Szabolcs, 1874 (3. évfolyam, 39-52. szám)

1874-11-22 / 47. szám

A jövő gyűlés feladata leend a beadott kimutatások alapján a leghelyesebbnek ítélt tanmódszer alkalmazását kimondani, s alkal­mazni. — Kelt őr 1874-ik évi November hó 10-dik napján Veress Menyhért egyleti jegyző. Nagyvilági hírek. H. Kossuth Lajos mostani életmódjáról érdekes adatokat közöl Szemere Miklós, ki az ősz hazafit Turin melletti lakában nem régen meglátogatta. Szemere tizennégy napig időzött Kossuth Lajosnál, látogatásának tisztán barát­ságos színezete volt; Ihász ezredes társaságá­ban nagyobb sétákat tettek Turin gyönyörű környékén; s a nap hátralevő részét geológiai és csillagászati értekezéssel, tekézéssel és egyéb szórakozásokkal töltötték. Kossuth laká­nak tetején egy kis csillagda van, s a volt kormányzó különös figyelmet fordít a csillagos ég vizsgálására. Szemere ott léte alatt két magyar utazó látogatta meg Kossuthot, kiknek egyike mint maga is bevallá — deákpárti volt. A magyar hírlapok közül a „Pesti Napló“ „Hon“ „Egyetértés“ „Magyar Újság“ és a „Debreczen“ járnak Kossuthnak. Az öreg ur egészen vissza­vonultan él, fia Ferencz és Ihász ezredes ké­pezik egyedüli társaságát. Kossuth reggeli 6 órakor kel föl, esti hét órakor ebédel és 10 órakor fekszik le. A tekézésben virtouz. Hat órakor érkezik fia Turinból a vasúton, melynek állomása nem messze esik a Kossuth-villához. A turini notabilitások közül is vannak látoga­tói az öreg urnák, s különösen nevenapján és újévkor testületileg üdvözlik. (F. L.) A berlini magyar egylet közelebb hivatásához méltó tettet miveit, midőn múlt gyű­lése alkalmával Kertbeny irodalmunk külföldi legbuzgóbb és legszerencsésebb ismertetője, mint az egylet pár év előtt volt érdemes el­nöke számára 20 tallér tiszteletdijat szavazott meg, és azt neki rögtön el is küldte Schöh- nebergbe, hol elhagyottan és betegen fekszik. Kertbeny jelenleg 51 éves és 28 évi irodalmi működése alatt 180 müvei gyarapitá a nemzet irodalmát. Berlinben Fekete József közben já­rásával bizottság alakult, mely föladatává tűzte, hogy Kertbenyt súlyos betegségében gyámolitsa. \* * Kosárkötő 08 író Az Angol irodalmat nem kis veszteség érte Miller Tamásnak, a „Gideon Giles“ és „Faer Rosamond“ szerzőjé­nek halálával, ő mint Burns Robert és Ramsay Atlasz szintén a munkás osztályból származott. Kosárkötő volt s finom fonása csakhamar jó hirt szerzett neki, annyira, hogy a magasabb körök is gyakori megrendeléseket tettek nála. Költői tehetségének egy terméke, melyet a Lady Blessingtonnak készített kosárba rejtett, megszerezte neki e magas nő pártfogását, s utat nyitott számára az irodalom terén. Körül­belül 50 kötet novellát irt, és több évig mun­katársa volt az „Illustrated London News*-nek. De mint pályatársai nagy részének, neki sem jövedelmezett az irodalom valami különösen s szakadatlan munkától függött létele, míg nem Disraelinek sikerült egy kis nyugdijat kiesz­közölni a költő számára. TARCZA. Egy család története. (Regényei horraji.) H. Rész. A hívatlan vendég. Másnap a tiszteletes maga mellé ültette a meghunyászkodott hivatalnokot, s miután ne­jét és családját a lehetőleg megnyugtatni igye­kezett, megindult Nagyváradra. Még bár korán reggel volt, mindamellett talpon volt a falu népe s nem tudta elképzelni, hova tűntek a csendőrök s mi dolog, hogy oly meghitt barát­ságban ülnek együtt a tiszteletes és a hiva­talnok? A falu háza előtt kellett elhaladniok, hol a községi elöljárók már együtt voltak s vártak a dolog kimenetelére, köztök volt a jegyző is szokatlanul sáppadt, dúlt és zavart arczczal. Midőn odáig értek, a biró tiszteletteljesen közelgetett a szénával jól megpakolt kocsi felé s megállította azt. Kérdezte a lelkészt, hova mennek? ő pedig felvilágosította azokat, hogy Nagyváradra megy elégtételt kérni a házán elkövetett méltatlanságért. Ebbe mindnyájan bele nyugodván, csen­desen szélyeloszlottak és szerencsét kívánván a tiszteletes uram útjához! Majd elfelejtjük mondani, hogy Elemér is ott volt az utazók között, kit apjának minden kérelme sem tarthatott vissza. Alig értek ki a faluból, a lelkész becsü­let szavát kérte a hivatalnoknak, hogy az utón ellene semmi merényletet el nem követend, és ő adta erre becsület szavát. Majd meg látjuk miként tartotta meg. A kis külön elemekből álló társaság meg­lehetős szótalanul haladt. A lelkész terveit ren­dezte, mikép intézze úgy el ez ügyet, hogy mi­atta se neki magának, se Eleméinek, sem pe­dig e hatalmával vissza élő hivatalnoknak bán- tódása ne legyen! Már megbocsátott neki! . . . A tiszteletes atyám uramnak egy saját­ságos kis jármüve volt, melyen ö valóságos elő­szeretettel csüngött. Ez egy lőcsetlen 4 kerekű szekér, meredek bérfákkal elől, meglehetős apró, hátul nagyobb kerekekkel. A bérfákat lőcsök he­— Az orosz főváros és az oktatás ügy. A „Golos“ számában összehasonlítva Berlin, Páris és Pétervár költségvetéseit, rosszalással arra utal, hogy az orosz székváros évenként legkevesebbet költ közoktatási czélokra. — Berlin városa 1872-be 6.228.000 tallért, Páris 194.60000 frankot, Pétervár 3.582.000 rubelt vett be, ebből a népnevelésre költött Berlin 1.058.000 tallért azaz 17 százalékot, Páris 8.800.000 frankot vagyis 4/52 százalékot, mig Szt-pétervár 27.684 rubelt azaz %7 százalékot, másszóval az összes kiadások egyedül V,38-ik része esik itt. E tekintetben Pétervárt másod- rangú orosz tartományvárosok felülmúlják, mert p. o. Kiev, Kazau, Eizavetgrad és Keres 393 - 411 — 690—113 és 82 ezer rubel évi jövede­lem mellett népoktatásra egyenként 12,-18,— 54,—14 és 11 ezer rubelt áldoznak, — Zubovics lova, „Cadaroc“, mint Paris­ból e hó 12 ről Írják, lakást változtatott, a Fauburg st. Antoine-böl a st. Germaine-be, Sa­gan herczeg pompás istállójába jutott, mely a magyar mén előtt, a lovaregylet kérelmére tá­rult föl. Zubovics hadnagy, ki hétfőtől keddre végre kipihente magát, azonnal felőlté honvéd­egyenruháját és Sagan herczeghez sietett kö­szönetét kifejezni. Talleyrand unokájának palo­tája igen kiváló a st. Germain fauburgban s a lehető legnsgyuriasabban berendezett. Az istál­lók is oly fényesek, mint a Condé család haj­dani chantilly-i istállói, hogy estélyeket lehetne bennök rendezni. A bágyadt Cadaroc oly ellá­tásban részesül, milyentől alig álmodozott I oly számosak által látogattatik, hogy alig marad magára. Már vevői is akadtak, kik 10,000 fran­kot ígértek érte. — Cadaroc-ot, mielőtt pihe­nőre engedték volna, megjártatták az egész vá­rosban, mi nem igen volt a nemes állat Ínyére és vezetőjének nem kis bajt okozott berzenke­désével. Midőn pár óra múlva Zubovics kísérő­jével, Schluga báróval a Place d’Aligneon levő korcsmárost meglátogatta és a számlát kívánta, a vendéglős nem fogadott semmi dijat, csak a Cadaroc lefényképeztetésének megengedéséért esdett, mit természetesen Zubovics meg nem tagadott. A vendéglős még jó burgundival is megvendégelte. A Grand Hotel-ben, hová Zu­bovics visszatért, egész csoport reporter és raj­zoló várakozott a kitünöbb franczia és angol lapok megbízásából. [ A derék honvédhadnagyot is úgy lepingálták beszéde közben, hogy észre sem vette; nemsokára látható lesz arczképe a képes lapokban. Megjegyzendő, hogy a bátor lovas a harmadik emeleten egy kis szobácská­bán lakik 268. sz. a. A látogatások után Zubo­vics Apponyi grófhoz ment lakomára, hol a kö­vetség nehány bizalmas embere volt együtt. Itt a honvédhadnagy részletesen elbeszélte útját, mely derült hangulatban tartá az egész társa­ságot, különösen az ellenőrzés módja. A vállal­kozó lovasnak ugyanis majd minden nagyobb helyen meg kellett bélyegeztetni ivét, melyet magával vitt, Németországban a postákon, Frao- cziaországban a raaire-i és a rendőri állomás­helyeken teljesiték kívánságát. — Cadaroc-nak sérülése jelentéktelen és már Sagan herczeg előtt ügetett is. Le is fotografiroztatott kétszer. lyett vaspálczák tartották össze. Minden más sze­kerek s jármüvek közt ennek adott előnyt. Ez már a nagytiszteletü urnák ártatlan sajátságaihoz tar­tozott. Lovait, ha hoszabb útra ment, rendesen maga hajtotta sajátságos műgonddal, hogy azok sohase fáradtak meg. így midőn elhagyták a falu határát, előre ült a kocsishoz, mig Elemér a hivatalnok tár­saságában maradt. Dél volt, midőn minden egyéb baj nél kül Nagy-Károlyba értek: ott X vendéglő ud­varába hajtottak be. Mig a kocsis a lovakat látta el, a három tagból álló társaság az ebédlőbe nyitott s ételt parancsolt. Ugyanott egy nehány csendőr bo­rozott. Az egyenruhás tiszt lattára mindnyájan tisztelegtek. Mielőtt az ebéd feltálaltatott volna, a hi­vatalnok kiment az étteremből. Ez alig volt feltűnő, sőt igen természetes valami. Azonban midőn bejött, titokban, mig a tiszteletes és Elemér egymásközt valami fontos beszélgetéssel voltak elfoglalva, egy levelet hirtelen egyik csendőrnek kezébe csúsztatott. Az ebéd minden különösebb esemény nél­kül véghezment, hanem a tiszteletesnek feltűn­hetett volna, ^ hogy a hivatalnok visszatérte után a borozó csendőrök közül egy eltávozott. Mi lehetett a levélben, melyet a csendőr vitt? S hova vitte? Azt majd meglátjuk később. Most előzzük meg kisé a tiszteletes uram egyenlő, kimért menetben haladó sajátságos jármüvét, s nézzünk szét Nagy-Váradon a hadi törvényszék tagjai között, hova a lelkész igye­kezett. Volt ezek közt egy régi nyugalmazott ge­neralis, ereiben magyar vér is pezsgett, ameny- nyiben anyja egy tőzs gyökeres régi magyar nemes családnak volt tagja. Ez félig a kato­nai, félig a polgári elemet képviselte. Sok magyar ember köszönhette jó szivének azt, hogy abban az időben nehány évig meg nem nyíltak férfi tagjai előtt az államsirok (börtönök) ajtajai. Arczán minden rideg komolysága mellett volt egy vonás, mely jó és nemes szívről tanús­kodott, darabos, kemény modorában volt ren­desen valami letörölhetlen jel, mely a hadi- törvényszék elébe állítottak szivében bizalmat gerjesztett. Azonban volt egy másik, egy veres orrú, ha­A fővárosból („A szerelem iskolája.“ Színmű Őt felvonásban. Irta Rákosi Jenő. Először ada­tott a nemzeti színházban nov. 13-án.) Arnueznek, Sylvánia királyának van egy angyali szépségű leánya: Stella, kit Didó ne­velőnő a hideg ész s a száraz bölcsészet szi­gorú ösvényén vezérel, hogy jéggé fagyassza a leányban a szivet, szivében az érzelmet s ér­zelmei közt különösen a szerelmet; s kit a következetes nevelőnőnek sikerül is egy büszke jégszoborrá, egy megvihatatlan sziklává alkotni. Kilenczven kérő kapott már a csodaszép le­ánytól kosarat. — Arnuez királynak Stellán kívül több gyermeke nincs s igy mély bu emészti az apát, hogy leánya nem akar maga mellé választani egy férfiút, kivel a koronát megossza, nem akar gyöngébbnek szegődni a férfiú mellé, kit erősebnek el nem ismer. — Orlandó fiatal testőrt Menczivel a királyi ha jadon szobájában egy szerelmi légyotton ta­lálják; a szerelmes pár e miatt csúfos szám­űzetéssel bűnhődik. — Didó épen ekkor fedezi fel Stella előtt azon titkot, hogy Kordiái, Stella kérőinek egyike nem más — mint az Arnuez által száműzött királynak fia, ki tulaj­donképen nem is Stella kezét megkérni, ha­nem apja elfoglalt országait jött visszaszerezni. Stella felizgatottan teljes ruházatában ágyára dől, elalszik s álmodik egy hosszuálmot, — egy álmot, mely a következő három felvonás­nak tárgyát képezi, mely tehát e szerint a néző közönség szeme előtt foly le. Stella álma ez: három utolsó kérőinek egyike — Kordiái, minthogy az eddigi kilencz­ven kérő módjára ő is kosarat kap, őrült sze­relmében Stella lábainál egy tőrrel kétségbe­esetten szivén szúrja magát. Az e miatt felhá­borodott Arnuez érzéktelen leányát, mint e véres tett okozóját, Vendel szénégető pórnak adja át. — A sebében vérező Kordiáit embe­rei hazafelé viszik. Utjokba esik a szénégető pór kunyhója, hol a beteg részére a beállott hüs levegő miatt szállást kérnek s kapnak. Stella rémülten ismeri itt fel a már meghalt- nak hitt Kordiáit, kinek még most is az ő neve, a „Stella“ név lebeg reszkető ajkain. Az érzéktelen leány már-már némi lelkifurda­lást érez s keblében Kordiái iránt a részvétnek egy neme kezd ébredezni. — Ily körülmények, emellett pedig egészben véve a szénégető csa­ládnak idyllikus életviszonya lassan-lassan ol­vasztani kezdi Stella dermedt szivéről a jég­burkot, s keblének eddigi éjjelében ragyogni kezd egy isteni csillag: a szerelem. . j . Ma­gános erdőben bolyongva találja őt a szerelme miatt egykor száműzött fiatal testőr, a boldog­talan Orlando, ki bosszút lihegve elmondja, hogy kedvese a csúfos száműzetés szégyenébe belehalt, anyját szintén az e fölötti bánat vitte a sírba, Arnuezt pedig, Stella apját a bu hó­fehér galambbá őszitette, mert boldogtalan a szülő, kinek gyermekében nincsen öröme. Or­landó végre még Kordiái élete ellen is készül törni. De Stella szivében a szerelem Kordiái iránt ekkor már oly nagy, hogy lángoló szenve- délylyel felkiált: „Kordiái! csak szivemen keresz­tül találhat a nyil. Megmentelek, vagy meghalok!“ agos pufók hasli ember, katonai rangjára nézve őrnagy, rőtt hajjal s ravasz macska szemekkel, ki nagy kedvét lelte a kegyetlenséggel ha­táros gorombáskodásban. Ez arczot és modort nem felejtették el azok soha, kik egyszer ha­talma skodásának súlyát éreztek. — A többi- ekről nem emlékezünk meg ezúttal, amennyi­ben alakjaink sorsára leginkább a kettő volt íatározó befolyással. * * * Másnap úgy 8 óra fele volt már az idő, midőn utasaink X — város közelébe értek. Egyike volt azon szép nyári reggelnek, midőn a nap verő fényét eléggé ellensúlyozza a jó­tékony, langyos keleti szellő. Künt a mezőben javában folyt az aratás. Az országút mellett zöldelő tavasz veteményeken bő harmat gyön­gyök csillogtak. Minden oly élénk, örömre hangoló volt a természetben. A lelkész és fia feledték pillanatra a ké­tes jövőt, mely reájok nemsokára várakozott, s elégült szívvel tekintettek a buzatenger tözül itt ott kimagasló búza keresztekre. A városi élet töredékes zaját már fü- ökbe hozta a szellő. Elemérnek forradalom utáni menekülése jutott eszébe. Azon esemény t. i. mily kifor- ditott alakban tudott ugyan e városon, mely már ekkor ellenséges hadakkal volt megrakva keresztül hatolni. Leírjuk itt e kis kalandot, melyet Elemér már szüleinek elbeszélt, s mely némi fényt vet az akkori sajátságos időkre. Midőn 49-ben a világosi gyásznap után e város fele tartott két sebbel és a táborozás alatt meglehetősen megkopott tüzér tizedesi ruhájában, a várostól egy félórányira egy toll­szedő izraelita érte őt utói, ki kezében egy pár csirkét is tartott. Az izraelita hozzá közeledett, s megszó­lta nyájas hangon: „Hová! hová! fiatal vitéz?“ Elemér reá tekintett, a nem nagy bizal­mat gerjesztő alakra s nem felelt. De az izráelita nem volt oly könyen el­utasítható, s megszólalt ismét. „Ejnyel ejnye, de haragos kis fiatal ka­tona! Ni ni bízón még sebet is visz hazafele. Mondja már hova szándékozik no! Bízón nem )ánja rnegl“ . Mindezt, a mi a második, bármadik s negyedik felvonáson át történik, a mint már előre is bocsátóm, Stella csak álmodja. Az ötödik felvonásban az esemény fonala onnan kezdve szövődik tovább, hol a közbe- szurt álom által félbeszakittatott: Arnuez ki­rály trónján ülve fogadja leányának három utolsó kérőjét. Kis várakozás után berohan Stella; önkivü etben van. Most ébredt fel ál­mából, midőn Orlando üldöztetései gyötrik lel­két. A királyi környezet előtt megfejthetetlen talány Stella zilált kedélyállapota. Az alvajáró: lassan-lassan magához tér s csak most kezd öntudatával bírni annak, hogy a mi eddig tör­tént vele, az mind-mind csupa álom volt. Ezen álom behatása alatt Stella hideg lelkülete, érzéktelen lénye annyira megváltozik, hogy Menczi s Orlando szerelmének nagylel­kűen megkegyelmez, s a kérő gyanánt megje­lent Kordiáit szerelme szenvedélyétől elragad­tatva — ő maga kéri meg. Didó nevelőnő eltántorodik tanítványa eme megfoghatatlan változásán. Az agg Arnuez ellenben örömrivalgva adja apai áldását újjá szülött gyermekére, már mint Kordiái meny­asszonyára. M—1. M—ly. Fővárosi és vidéki rövid hírek. (R.) Tudvalevő, hogy ő felsége a király a besnyői zárda főnökét Yenczel atyát múlt évben a tanügy körül szerzett érdemeiért ér­demjellel tüntette ki. Az általános tiszteletben álló zárdafónök a besnyői kolostor kertjének művelésére a királyi családnak gödöllői tartóz­kodása óta a legnagyobb gondot fordítja annál inkább, mert vendégei között a királyi család ott tartózkodásakor leggyakoribb a kis Mária Valéria főherczegnő, ki Csaby ürhölgy társa­ságában majd minden derült napon kikocsizik a lelkészhez s különös kedve telik a király- leánykának a zárda egyik előudvarában fölál­lított madártelepen. A kis főherczegnő felséges anyjától átöröklé ama mindenkit megnyerő szi- vélyességet is, melylyel mindenkit lekötelez. A zárdafőnök őt egy pár szép gerliczével és az úgynevezett „inseparable“ galambfajta egy-két kitűnő példányával ajándékozta meg. Midőn a kis főherczegnő Besnyőre kocsikázik, kocsijá­ban czukorsüteményekkel telt kosár van s a hintó után a falusi gyerekek egész raja szokott következni. E népszerű fölkiáltásra: „Jön a Valéria!“ csakhamar még sűrűbb lesz a kisé- re„‘ A k°csi azonban még tovább megy s csak Gödöllő végén állítja meg a főherczegnő a ko­csit, hol azután részrehajlatlan igazságosság­gal osztja ki adományait a gyermekek között. Gizella főherczegnő is fölfogadott szegényeiről a távolból is megemlékezik gyakran s benn Gödöllőn a szegényebb gyermekek alig várják már a karácsonyt, mikor a király kis leánya a királyi kastély egyik termében karácsonyfát ál­líttat föl számukra, téli öltönyökkel látja el őket s szép képeskönyvekkel lepi meg a vá­rakozókat. Csaby úrnőt, kedvelt felügyelőnőjét, ki nélkül a kis főherczegnő ébredni és aludni nem tud, szintén meglepte egy értékes prémes felöltővel s addig nem tágított, mig a felügye­Elemér jobban szemügyre vette emberét. „Megyek haza fele“ mondá. „Ugyan ugy-e? Hát aztán merre, talán bizon * városon keresztül? Hát aztán tudja-e hogy az tele van y—ezredével? Tudja-e, hogy annak a tüzér sapkának csak a simlédere elég arra, hogy soha többé ne lássa szülő föl­dét? Tanácsolom, hogy vagy viszatérjen, vagy pedig kerülje el ezt a várost, mert mondom, hogy megkeserülil“ „Én nem tudok más utat, melyen haza juthassak, azért csak megpróbálkozom vele, én neki megyek annak a városnak, ha minden kapuban egy egy őr van is felállítva elfogásomra." „Na ha már csakugyan nem lehet vele birnom, legalább fogadja meg jó tanácsomat; jöjjön egy kissé távolabb az úttól s van itt én nálam egy rongyos rokk, egy rósz kalap, meg egy tarisznya, vetkezzék le, azt a katona mun- durt bele teszszük a tarisznyába, még a bak- kaancsot is, s egy gatyaszárba, meg ebbe a rongyos kalapba majd csak nem ismerik tán meg: de nem szeretem azt a magyaros képit, csak oda tudnám kölcsönözni ezt a tollas kecske szakálamat. De majd csak segítünk azon is. Csak ha hozzá szólnak, ne feleljen sen­kinek, majd én azt mondom, hogy siket néma. Biza rám az egészet, ha csak lehet, majd csak keresztül hatolunk. Most fogja a hóna alá ezt az egyik csibét, igy ni!“ Miután felöltöztek, neki indultak a vá­rosnak. Épen heti vásár volt. Az izraelita min­denféle zug utczákon vezette keresztül Elemé­rünket. Egyszer csak a katonai laktanya előtt találták magukat. Elemérnek önkéntelenül az jutott eszébe, hátha ez az ember őtet most szépen kézhez fogja szolgáltatni?“ És az izraelita csakugyan egyenesen a laktanya kapuja felé tartott. Elemérnek szive szorulni kezdett. S önkéntelenül kérdé úti tár­sától elfolytott hangon „hova akar bevezetni?" „Bátorság“ sugá csendesen az izraelita. A kapuban fel s alá járkált az őr. A ka­tonák kisbe jártak a kapu alatt. Az izraelita bekiáltotta a kapu alatt a maga „Handle“ féle mondókájátl (Folyt, köv.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom