Szabad Újság, 1993. december (1. évfolyam, 22-26. szám)
1993-12-29 / 26. szám
4 SZABAD ÚJSÁG 1993. december 29. Vidd, ne sajnáld? A járásban egy ideje azt rebesgetik, munkanélküliekből disznólopásra szakosodott bandák alakultak, melyek felkérésre dolgoznak. Állítólag egy jól szervezett maffiacsoport áll a háttérben, s bizonyos vállalkozók, üzlet- és étteremtulajdonosok a megbízók, akik a potom pénzért szerzett húst jó áron, saját boltjukban mérik ki, vagy vendéglőjükben használják föl. Talán csak szóbeszéd, pletyka az egész, az irigység beszél az emberekből, de lehet, hogy „van benne valami". Mert ugye, nem zörög a haraszt, ha... Majd a rendőrség kideríti. Ha kideríti. A sertéstolvajok különféle módszerekkel dolgoznak. Az egyik helyen egyszerűen agyonütötte a disznógyilkos a jószágot, aztán a hátára kapta, majd pár méterrel odébb zsákmányával kerékpárra pattant, és az ismeretlenség homályába kerekezett. Pár kilométerrel arrébb már nem csupán leölték, hanem ki is zsigerelték az állatot: levágták a fejét és kibelezték. A rabló igencsak biztos lehetett a dolgában. Volt azonban még érdekesebb eset is. Három egymást követő éjszaka tűnt el egy-egy sertés az egyik hizlaldából. A gondozók csak a harmadik lopást jelentették a rendőrségnek. Azt állították, az volt az első. Pedig valójában az már az ötödik volt. Addig azonban azt hitték, közülük volt valaki a tettes — nem akarták nagy dobra verni a dolgot, hát inkább szép csendben mindannyian vittek maguknak egy-egy állatot a hízásra fogott állományból. Négyen voltak, ezért tettek csak az ötödik eset után feljelentést. Az óvári szövetkezetben még ennél is cifrább eset történt. No, de ezt már részletesebben is elmesélem... Disznók, éberen aludjatok! A mezőgazdasági üzem sertéshizlaldája az országúitól mintegy 300 méternyire, egy valójában „házasincs" település, Patacska mellett található. A hely ideális a tolvajok számára. Éjszaka az útról nem is látni, járművel csak egy lélekszakító traktorúton közelíthető meg. Az épület erdőség karéjában fekszik, dombhátnak támaszkodik. Tavaly, november derekán 1 6 sertést vittek el a potocskai hizlaldából a tolvajok. Egyetlen hét leforgása alatt kétszer tisztelték meg látogatásukkal a gazdaságot. Először 8 darab 70-80 kilós sertést vittek el, majd saját sikerükön felbuzdulva újból 8, ezúttal 60-70 kilós állatoktól „szabadították meg" a mezőgazdasági üzemet. Azóta sem derült fény a tolvajok kilétére. Hogy milyen óvintézkedéseket foganatosított a szövetkezet vezetősége? Nos, szóljon erről a(z egyik) legilletékesebb: — Az első eset után — mondja Petrovics György elnök — megdupláztuk az éjszakai őrséget. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy egy helyett két embert állítottunk az épületiek) védelmére. Nem volt könnyű őrt találnunk, az emberek féltek, nem akarták néhány koronáért kockára tenni a testi épségüket. Ezért a második rablást követően más megoldáson kezdtük törni a fejünket. S egy idő után, úgy tűnt, megtaláltuk a megfelelő megoldást. A zólyomi székhelyű ARNAKO őrző-védő szolgálatot bíztuk meg a sertéstelep védelmével. Az idén január elsejétől tehát „fekete serifek" őrizték éjszakánként a szegény, ártatlan disznókat. Az ügyeletes, kutyával „felfegyverzett" serif délután öttől reggel ötig tartotta szemmel a sertéstelepet. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy országút menti portán, a „mázsaházban" tanyázott, s onnan járt ellenőrző kőrútjaira. Mindezért 40 korona órabért fizetett a szövetkezet a társaságnak. Hogy miért épp az Árnakóval kötött a gazdaság szerződést? Nos, a magyarázat, tudtam meg Farkas Sándor zootechnikustól, kézenfekvő. Az Arnako vállalta, hogy a sertéstelepen a szolgálat ideje alatt keletkező kárt, 2 millió korona értékig, megtérítik a szövetkezetnek. S ez rendkívül hízelgő, csábító ajánlatnak látszott. Két ajtón négy lakat A rablást Kőműves Ödön fedezte fel. A fiatalember valójában traktoros, csak akkoriban, kereken egy hónapig, helyettesítette a szabadságon lévő tényleges állatgondozót. Kőműves Ódon Galábocson lakik, ezért traktorral járt a lakóhelyétől mintegy négy kilométerre lévő sertéstelepre. A hizlaldában mintegy 400 disznó fogyasztotta az „abrakot". Társával, Urbán Lászlóval, úgy fél öt tájban érkezett a telepre. Először, mint máskor is, a neveidében látták el a jószágot, s csak azután, jó háromnegyed óra múltán, negyed hat körül indult a mindössze pár lépésnyire lévő másik épületbe, a „felső ólhoz", a hizlaldához. Az alsó ajtón ment be, a betörők pedig a középső ajtókon tépték le a lakatokat, hát egy ideig nem is vett észre semmi rendkívülit. Aztán feltűnt neki, hogy az épület derekán, a bejárathoz legközelebbi, jobb oldali kutricában fura helyzetben fekszik egy disznó. — A vályú alá szorulhatott a feje — villant át az agyán a gondolat —, kihúzom onnan, mert még megfullad nekem! S már indut is, hogy kiszabadítsa kényszerű fogságából a bajba jutott állatot. Megrántotta néhányszor, s amikor meglátta a fejét, elakadt a lélegzete. A jószág homlokán két véres lyuk éktelenkedett. Halálra rémült. Hű, gondolta, ennek fele se tréfa, valaki lelőtte szegény párát, s lehet, hogy a tettes még mindig itt ólálkodik, sőt, talán éppen rám céloz halált osztó fegyyverével. Óvatosan körbekémlelt. A folyosón másik két állattetemet is észrevett... Sarkon fordult, futásnak eredt. Beszólt a mit sem sejtő társának, a traktor nyergébe pattant, és Galábocsra sietett, hogy telefonon értesítse a látottakról a rendőrséget. A gazdaság közeli irodaházában van telefon, ám oda nem tudott bejutni — korán volt még, zárva volt az épület. Az istálló középső bejáratát két ajtó fedte. Az egyik fából volt, a másik pedig, mely valójában rács volt, fémrudacskákból készült. A két ajtón összesen 4 lakat volt. Már persze a betörés előtt. Mert a rablók mind a négyet levágták a helyéről. Közben a zootechnikus is értesült az esetről. Azonnal a helyszínre sietett. Óvatosan, hogy össze ne kuszálja a nyomokat, körülnézett. Az ajtó előtt, a kerekeken vontatható mázsánál is talált tetemet. Megnézte az állatokat. Még melegek, nem merevedtek meg, állapította meg azonnal, nemrég végezhettek velük a banditák. Bizonyára a traktorzúgás zavarhatta meg őket. Egy óriási, véres szerelőkalapácsot is talált. Nem volt nehéz megállapítani, hogy a gyilkos szerszám fekszik a hóban. Megfenyegették, hogy megölik Megérkezett a körzeti rendőr is. Farkas Sándor gyorsleltárt végzett. Hamar kiderült: 6 sertés esett a rablók áldozatául, ám szerencsére csupán kettőt sikerült magukkal hurcolniuk. A rendőr is terepszemlét tartott, aztán ő is elment telefonálni. A betörők a kutricában maradt állatot a kalapács élével ölték meg, a többivel pedig a tompa felével végeztek. A nyomozókutya „szagot fogott", el is indult a friss nyomon, ám mintegy 300 méter után tehetetlenül megállt. Itt a tolvajok kocsiba pattantak, és az erdőn keresztül vezető úton elrobogtak. J ól kivehetők voltak a keréknyomok. Az ügyeletes „fekete seriff" a mázsaházban lévő szolgálati napló bejegyzései szerint november tizenkilencedikén éjszaka hat alkalommal (16,50 és 18,10, 18.50 és 20,30, továbbá 21,50 és 23,10, 1,00 és 1,50, valamint 3,00 és 3.50 s 4,50 és 5,30 között) járta körül a telepet. És semmi gyanúsat nem észlelt! Azaz, mégis. „Két ismeretlen fiú megfenyegetett — jegyezte be valamikor a füzetbe —, hogy megölnek, ha az útjukba állok. 1 7,35-kor az egyikük kijelentette, hogy agyonüt engem is, meg a kutyámat is." A jelentése szerint 6,30-kor hagyta el a telepet, de Farkas Sándor zootechnikus állítja, ettől jóval előbb elment, sőt, a bejegyzést is csak valamikor másnap írta alá; amikor ugyanis a telepről befelé jövet fellapozta az irkát, még nem állt a papíron a kézjegye. A legérdekesebb az egészben az, hogy — habár (állítólag) halálosan megfenyegették — nem jelentette sehol a történteket, senkinek sem szólt, s a szolgálat után, mint aki jól végezte a dolgát, hazament. Hallgatásáról, tettéről a rendőrségnek kell számot és elfogadható magyarázatot adnia. Ha tud, persze! A szövetkezet kimutatható kára, Foglár Zoltán főkönyvelő szerint, 15 986 korona és 40 fillér. A tételt már ki is számlázta a gazdaság az őrzéssel megbízott cégnek. Sőt, a zootechnikus azt mondja, a társaság azt is megígérte, hogy amennyiben rábizonyítják alkalmazottjukra a hanyagságot, a mulasztást, azonnal rendezik az ügyet. Mindez, persze, nem nagy vigasz! A rendőrség egyre nyomoz A rendőrség még nem derített fényt a potocskai esetre. Egy azonban biztos: sok az „elvarratlan szál", rengeteg a rendkívül gyanús momentum, tisztázatlan körülmény az ügyben. Mint Pavel lífold őrnagytól, a nagykürtösi járási rendőrkapitányság parancsnokától megtudtam, tavaly a járás területén 9 sertéslopás történt, az idén azonban, december derekánig, már 1 5 esetről értesültek. A legtöbb (hat) lopás az ipolynyéki őrs hatáskörébe tartozó mezőgazdasági üzemeknél fordult elő: 9 állat tűnt el. Mindössze 2 tolvajra sikerült rábizonyítani a disznólopást. Az egyik egy állatot vitt el a lukanényei mezőgazdasági szövetkezetből. A kár 1 250 korona. Az elkövetőt pénzbírságra ítélték. A másik személy a bussai szövetkezetből lopott. Ő már mohóbb volt, 4 sertéstől szabadította meg a gazdaságot, amivel az üzemnek 4450 korona kára keletkezett. A tolvajra egy év felfüggesztéssel, 2 hónap börtönbüntetést szabott a bíróság. Pavel lifold a gazdaságokat is hibáztatja a lopásokért. — A legtöbb mezőgazdasági üzem — jelentette ki — nem fordít kellő figyelmet gazdasági épületei megfelelő védelmére. Az istállók zöme a falu szélén vagy a lakott településektől távolabb található. Az őrszolgálatot, főleg ilyentájt, télvíz idején, traktorosok és más, mondjuk mezei munkára nem alkalmazható személyekre bízzák. S az persze, úgy is néz ki... ZOLCZER LÁSZLÓ mindent? Különös történetet hallottam nemrég egy ismerőstől. Kértem, egyezzen bele, hogy megírjam. Beleegyezett, de csak úgy, hogy a nevét nem említem. K. Á. egy éve érettségizett. Az iskolaorvosától még akkor átjelentkezett az állandó lakhelye szerinti körzeti orvoshoz. Az átjelentkezés simán ment, hiszen K. Á. idősebb családtagjai csaknem valamennyien már rég ahhoz az orvoshoz tartoztak. K. Á. munkába állt, és jó ideig nem volt szüksége orvosi ellátásra. Nemrég szakvizsgát kellett tennie, amihez feltétlenül szüksége volt az orvosi igazolásra, hogy egészségi állapota megfelelő, semmi sem akadályozza majd munkája ellátásában. Elment tehát az orvosához, ahol meglehetősen furcsán fogadták. Az egy évvel ezelőtt még készséges orvos és ápolónő kizárólag államnyelven voltak hajlandók megszólalni. A doktor úr megkérdezte honnan tudja, milyen K. A. egészségi állapota, illetőleg mire kell majd kivizsgálnia, ha nem hozott nyomtatványt. (Nyomtatványt egyszerűen azért nem vitt magával, mert nem kapott, ugyanis általános egészségi állapotára voltak kíváncsiak.) Végül a doktor bácsi kimondta, mi is nyomja valójában a szívét. Neki elég betege van, minek idegesítik ilyesmikkel feleslegesen. Az ismerősöm elment, egészségi kártyájával a hóna alatt, és keresett egy másik orvost, akinek nem okozott problémát egy egyszerű kivizsgálás. A dologban egyedül az dühítette, hogy tudta, előző -körzeti orvosa nagyon sok nyugdíjast fogad, akiknek pénzért felírja az általuk kért gyógyszert, bármi legyen is az. Most is tele volt a váró ilyen betegekkel. Valószínűleg tőle is elvárta volna, hogy ha már hozzá tartozik, jöjjön gyakrabban, és hozzon is valamit. Feltételezését csakis azért mertem leírni, mert nem egy idős kezeltjétől hallottam, pénzt adott az orvosnak, s „milyen jó orvos a ... doktor úr, mert az minden gyógyszert felír, amit csak kérek tőle". A doktor úrnak tehát meg sem kell vizsgálnia a beteget, elég, ha a recepteket írja, és ügyel rá, nehogy túllépje a megengedett havi keretet. Mi lenne, ha minden orvos így követelné a maga kis mellékesét? Aki pedig nem ad „önszántából", azt egyszerűen elküldené. Van helyette elég adakozó betegjelölt. Természetesen rábizonyítani semmit sem lehet, egyetlen gyógyszert kérő nénike vagy bácsika sem tanúskodna ellene. Hol találnának helyette másik olyan orvost, aki pénzért, szó nélkül felírja az orvosságot — még akkor is, ha az történetesen nem használ, vagy felesleges. SIPOSS ILDIKÓ Farkas Sándor: „A két ajtón négy lakat volt" Ez megfogta, az meglőtte, amaz meg elvitte? Kecskére bízták a káposztát? Új divat hódít a Nagykürtösi járásban mostanság: a disznólopás. A ravasz állatrablók legfőképp a közös gazdaságok jószágállományát dézsmálgatják. Talán, mert úgy gondolják (hisz ezt hallották, tanulták, ezt sulykolták beléjük évtizedeken át): a közös mindenkié, s ami mindenkié, az az enyém, tied, övé... Azaz, senkié? Tehát az övék is? Ki tudja? Meglehet. A tolvajoktól kellene megkérdezni. Igen ám, csakhogy nem tudni, kik ők, legtöbbjüket ugyanis ez idáig még nem sikerült a rendőröknek lefülelniük. Az épületbe csak az nem megy be, aki nem akar? (A szerző felvételei)
