Szabolcs, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1875-08-22 / 34. szám
nyelvi! $ vallásu lakúi közül egyik sem sorakozott jobban a „ magyar“ államiság zászlója körül. — Nézze meg a nyilvános magyar szellemű oskolák tanulói névsorát, mily arányban találja ott az ifjú zsidó nemzedéket. — Ha az öregebbeknek szokásosabb maradt is a német, vagy a mint ön nevezi „zsidó“ nyelv. — De e nyelvet úgy sem dobhatjuk a feledés kútjába, mert a német szomszéddal csak jó a viszonyt fentartani, s termésünket neki eladni, ha pedig egymás közt sem beszélnénk németül, a magyar „Szabolcsban“ bizonyosan elfelejtjük, ha csak ön nem jönne fiatal nyelvész ide gyakorlati „zsidó“ nyelvtanárnak, mert bár mit mondjon is ön, észrevehető, hogy ön jobban tanulta azon „zsidó“ német nyelvet, mint Schiller és Göthe irályát. Azonban előadási modora nem nagyon kedvelteti a tárgyat és úgy veszem észre, hogy Zemplénben — a hol ön lobogtatja a magyarosítás zászlóját — is vannak más ajkú lakosok, — tehát alkalmasint még nem fejezte ön ott be honmentői feladatát; — bár ez nyilván minden figyelmét elnyeli, különben észre vette volna, hogy e hazában vannak „zsidó“ irók is, kik nemcsak németül, de magyarul is jobban beszélnek, sőt Írnak, mint ön. — Vannak ügyvédek, orvosok, hivatalnokok, földmivesek, kereskedők, iparosok elegen, kiken kevés jóakarattal észlelheti, hogy valóban megvan nálunk többieknél is az igyekezett. Menjen tehát haza ifjú nyelvész, ne féltse a magyar, főleg a szabolcsi zsidót, megtanul az magyarul ön nélkül is. — És fogjon hozzá a történet olvasáshoz, olvasson és gondolkozzék, úgy látszik ön még fiatal, bár sokat mulasztott, de jobb későn, mint soha — kiábrándulni, és ön, ki hivatást érez, másokat tanítani nem idegenkedhetik mástól is egy leczkét elfogadni. Ibrány, 1875, Augustus hó 1-én. Bleuer Mór. Darvinismus és keresztyénségKözli: Horváth József. H. A létérti harcz. (Folytatás.) Engedje meg az olvasó, hogy nehány világosító sorral közbe szóljak. Az állatok vándorlása folytán külöuböző fajok vegyülnek ösz- sze, | párosodnak. Ezeknek ivadékai már egy uj fajt fognak képezni. Ez a darwinismus tana, de szinte az is, hogy valamely területen a már benszülött állatok régebben alkalmazván magukat az ottani körülményekhez, az azon téren elérhető fejlődésnek magasabb fokán állanak, mint a beköltözöttek, melyeket a körülmények változása a fejlődésben eleinte visszavet. Már most ha különböző fajok párosulnak, ivadékuk a fejletlenebb szülénél ugyan fejlettebb, — de a másik szülőnél már tökéletlenebb. Nálunk Magyarországon, ezt a ló és szamár párosodásánál tapasztaljuk. Az ivadék a régibb, tehát fejlettebb alaknál t. i. a lónál mindig tökéletlenebb lesz. Aztán ha két állatfajt ki akarunk veszíteni, feltéve, hogy arra elég időnk lenne, zárjuk a két fajt vegyes pá- ronkint ketreczekbe; a czélt el fogjuk érni. Magyarázza ezt azon tapasztalat, hogy az öszvér- és a mulatt ivadékképtelen. S a darwinismus mégis azt hirdeti, hogy a vándorlás folytán külön fajok párosodása által uj fajok jőnek létre s hogy a vándorlás a fejlődési folyam egyik előmozdítója. Ezért hisz, folytatja tovább Steck, Wagner Mór a Migratio törvényben, azaz azon intézkedésben, melyet a természet azért létesített, hogy önkényes és önkénytelen vándorlás által az egyes organismusokat isolálja, a fejlődés leghatályosab tényezőjét feltalálja, mivel egyedül ezen elszigetelés által válik lehetővé az örökölt változások megszilárdulása. Gyakran beszélnek a darwinista természetvizsgálók, a tökéletesedés azon törvényéről, mely szerint az organismusnak az a czélja, hogy a haladást szolgálja és helyesebb organisation törekedjék. Ezen törvény hatását elhalt állatok maradványainak leleteiből1 magyarázzák ki leginkább, melyek minél régiebbek, annál egyszerűbb és tökéletlenebb formákat mutatnak. — Ezen törvényről azt hiszik némelyek (Hackel Natürl. Schöpfungs geschichte, Smidt Descedenclehre und Darwinismus), hogy az egyszerűen a létérti harczból vonható le. Mások ellenben — s ezek között a legjobb hangzású nevek, (Nägeli, Bär) — valamely mélyebbre ható ok befolyását látják ebben, s egy — a tökéletesedésnek az orgaoismusban bentlakozó princípiumáról vagy legalább czélratö- rekvésről beszélnek, mely azt ösztönzi egy előtte ismeretlen, magasabb czél télé fejtőzni. Atalában a tökéletesedés törvénye, arra nézve, ki nincs elhatározva mindent a létérti harczri vinni vissza, — bizonynyal azon benyomássá van, hogy a puszta éhségi ösztönön túl nézzen, Nem mindig vannak a tökéletesebb organizmusok anyagilag minden tekintetben kedvezőbb helyzetben, mint a tökéletlenebbek. — Azon gyenge és életét csak mindenféle ravaszság felhasználásával fentartani képes lény, melyet az ember név alatt a létérti harcz utósó eredménye gyanánt kell felmutatnunk, az aránytalanság benyomását teszi az ok és hatás között. Tegyük az egyik serpenyőbe a miveltség előnyeit, másikba hátrányait, szenvedéseit és fájdalmait, akkor azon gondolatra leszünk kisértve, hogy a természet, ha az ő munkássága csupán a jobblét körül forog, megkímélhette volna magát azon fáradságtól, hogy egy kitűnő tartósságu ökörnek, vagy egy mindennel megelégedő sertésnek testi alkotmányán túl még tökéletesebbet — az emberét is — előhozza. Ha már egy részről a létérti harcz princípiuma egymagában nem elegendő az élőlények jelen állapotának kimagyarázására, másrészről még ott is, a hol alkalmazhatónak látszik, bizonyos nehézségek állanak elő. Az utánzás szó alatt a természetvizsgálók a változások azon sorát foglalják össze, melyek nyilván azon hatással bírnak, hogy a létet biztosítsák. Ide tartozik némely állatok nak azon képessége, melyszerint környeze tök színét felveszik, hogy észrevehetetlenü járhassanak zsákmány után, vagy az ellenség leselkedéseitől menekülhessenek. Noha már itt formaszerint követeltetik a létérti harcznak ezen változások oka gyanánti elfogadása; az ezen harcz általi természetes kiválasztás princípiumának alkalmazása épen itt sajátságos nehézségekbe ütközik. A hosszú időközök, a nagyon lassú változások, milyeneket a sok nemzedéken át létesülhető természetes tenyészki- választások hatásánál fel kell venni, egyátalá- ban nem illenék ide. Tapasztalják p. o., hogy Délamerikában a Leptalis pillangó nemnek fajaiból egész sor létezik, melyek közül minde- nik kinézése a csalódásig hasonlít a Heliconi- dák egészen különböző családja egy fajának kinézéséhez, és tekintetbe veszik, hogy a Heli- conidáknak felette kellemetlen bűzök van, mi megmenti őket a ragadozó madarak falánkságától. Ezen jelenséget természetesen oda magyarázzák, hogy az előbbiek az utóbbiak kiné- zését azért sajátították el, hogy a leselkedő madarak előtt roszszagu Heliconidáknak láttatván, ezen faj természetes védelmében részesüljenek. De ha most a kinézés ezen teljes egyformaságát a természetes tenyészkiválasz- tás lassú hatása által eszközöltnek gondoljuk, ezen magyarázat nem igen lesz találó. A két nem közti hasonlóság előállítása, egyik kinézésének a másikéhoz való lassankinti közeledése által történhetett. De ha kezdetben jelentékeny különbség létezett közöttük az alakra és színre nézve, úgy nem látható be, hogy a kezdődő lassú közeledés a kívánt alak- és színhez, mint hathatott már is csalólag, és mint eredményezhette az előnyözött egyedek meg- kiméltetését. Ezért maga Darwin is azt hiszi, hogy a két nem már eredetileg annyira hasonló volt, hogy ezen hasonlóság a körülményekhez képest csalódásra vezethetett, mi által azonban a princípium hatálya a minimumra van lehúzva. Hasonló nehézségekre talál a Strausz által felhozott példa a szarvak képződéséről a barmoknál. Gondoljunk az ősidőkben egy baromcsordát szarvak nélkül; de erős nyakszirt- tel és duzzadt homlokkal. A nyáj megtámad- tatik a ragadozó állatok által s védi magátfutással vagy feje öklelésével. Az öklelés annál erősebb lesz, az állat annál könnyebben ellentáll a ragadozóknak, — minél erősebb és keményebb az öklelő homlok. — Ha ezen megkeményedés egyik vagy másik példánynál a kezdődő szarvdudorodásig kiképződve volna, az ilyen példány fogná életét a legnagyobb valószínűséggel megtartani. Az ily nyájak kevésbé védelmes tagjai lemészároltat- ván, a felszerelt példányok fogják a fajt tovább tenyészteni. Kétségkívül lesznek az utódok között legalább nehányan, melyeknél az atyai felszerelés ismétlődik, és ha most újabb támadásoknál ismét azok maradtak életben, melyeknél a szarvak leginkább kiképződtek, akkor nem lehet, hogy lassankint ezen fegyver átörökítése által egy teljes szarvval ellátott faj ne álljon elő.“ Mindez igen hihetőleg hangzik, ha azonban kissé szorosabban utána nézünk a dolognak: nem marad gyanú nélkül. Hogy a barmok szarvai nem csupán öklelés végett vannak, hanem az öklelés által is képződtek, már a század elején tanította, habár szigorúan be nem bizonyította is, a franczia Lamark. Darwinnak a létérti harczból eredő természetes elfajzásróli tana Ígéri a hiányt kipótolni, de annak leírásánál úgy látszik, nincs minden egészen rendben. Ha nevezetesen fel kell tenni, hogy a szarvak csak lassankint, egyik nemzedékről a másikra nevekedtek valamit, nem lehet megfogni, hogy az állatok nehány millimeter szarvhosszaságban, miként voltak ellátva azon eszközzel, mely létek és nem létök felett határozott feltétel vala. És ha a fejlődési folyam bevégzésére — roppant hosszú időköz kivántatott, az állatok pedig együtt éltek a ragadozókkal, nehéz belátni, miként történt az, hogy jóval előbb le nem konczoltattak, mintsem idejök lett volna fegyverüket kinövelni. Különös pedig a fejlődés kezdete — az, a mi a nehézséget okozza. A szarvak czéljának legalább már előre meg kellett határozva lenni, s az a kérdés, hogy ki által? mikép? hogyan? S bizonyára Strausz ezen orgánum kifejezését az oly példányoktól származtatja, melyeknél a homlok megkemé- nyedése már a kezdő szarvnövekedésig kifejlve volt. Mi más szavakkal annyit tesz, hogy azon ökrök kaptak legalább szarvakat, melyek már bírtak azzal. így támasztanak ugyanazon példák, melyeknél a létérti harcz egyenesen követeltetik, a kivitelben nehézségeket. Végre pedig azon számtalan előjövő változások a növények és állatok alakján, melyek azoknak sem előnyére, sem hátrányára nem szolgálnak, a keresett megfejtést nem segítik elő. Nägeli botanikus és Broca zoolog figyelmeztetik Darwint ezen fontos pontra, ki a valóban nagyoknak sajátos szerénységgel az „Ember leszármazása“ czimü müvének 2-ik kiadásában az engedésre hajlandónak nyilvánította magát: „Hozzáteszem most“ úgymond „hogy „a fajok eredménye“ czimü munkám korábbi kiadásaiban a természetes te- nyészkiválás, vagy a legalkalmasabb példányoknál mutatkozó túlélés hatásának igen sokat tulajdonítottam. Ezt a származás 5-ik kiadásában oda módosítottam, hogy megjegyzésemet csak a testalkat azon változásaira terjesztem ki, melyek az alkalmazkodásra nézve előnyöseknek bizonyulnak. Nem vettem kellőleg figyelembe azon alkatviszonyok létesítését, melyek, mennyire megítélhetjük, sem hasznosaknak, sem károsaknak nem mutatkoznak, és hiszem, Eleinte valami kellemes imbolygást éreztek a kis leányok, alá és fel szelíden rengve, | mint egyik hullámról a másikra átcsuszam- lottak, de azután a hullámok ereje zaklatóbb lett, a szél vadul süvöltött, a hullámok itt-ott egymásba vágtak, s magasra felcsaptak a tajtékzó hullámsövények, a mint koronként a csolnak orra bele vágódott egy-egy nagyobb hullámba s nagy dzsobbanással vágta ketté a vizet, a csolnak megrázkódott és bordái recsegtek. A szél szeszélyesen kezdett koronként forgani, egy-egy tört hullám oldalról is megnyomta időnként a csolnakot, s a víz becsapott annak oldalán. A leányok, különösen Boriska, rémes sikoltásokat hallattak, Ilonka pedig görcsösen ölelte körül Jenő térdeit. „Kedves szüleim 1 Jó testvéreim I soha se látlak többé benneteket,“ zokogta Ilonka, „de legalább ugy-e Jenő együtt halunk meg?“ A süvöltő vihar és a habzugása tulhar- sogta Jenőnek feleletét. — Evezőjét végerőlködéssel merítette a vízbe, a csolnak ingott és recsegett. Jenőnek fövegét lesodorta a szélvész, hajának göndör fürtéit tépte a vihar. A csolnak már messze, messze járt a hullámzó habok felett, elmaradt a falu, s már maga Jenő se tudta hol járnak. Az esti szürkület szükebbre vonta a láthatárt. Sötét felhőpalást takarta el az ég boltozatát, az eső megeredt, 1 a vihar élesen verte avczaikhoz annak hideg csepjeit. Jenő reszketett a fáradság miatt . . . . halántékain az erek kékülve feszültek ki, szemei az iszonyú erőfeszítéstől vérben forogtak ... alig bírta az evezőt. Itt a végítélet, itt a végmegsemmisülés órája, gondolá Jenő. Evezek, mig evezni bírok fontolgatá magában, azután, ha minden erőm elhagyott, átölelem e kedves gyermeket, s meghalunk egyült, Isten veletek kedves szüleim s testvéreim 1 Az ég gyorsan boritá ki fekete palástját, mint ez koratavaszszal szokott lenni I Az éj egyszerre koromsetétté változott. Most már azt se lehetett látni, merről jönnek az életölő hullámok I Annál jobb, gondolá Jenő, legalább nem látjuk a végveszély sötét iszonyait, melyek mindjárt kioltják életünket. Csak találomra meritgeté már evezőjét a habokba. Egy egy nagyobb lökésnél úgy tetszett, hogy itt van már az utolsó pillanat!... Egyszerre azonban úgy tetszett, mintha emberi hangok vegyülnének az orkán bősz ordításai közé, arra tekintett, merre a hangokat vélte hallani, és ime nem nagy távolságban tüzvilágot látott, s körülte embereket állani. Jenő minden erejét összeszedte, s kiáltá: „segítség I“ — I abban a pillanatban mintha a vész hallgatta volna meg kiáltását, egy óriási bullám magasba emelte őket, még fenn libegtek egy pár másodperczig, azután, mintha messze repültek volna, a csolnak felfordult -s ók a viz alá merültek. Mig ezek a sik vizen történtek, mi történt azalatt a faluban ? Hogy egyes részleteivel a borzalmas eseményeknek megismerkedjünk, keressük fel a Tornay uram házát, hol a két család megmentett tagjai együtt valának. — Irtóztató 1 ... irtóztató 1... folytatja tovább megkezdett beszédét Tornay uram, melyet épeu ott fogunk fel, midőn második mentő útjára indult .... Életemben sok nehéz körülményeket átéltem, de még ilyet, egyetlen egyszer sem 1 — Alig indulok meg egy más utczába, íol szinte nem csekély vészt gondoltam az utcza alant fekvése miatt, a gyorsan rohanó ár nagy erővel ragadta dereglyénket, egyszerre roppant nagy ütődés éri jármüvünket, úgy, hogy a kik rajta állottak mind elhullottak, egyedül én tartottam meg az egyensúlyt. Épen a baj okáról akartam felvilágosítást nyerni, midőn látom, hogy a dereglye közepén ketté szakadt, előre tekintek, s ime Edét látom pár ölnyire küzdeni a rohanó árral. A csolnakot vízre bocsátani, utánna evezni, sőt a már-már alámerülőt megmenteni egy pillanat müve volt 1 Azonban még csak most következett a íaddelhadd. Ez utczától a gyorsan növekvő ár már jóeleve minden menekvést elzárt. A akosság legnagyobb részét majd csak az árvíz után fogjuk megtalálni házaik roncsai alá temetve. Nem lehet emberi nyelven kifejezni a vészt, rémületet és irtózatot, mely itt szemehogy ez a legnagyobb tévesztés, mélyet mft. vemben idáig felfedeztem. (Vége köv.) Nyirfalombok. xxin. (Megdöbbentő hang. — Urszine változása. — A blivésj. — Apostolok oszlása. — Minő áldás a jó szomszéd. _ Egészséges betegek. — Valami a my teológiából. — || legszebb nóta. — Színház. — Neutralitás. — Menekít, lés a beBzédárviz elől.) Hah! mintha az anyjok hangját hallanék I... Nem nem 1 hiszen még kilencz óra sincs, s a színházi előadás tízkor végződik, már pedig ő végig várja a legsilányabb darabot is, azt tartván, mint az oláh frátye a szappanról, melyet túrónak képzelve vásárolt meg: „ha megvetted, edd is meg!“ Halljuk tovább is az utczát! — Hogy lehet az, hogy Krixfux Pohoséi, Kurjantósi és mások, kik nem oly régen még véres szájú tigrisek voltak, most nemcsak beadták derekukat, hanem a másik párthoz is csatlakoztak ? — Hát csak úgy, hogy rendesen a legédesebb borból vá ik a legmérgesebb eczet. (Persze hogy nem úgy, hanem úgy, hogy itt nem boldogulván, amott akartak zöldágra jutni, — és jutának száraz ágra.) jk — Ki most legszebb hölgy a városban? — A ki épen a tükörbe néz. (Hejh 1 nagy bűvész is az a tükör 1....) * — Tudod-e ifjú barátom! melyik napra esik a kalendáriomban az apostolok oszlása? — Tudom, julius 15-re. — Lásd, az idén elébb esett egy héttel, legalább Nyíregyházán. (Ej no 1 ki látott valaha apostolt zöld tollas föveggel ?) * — Te Zsuzsi! milyen az uj asszonyod? — Rendkívül mord. — Hát aztán mindig olyan? — Dehogy, dehogy, ha a szomszéd ur oda jön, mintha csak kicserélték volna, egyszerre lisztlángkedve kerekedik. (Lám milyen áldás a jó szomszéd!) *-r- Nagyon régen láttam Kakadu urat, talán beteg? — Lehet, mert a minap nagyon feldúlt arczczal sietett hazafelé. — Mikor? — Tudod, hisz te is ott voltál, mikor egy csütörtök este az az eget ostromló öröm- riadás hangzott a megyeház előtt. (Bizony magunk is sok ideges embert és desperát arczot láttunk akkor a vasútnál, . .. aligha ezek is nem betegek!) * — Jár-e magukhoz sok vendég Rozi? — Jár bizony, mióta az ur fürdőbe ment. — De ugy-e asszonyságok? — Az ám, csillag van a gallérjokon. (Vulkánus, Vénus és Márs régi históriája újabb kiadásban!) * — Melyik mostanában legkedvesebb nóta a városban? — Ez: „három a táncz!“ (Pedig nem valami kitűnő zenei termék, hanem az igaz, nagyon alkalomszerű.) * — Mit gondolsz, miért látogatják az idén oly kevesen a színházat? — Azért, mert most a publikum nagy része maga is színésznek csapott fel. (Igaz! még pedig ugyan művészileg ál- czázza magát egynémelyik.) * — Mi az oka, hogy Dagobert barátunk sem ide sem oda nem szavazott? — A költőként: „fekete szem éjszakája.“ ink elé tárult. Száz kézzel kellett volna bírnom, hogy mindegyiknek megmentő kezemet nyújthattam volna. Házak dőltek össze szemeim előtt, eltemetve a házfedelére menekülteket. A magasabb házak padnyilásain kérő, rimánkodó, kétségbeesett segélykiáltások hangzottak felém. Elcsigázott, vergődő állatok bőgőse, nyerítése hangzott minden oldalról. Láttam, midőn szegény állatok egymás után merültek el, tyúkok repkedtek s merültek alá, csak a libák és kacsák érezték magukat ott- honn a pusztító elem felett. Ők teljesen urai voltak a helyzetnek. — Yan körülmény, midőn az ember irigyli az oktalan állat sorsát 1 Oh hány szerencsétlen gondolt e rémes pillanatban irigykedve a bamba ludak és hápogó kacsák könnyű tollaira s uszhártyáira?! ....... S e rémes helyzetet látva, nekem nem lehetett mozdulnom, nekem vissza kellett mennem a dereglyére, elébb megszabadítani azt, hogy segítségre mehessek. Ez nem volt csekély feladat, a közepén ketté nyílt dereglyét nem nagy munkával esett össze kötözni, de azt megmozdítani sehogy se bírtuk, híjába feszitők izmos karainkat a fenekre, a dereglye nem mlozdult, az én kezeimben már két izmos karó tört ketté. (Folyt, köv.)
