Szabolcs, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1875-10-17 / 42. szám
gémnél nagyon tisztátlan rész — közös tulajdonul. No de osztatlan állapotban közös erővel, köny- nyebben elviselhető a szégyen, mintha egyeB emberre külön nehezednék. Ha a munka s tenni való nem ég is kezeink közt; ha a közjóra, nem sok hasznot bájtunk is; s ha átalában mint egyleti tagok, hegyeket nem mozgatunk is helyeikből; még is van ebben az egyleteskedésben némi inger, s gyönyörűség, mi főképen a gyűlések alkalmával mutatkozik. Ha a gyűléseken pár óráig kibeszélgettük magunkat, hogy a közügyok mint lennének legjobb állapotban, következik a közebéd, az egyleti tagok tevékenységének kiváló ideje. Erről egy hires római költő, már pár ezer év előtt megírta hires ódáját: „nunc est bibendum“ Ekkor az elnök felköszönti az al- elnököt, ez a jegyzőt, sorban mindenik tag a másikat; megdicsérik egymást, jól reá rakják egymásra Alláhnak minden áldását, s éltetik egymást annyira, hogy az utoló tagnak az örökkévalóságból alig jut pár év, s mikor az áldások özöne alatt a tagok már alig járni tudnak, a gyűlés „re bene gesta“ befejeztetik. A fent említett egyleteken kívül, az újabb időben tagja lettem én az „életmentési egyletnek“ is. A postáslegény kezembe nyomott egy lapot, melynek czime? „Életmentés s egészség“ Így lettem én: „Országos életmentés és egészség, emberbaráti és életfentartási egyleti tag“ I mint ilyen, köteles vagyok a veszélyben forgó emberiségnek élete megmentésére eszközökről gondoskodni. Most már ennyi egyleti tag lévén, czimem igen hosszú, a munka meg nyúlfarknyi. A czim és hivatal pátenst ad a heverésre. Ha én már most czimemet kiírom, különösen a nagy és ünnepélyes czimemet, melyet akkor használok, ha a világra hatni akarok, czimem egy betűt sem enged a napfia; a chi- nai császár ő felsége czimének. Egy életrevaló, gyakorlati s józan felfogású s mondjuk ki, okos ember előtt a czim nem sokat ér; de egy esetlen és tehetetlen ember részére, mindég szükséges az, mivel a nélkül úgy sem sokat nyom a latban. Egy szükséges pótlék, mint a púpos, sánta, kancsal nő részére, ha férjhez akar menni, a „hangzatos“ és csengő“ szépítő flastromok. Mint szinte imponál a czim oly emberek előtt is, kik az embert a külsőségekben keresik, a belső emberi benről nem nagy fogalommal bírnak. Néha a czim pláne gunynyá alakul; egy embert főtisztelendő, tekintetes, nagyságos, mél- tóságos czimmel nevezni, kinek életbölcsesége nagyságtalan és méltóságtalan. Hogy tehát én, a magyaroknál, hol a czim minden, az ember csak pótlék, a törökök iránt respectust szerezzek, s hogy meggyőzzem őket a török-magyar természet azonosságáról s atyafiságról, s elösmerjék: ime e török, a mi testünkből való test, a mi csontunkból való csont, én is felvettem a magyar szokásokat, megtartván az intést: „ha Rómában élsz, élj római szokás szerint.“ Ennek folytán, herél- temnek meghagytam, ha emlit, mindig így említsen: a „mi nagyságos urunk“. Még ez a többes szám is hangzatosabb, mint az egyes szám. Többet mutat. Szobaseprőmet szakácsnőnek, gouvernantenak; heréltemet kulcsárnak, kertésznek, sáfárnak; gazdámat, tiszttartónak, titoknoknak; két rósz gebémet equipágenak nevezem a bámuló világ előtt; mely előtt az üres széllabda komoly dolognak tekintetik. így kell mutatni s nagyot játszani az embernek, mint a köznép mondja: tartsd magad mint az üres zsák. Én tehát most „életmentési“ s több egyletek tagja vagyok, ez által jogom lett a „czi- vilizált“ melléknévre. Hanem, hogy a „Dr.“ rangot, a vele járó köcsög kalappal, tücsökkel elnyerhetem-e? a felől kétségbe vagyok esve. — Az életmentés szép és nemes feladat. Ember vagyok, emberileg kell éreznem; honfi vagyok, honfiúhoz méltólag kell cselekednem, ha sem ember, sem honfi nem tudok, vagy nem akarok lenni, akkor is mint állattal parancsol társas állati lételem, hogy védelmezzem s oltalmazzam a társaságom beli többi tagokat. Segélyt vinni a szenvedő társasági tagok részére, minden társasági tagnak kötelessége. Ki azt mondja: én magamnak elég vagyok, tehát magamnak élek, nagyon téved. Az ilyen nem ember, nem honfi, sőt nem is társas életű állat; egy polyp, mely azért keresi fel a többi állatokat, hogy azoknak nedvét kiszívja. Kevés számból álló népnek, mint a magyar, mely nem is szapora faj, s ha több gyermeke van, már lamentál: „hogy fognak azok megélni“ három, négy gyermeket már isten ostorának tekint, mintha Allah nem adott volna mindeniknek két kezet és két lábat az élhe- tésre; mely az élelmes és ruganyos természetű héber fajtól, mely közte úri módon él s a gyermeket áldásnak tekinti, tanulni nem akar; melynél gondatlan életmód s természeti köny- nyelmüség miatt a halandóság felette nagy; melynek a létérti harezban, nemcsak a természeti elemekkel, hanem saját élet és gondolkozás módjának rósz következményeivel is harczolni kell; ha élni akar: a létezhetés törvényeit, ha nem emberiségi érzetből, ha nem honfiúi kötelezettségből, — melyek minden esetre az emberhez illőbb fogalmak — de legalább a társult állatok természeti ösztönéből, teljesíteni, s a tagok életmentéséről gondoskodni, kötelessége. Minden körülmény, dörgő hangon kiáltja füleikbe: „Magyar! alakíts életmentő egyleteket.“ A társult állatoknál szemléljük, hogy az élet fentartási ösztön felette nagy mértékével bírnak. Őröket, felügyelőket bíznak meg, melyeknek a társaság biztonsága felett őrködni kötelességük. A veszély idején, az erősebb, az ügyesebb a gyengébbet élte feláldozásával is védelmezi, s annak segélyt vinni igyekezik: mivel érezik, hogy a társulás elvénél fogva, egyik tagnak veszélye, veszélye a másik tagnak is. A létjogánál fogva tehát, az embernek, ki nemcsak az állatok önfentartási ösztönével, hanem észszel is tartozik bírni, nem szabad, hogy ugyan egy időben egyszerre elveszítse állati ösztönét s emberi eszét, a társaság fen- tartásával s életmentésével ne gondoljon; mivel őt, úgy az embert ész, mint az állati ösztön, a társaság iránt, melynek tagja, védelemre hívja fel. — Az életmentés természeti törvény. Az idő, ez a kettős arczu Janus, — ki a magyar urak szokása szerint több hivatalt visel egyszerre, azzal a különbséggel, hogy jobban betölti azokat, — mint vén sirásó sir- gödör alá hántolja nem csak az embereket, hanem a velük együtt elavult eszméket is, s az újabb korral, uj embereket, uj eszméket költ életre. így változtatta meg az idő lelke, az ó világnak a közös társaság iránti polgári kötelességét magában foglaló eme szabályát: „Szép és dicső polgári erény a hazáért meghalni“ eképen: „Szép és dicső polgári erény a hazáért meghalni, ha szükség parancsolja; de az ideig mig élsz, legfőbb polgári erény, élni a hazáért.“ (Folyt, köv.) Nyirfalombok. XXI. (A régészek nagy panasza. Van is okuk reá. Rarcz és háború — kalamusokkal Segítsünk szegény fejőkén, legalább részben. A mi jágerségünk. Az első nyullövéB faturna. Urainöcsém kalandjai. A szerencsés -vadász'.) A szenvedélyes régészek egyre zúgolódnak, de sőt kemény vádakat is emelnek az ősök ellen, kik elhanyagolták a múlt idők emlékeit és a kor eseményeit tüzetesen fel nem jegyezték, — hogyne 1 hiszen mennyit kell most fejőket törniük, mig a hajdankor elron- gyolt, elhalványult kéziratát csak nagyjából is kibetüzhetik, mennyi tintát kell elpazarolniok (az időt nem is említjük, az nálunk nem pénz) mig kiderithetik, hogy a mit A. állít a „den- tumogerok“ felől, abból egy betű sem igaz... hogy az a kődarab, melyet egy praktikus oláh atyafi roskadozó istállója erősitésére falazott be, voltaképen nem római fogadalmi tábla, hanem a hires dák fejedelem Decebál fiának fali ábécéje ... hogy az a csont, melyet sokan a kiveszett plesiosaurus egyik csontjának képzelnek , tulajdonképen valami árvavármegyei napszámos földi maradványa (most is érzik rajta a krumplipálinka szaga) 1. .. és azok a magaslatok az alföldi síkságon, melyeket némelyek Kurgánhalmokul tartanak, nem egyebek, mint őseink által a végett emelt dombok, hogy azokról az őr könnyen és biztosan megőrizhesse fajunk azon keletről hozott gömb- alaku ízletes csemegéit, melyek nálunk most is jelentékeny szerepet játszanak s úgy népies mint növénytani nyelven dinnyének neveztetnek. Nem akarva magunkat kitenni utódaink előtt a fentebbi súlyos vádnak, sietünk ezennel emlékezetben hagyni a már-már végenyészethez közelgő vadászkompániák élményeit és hadi dicsőségét. — Kikérjük azonban előre azt a balvéleményt, mintha mi saját érdekünkben és öndicsőitésünk czéljából beszélnénk, — oh nemi mert ime töredelmesen bevalljuk, hogy mindössze is kétszer volt lőfegy ver kezünkben, először egy libuezot akartunk lepuífasztani, azonban a lőkupakot feltenni elmulasztottuk feledékenységből ... és másodszor Kassánál Sch. tábornokot akartuk elcsípni mint nemzetőrök, hanem persze nem engedett magához közel menni, de sőt úgy ránk riasztott a nagy puskáival és liszteszsákjaival — (chevauxlegers) hogy némely részünk a győri insurgensek példájaként, meg sem állott hazáig, s igy sem itt sem amott nem arathattunk babérokat. És ezen őszinte vallomásunk szolgáljon bizonyitékul, hogy előadásunkban kifogástalanul a tárgyilagosságot követjük. * Hogy is kezdte urambátyám a vadászpályát ? Hjah 1 derék volt az. Egyik furfangos szomszédja hozzá megy nagy sietséggel, fülébe súg, hogy házi kertjében a luezerna közt egy nagy nyúl húzta meg magát és ha a kerítés ez s ez pontjához szép csöndesen oda lopóz- kodik, alig lesz tőle husz-harmincz lépésnyire s biztosan lesózhatja azt az infámis kertészt, mely gyümölcsfáit a múlt télen is megbántotta. Nosza urambátyám sem rest, kapja a töltött kölyökágyut, hasmászt oda csúszik a jelzett helyre, kéjes szívdobogással felfedezi a nyúl hegyes füleit, czéloz, puffant, hahl a lövés bizonyosan talált, mert a fenevad meg sem moczczan, valószínűleg azonnal szörnyet halt, ha ha hal milyen felséges pecsenye kerül estére az asztalra.... az ám, csakhogy egy grammnyi húsa sincs, mert urambátyám egy szalmával kitömött nyulbőrt sebbzett meg halálosan, melyet az álnok szomszéd helyezett el a luezernásban. Csak aztán legalább a tra- gikomödia végére, persze felhívás folytán egy- besereglett gentlemanek ne kaczagtak volna oly rengetegül a kudarcz felett, s vadászok A szivek ismét megnyíltak egymásiránt 1 Rég elvonult, elcsüggedt, világ gyűlölővé lett urak tárták fel kapuikat ismét s kezdettek nyílt házat tartani 1 . . . Nem kellett többé félni a titkos kémektől és feladóktól. Mindenki édes reménynyel tekintett a jövőbe 1 Hiszen nem is ok nélkül, annyi kínos szenvedésen és halálvergődésen keresztül ment hazánknak joga volt e reményhez, joga a remények valósulásához. Oh mily szép, mily magasztos idő volt az 1... Kár, hogy hamarabb eltűnt, mint egy boldog álom 1 Ez általános őrömnek senki nem engedte át nagyobb odaadással szive és lelke teljességét, mint tiszteletes Tornay uram. Minden hazai lapot saját költségén járatott Az országgyűlési beszédeket lelki gyönyörűséggel olvasd 1 Lelke egész hevével Teleki felé hajlott 1 Deák Ferencznek csak tudományát becsülte ; előtte Teleki László volt a három pró- bás magyar. E két nagy név körül csoportosult akkor az egész ország. A „felirati“ és a „határozati“ pártok vitái örökké emlékezetesek maradnak; előbbinek élén Deák Ferencz, utóbbinak élén Teleki László állott. Mennyi reménynyel, mennyi lelkesült- séggel és kegyelettel csüggöttek e két férfin akkor a haza jobbjai 1 . . . Két messzire ragyogó, világító torony I... Mily jó volt rájok tekinteni a sok^ ideig gyászba borult nemzet szemének, midőn a remény virágait látta fel- sarjadzni ismét e vésztarolt földön 1 Remény és lelkesültség szellője ébreszt- gette a sziveket I ügy tetszett, mintha a 48-iki nagy napok folytatása következnék 1 Szabadszó sokáig azt a nyugodt csöndes halvány arezot, aztán csendesen megfogta kezét, hogy fel ne ébreszsze, hideg volt az már, mint a jég 1.. . Cziczelke sikoltva roskadt a halottra s csókokkal halmozta el a megfagyott ajkakat, most már szabad volt 1 . . . Oda rohantak az anya és Boriska is, s most hárman siratták a tavasznak letört virágát 1 Melyiknek könye volt legigazabb 1 Mind a háromé egyforma: kínos, tépő, fájdalmas könyekl Most értették meg a mesének jelentőségét 1 Másnap megérkeztek a szülék s testvérek is Edéjök — ravatalához 1 Aztán bezárták szépen koporsójába e m- lékeivel, hegedűjével együtt, s eltemet- tette Cziczelke kertjükbe a legszebb helyre, egy dombra, hol a ritka levelű platánfákat jázmin és jávorbokrok szegélyzék. Boriska pár nap múlva bánatában ty- phuszba esett és meghalt I Cziczelke pedig egész életén keresztül tudott érte szenvedni, soha se ment férjhez. A sirfölé remek oszlopot csináltatott canarai márványból, mely egy tört szobrot ábrázolt, közepén egy lant, alatta e felírás: „A művészetnek, a lángésznek és a szerelemnek.“ E lakot nem hagyta el soha, végrendeletében meghagyta, hogy Ede mellé temessék 1... Sokkal bánatosabban zengett azután ott a csalogány 1 Egy hivatott művésznek sírja felett még | természet is gyászolni lászik. IV. RÉSZ. Egy ember a ki nem tud tovább élni! Egy másik a ki nem tud meghalni 1 Pünkösti királyság volt az 1... Esthaj- nalfény, mely oly dicsőén ragyog fel, hogy aztán sötét éj következzék reá ! Ébredés egy nyomasztó álomból ? Vagy talán feltámadás a halálból ? Vagy aféle derült napja egy nemzetnek, mint a minő némely haldoklót környez meg, kevéssel halála előtt ? ... „Kárpátoktól Adriáig“ felzendült az ébredés zaja 1 Ősi alkotmányát visszanyerte a nemzet 1 Az ország zsírján kövérre hizott sekon- naiaktól megtisztult az ország I Hazafiak vették át a hivatalokat. Eltűnt a frakk és figaró, visszatért a nemzeti viselet, melynek dicsőítésére költők pen- geték lantjaikat, az általuk szerzett hazafias dalokat és költeményeket zengte a gyermek,! szavalta egymásnak a lelkes ifjúság! A magyar divatot még Párisban is viselték. — Sarkantyút hordtak itt-ott még a lelki- atyák is! Ha megtámadták őket a czenteskedők, kész volt rá a felelet: „Kinek lábán sarkantyú peng, Arról tudod, hogy az nem czenk 1“ sat. Nem hallottál idegen szót e hazában, magyarnak vallotta magát a rácz és oláh, a tót és zsidó 1 Atilla és magyarnadrág művészileg kiteremtettézve feszült a délezeg termeten! A hölgyek pártát, magyar vállat, kócsa- gos csalmát és panyókán félválra vetett mentét viseltek I szokásaként fel ne vágták volna szegény uram- bátyámat., ki a képzelt siker miatti nagy örömében kilcottyantotta balgán, hogy életében most lőtt nyulat először... . Uramöcsém hatalmas jágernek tartja magát, — hires is jó karban tartott vadászkés-/.- létéiről, no meg arról, hogy ő és néhány társa a zsupunye parintye szelíd ludjait, a mint a tóban egész bátorsággal úszkáltak, vadludak- nak kanonizálták s közülök vagy négyet szerencsésen ledupláztak,.. a oagy bravour előtt jól beszedtek valami torokráspolyozó kolom- périumból. — Az is rajta történt, hogy a te- bénrépaföldön egy derék nyulat lőtt, azonban a helybeli vadászjury hivatalosan és hitelesen konstatálta a megejtett s-zemle folytán, hogy a nyúl egyetlen egy göbecset sem kapott, hanem a lövés egy rendkívül terjedelmesre fejlett répát talált, a répát feldöntötte és a répa ütötte agyon az árnyában békén szendergő nyulat 1 feltéve de meg nem engedve, hogy nem ütötte agyon, ez esetben is a hirtelen felriasztott s valószínűleg szivtágulásban szenvedő nyúl szél- hüdést kapott, s ezért vett búcsút a világtól. No már komám uram nem ily gyenge legény a Nimród lovagias művészetében. — Látom egyszer — úgymond il hogy egy társaitól elbolyongott szelíd gúnárt ugyancsak persequál egy vén róka, a róka után meg egy farkas bandukol nagy settenkedve. Ugyan mi lesz már ebből? No megvárjuk a dráma kifej- lését! Brávó! A ludat megcsípte a róka, ő kelmét meg a farkas fülelte le, ekkor kapom a puskát, (no tudjátok a melyiket Simonyi óbestertől kaptam prezentben) püff, paff! a két lövésre mind a három állat rögtön felfordult, és pedig látva e ritka sőt hallatlan szerencsét, ellököm a fegyvert s álmélkodásom- ban összecsapom fejem felett a két tenyeremet, hát épen abban a momentumban két vadkacsa „húzott“ felettem s igy azokat is szerencsésen megcsiptem. Barátim! két lövéssel öt darab zsákmány, igy még Stüssy vadász sem tudott ám puskázni! Nem bizony 1 (No mert nem volt még akkor puskái) —z —y. ÚJDONSÁGOK. (*) Figyelmeztetés! Kérjük t. előfizetőinket, hogy az előfizetési pénzt.a legutolsó negyedre is beküldeni annyivalinkább ne késsenek, mivel a nyomdával kötött szerződésünk miatt hátrányokat a jövő évre nem hagyhatunk, s kénytelenek lennénk azok behajtását után- vételi lapok utján eszközölni, mely kellemetlenségtől mind a t. előfizetőket, mind magunkat szeretnők megóvni. X Verhovay Gyula jeles tehetségű ifjú journalistánk nehány napot városunkban időzött. Megható volt a tisztelet és szeretet azon nyil- vánulása, melylyel őt egyes családok elhalmo- zák és kitünteték. Verhovay maga a megtestesült becsületesség, nyílt egyenes jellem; ezen tulajdonok megtalálják rendesen a kulcsút, melylyel a rokon lelkekhez férni lehet. Keble melegen hévül az erény, igazügy védelmeért, azonban a legmagasabb eszmék által hevített ifjú szívnek vannak n y i 1 a i, sőt mennykövei is a gonoszság üldözésére. Folyó hó 15 kén távozott el körünkből. Áldás és dicsőség kövesse választott pályáján. (x.) Felséges tünemény volt szemlélhető folyó hó 13-kán esteli 6 óra tájban a nyugoti égboltozat alján, mely méltó, hogy körülményesen leírjuk. Az esthomályban egy ököl nagyságú, ezüstszínű fény golyó kezdett lassanként, de észrevehetőig egy sötét felhőből alászál- lani, e fénygolyó mintegy 3 perczig volt látható, azután eltakarta azt a felhő, melynek nyílásaiban bíbor szín sugarak égtek, melytől az egész felleg egy tengeri szörny fejéhez lett a társaságban, szabadszó a sajtóban. Rég elrejtett iratok láttak napvilágot, segítették fenn- csapongani a közlelkesedést. Költők és szónokok vettek szabad lélegzetet oly hosszan tartó tetszhalál után ! Saját nevet nyertek az irodalmi termékek, melyek a nyomattatás tizedében Chinában, Ausztráliában, Japánban, vagy isten tudja hol mozogtak s festették allegória hazánk s viszonyaink siralmas helyzetét. — Nagy férfiak, kik el voltak zárva a közélet teréről, duzzadó kebellel állottak oda a közügyek templomához, szolgálni nemes lelkesedéssel a hazát! A tanórák szabad előadásait az iskolákban nem zavarta a cs. k, tanfelügyelő, az egyházi szónoklatoknak szabad volt magyarnak lenni szellemben, érzelemben, nem kellett többé tartani a titkos fülbesugóktól..: megsiketültek egyszerre a „Dyonisius“ fülek! Bűnné lett^ az árulás, mely egy hosszú évtizednél tovább erénynek s érdemnek mondatott és jutalmaztatott, erénynyé a hazaszeretet, mely sok ideig ezégéres bűn gyanánt bün- tettetett, —_ és ez általános átalakulásban még a gonosztevő is büszkén számitgatta magát a becsületes emberek közé, a ki pedig nem akarta megváltoztatni gonosz szivét, elbújt és hátrált a közvélemény előtt. Ki tudta pedig megbecsülni inkább e kedvező fordulat áldásos hatását, mint az, ki átélte az előző korszak minden gyötrelmeit és szenvedéseit ? Egy volt ezek közül tiszteletes Tor« nay uram 1 (Folyt, köv.)
