott, csupán a vár déli oldala állott épségben, mely a roppant fagerendázatoknak volt tulajdonítható, melyek a robbanás á;tal összeillesztett réseken engedve a roppant nyomásnak, ellent- állottak. A bánnak elég volt e déli rész. A szép olasz hölgy, a bán jegyese volt ott. Nem sokára ugyanazon csapat, melv a bánnnal jött volt, útban volt Csáktornya felé. Szomorú levert volt a karaván. Legelői lovagolt a bán, oldalán a szép arával, igyekezvén minden tehetségét a vigasztalásra felhasználni. A szép Mária vigasztalhatlan volt. — Iszonyul szólt a bánhoz. — Ezt a sors nem intézheté igy. Ezt a rósz emberek tevék. . . Igen-igen, ez nem volt a sors, de az álnok várnagy keze. A bán nem felelt semmit. Az unoka fájdalmát enyhíteni egyedül az időt hitte illetékesnek -------no meg talán jövendő boldog fé szkét — Csáktornyát. Hanem azért alig hallhatóan, mintegy gondolatban, később mégis felelt valamit, de mely feleletet a szép hölgy nem hallhatott: — Szomorú, de igazságos végezet I A. Gy.
