Szabad Újság, 1993. december (1. évfolyam, 22-26. szám)
1993-12-15 / 24. szám
1993. december 15. SZABAD ÚJSÁG Picasso Budapesten Budapest tolong Megérkezett végre! Sokat váratott magára, s őszintén mondom, fáztam a dologtól. No nemcsak azért, mert mínusz hat fok hidegben nehéz fölbotorkálni a Budavári Palotába a jeges „fölhozatala’’, hogy Picassóról csak annyit nyugtázhattam: zseni. Mindenhez köze van, ami itt történt 1901 óta. Hatása szinte fölmérhetetlen. Az „őrült spanyolban” az a fantasztikus, hogy a tökéletes, akadémikus rajzi tudás csak arra kell neki, hogy fittyet hányjon rá, gúnyt űzzön belőle, vagy fantasztikus könnyedséggel fölhasználja. „Mellesleg” persze megmutatja, hogy ha akarja, a látvány is odasimul papírjára, vásznára. Csakhogy nála az „ártatlan” stúdium is annyi lírával telített, a festett portré (Paul mint harlekin) annyi klasszikus értéket hordoz, hogy túlmutat minden konvención, szokásos ábrázolásmódon. Az „őrült spanyol” csináljon bármit, az az áldott tehetség okán fölülemelkedik a köznapin. lépcsőkön, hanem mert már súlyos csalódások érhettek nagy nevekre csődültünkben. Az első Chagall volt. Valarhikor a hetvenes évek végén a Műcsarnok ígérte őt. Helyette viszont gyenge vázlatokat, sokszorosított grafikáinak számozatlan példányait, múteremhulladékának gyengébb darabjait, freskóvázlatainak fényképeit láthattuk csak. így maradt a becs’szó lelkes művészettörténész tanárunktól: el kellett hinnünk a diaképek, a reprodukciók nyomán, hogy Chagall meghatározóan nagy művész. Aztán jött Dali. (Akivel mellesleg úgy vagyok, mint Picasso egykor: nem szeretem. Ami magánügy, de azért vagyok akkora sznob, hogy a „Polgárháború előérzete” című festményét látni akarjam...) Hát nem láttam. A Nemzeti Galéria várbéli kiállítótermeiben kiváló rajzok, kedves akvarellek, remek litográfiák voltak a pödrött bajuszú bohémtól, a világ egyik legnagyobb blöffmesterétől, de komoly és elgondolkodtató mű egy sem. Maradt Daliból is a reprodukció s a kételkedés: meghatározó alkotója-e a huszadik századnak, vagy tehetséges kismestere? De Rcassót nagyon vártam! Mióta rajzolásfestésből (tanárként) diplomáztam, csak egy esetben találkoztam „vele”. 1986-ban Párizsban, de csak „érintőlegesen ”. Akkor ugyanis úgy elkápráztatott az európai képzőművészet Ami nem is csoda. Ami viszont az: a külföldiek is. Itt német, ott olasz, amott francia szó. S ugyanezekkel találkoztam a második szinten is (ahol, milyen furcsa, Picasso fölött a térben, a magyar klasszikus akadémizmus mellett Csontváry, a Nagybányaiak, a Nyolcak, a magyar avantgarde legjobb képei, szobrai láthatók. Egy füst alatt minket is megismerhetnek. Jó kis „árukapcsolás”!). Nemcsak a képeket érdemes figyelni. Az embereket is. Egyikük órákig áll az He de la Cité-t ábrázoló „félabsztrakt, alig-elvont” kékfekete tájkép előtt. Arcán értetlenség, elégedetlenség. Nem élvezni akarja a művet, hanem megfejteni. Mintha keresztrejtvény volna. Pedig Picasso egyik titka, ha van titka egyáltalán, az a hallatlan kedv, az a szinte kápráztató jó érzés, élvezet, ami minden rajzból, vonalból, ecsetvonásból kisüt. Nincs izzadságszagú munkája. Nála a mesterségbeli tudás természetes gesztus. Nem leküzdendő akadály az anyag, hanem eszköz. Eszköz a mondandóhoz. Elvezni szabad csak, s nem kínlódni vele. Ha egy kép nem szól hozzám, hát nem szól. Se a mestert, se a nézőt nem értheti szemrehányás. Nem jött létre a csoda. Tovább kell lépni, s nyitott lélekkel várni... Hátha... Van, aki jegyzetel. (El nem tudom képzelni, mit.) Van, aki tudálékosan magyarázza feleségének a technikát (ez én vagyok), akad, aki az orrával néz, s akad olyan is, aki a másik teremből visszapillantva veszi észre, hogy a hatalmas bohócportré színei hogy világítanak... A kerámiák nem edényekre vitt festményék. nem Szász Endre-féle mutatványok. Szervesen illeszkedik a tálra a bikaviadal arénája, a bagoly terrakotta testére a fehér máztoll, az edényfejre a fejrevaló. Mert Picasso nemcsak ismeri és tudja az anyagot, de tiszteli is. Meghagyja természetében. De ez csak játék. Élvezetes, értékes játék. Az igazi a műhelytitkokat is eláruló csoda, a dúcok, a litográfia-kövek, a rézlapok, cinklapok bemutatása a kész nyomatok mellett. Itt az látszik, hogy hogyan gondolkodott, hogyan fejlesztette sokszorosított grafikáin a rajzot. S hogyan nyúlt bele utólag tussal, ceruzával, akvatintával vagy szénnel, bármivel, hogy a megbicsaklott munkát „visszahozza” a nagy művek közé... A titok Nincs titok. Picasso titka a tehetség. Az állandóan ébren tartott állapot, amely minden divatot meghalad. Túllép az akadémizmuson, az izmusokon, ha kell, átfesti „modemre” Velazquezt, Rembrandtot vagy Manet Reggeli a szabadban című képét. De ezt is csak amúgy játékból. Szinte tanulmányként. Csakhogy pontosan Picasso az, akinél minden vonás, minden vonal, folt, minden rajz, vázlat, minden grafika maga a mű. Nincs selejt, és nincs hulladék. A műteremszemetet itt a képekkel egy rangon lehet szemlélni. Önök most ekkora elfogultságon joggal mosolyognak. Ekkora elvakultságra hogyan lehet képes egy „kritikus”?! De éppen a kiállítást megelőzően, a magyar könyvkiadás és könyvterjesztés — immár nyugodtan mondhatjuk, látszólagos — szétesése idején jelent meg (hozzáférhető áron) Ingo F. Walther Pablo Picasso című munkája. (Alcím: Az évszázad zsenije...) Ez a munkácska keltette föl annyira érdeklődésemet, hogy a reprodukciók után a valós művekkel kívánjak szembesülni. Egyszer el kell jönni Budapestre. Meg kell nézni a Ludwig-gyűjtemény valóban sokszínű és színvonalas anyagát. S ha nincs igazam, ha túlzás minden szavam, akkor a 150 forintos belépőt visszafizetem. (OTP hitelre...) ANTALL ISTVÁN Mi köze ennek a szerelemhez? drámája Tina Tumer jelenség. A rock nagyasszonya, az érzékiség, a szenvedély, a féktelen erő megtestesítője. Ez a mostani „ki van találva”, a show-biznisz törvényeihez igazítva. Mert volt egy másik Tina is, akire csak a korábban születettek emlékezhetnek, s az, ha lehet, még érzékibb, még szenvedélyesebb, ám nyersebb, sőt már-már állatiassan vad volt. Igaz, az akkori Tinát nem kellett kitalálni. Imágóját, színpadi megnyilvánulásait — ma már tudjuk — drámai élete alakította. „Én csináltam belőled Tina Tűmért” — vágta a fejéhez producere, zeneszerzője és egyben férje, Ike, a film meganynyi, brutalitásba torkolló jeleneteinek egyikében. Ami persze nem igaz, hiszen Anna Mae Bullock, ahogy Tinát polgári nevén hívták, őstehetség. Elég volt sínre tenni, s máris biztosan haladt a siker felé. Paradoxon, de épp ez a szépen alakuló karrier okozta Tina asszony drámáját. Ezért túrt mindent, megaláztatást, verést, szexuális meggyalázását. Félt, ha kiugrik a sebesen haladó vonatból, s szakít férjével, elveszti azt, ami a legszentebb számára: az éneklés, a szereplés lehetőségét. Páni félelem fogta el, ha arra gondolt, hogy kirekedhet a koncerttermekből, a stúdiókból. Annál nagyobb tiszteletet érdemel, amiért végül mégis megtette. A válóperüket tárgyaló bíró figyelmeztette, harcoljon vagyonuk ráeső részéért. Ő azonban mindenről lemondott, csak a nevét tartotta meg, amelyet egykor Ike talált ki számára... Brian Gibson rendező szerencsés kézzel választotta ki a főszereplőket. Angela Bassett nemcsak külsejében hasonlít Tinához. Sikerült tökéletesen feltérképeznie a korai, vad Tina mozgását és arcjátékát is. Az Ike-ot alakító Laurence Fishbume (őt leginkább Coppola filmjéből, a Cotton Clubból ismerhetjük) szenvtelen brutalitása is hiteles. Nekik köszönhető, hogy a hétköznapi dráma igazi drámává érett, s elkerülte a giccs és a mesterkéltség csapdáit. A film értékét növelik a korhű díszletek és rekvizitumok. Ebben a forgatóknak néha szerencséjük is volt, hiszen például szinte érintetlen állapotban találták a Tumer házaspár egykori kaliforniai házát. Megmaradt Tina néhány akkor viselt színpadi ruhája is. A filmbeli Tina csaknem kilencven ruhában mutatkozik, míg társa csupán ötvenszer volt kénytelen öltözködni. Egyébként a filmet az a Michael Peters fényképezte, aki annak idején Michael Jackson híres klipjét, a Thrillert is „fotózta". A film eredeti címe (What’s Love Got To Do With It) tulajdonképpen egy kérdés, amely Tina egyik dalából származik: Mi köze ennek a szerelemhez? Hát csak annyi, hogy Tinának két igazi szerelme volt. Az egyikből, a férjéből kiábrándult, a másikhoz, a zenéhez, az énekléshez életfogytiglan ragaszkodik. Nem szoktak élő személyekről életrajzi filmet készíteni, de ez a film jó, hogy megszületett. Aki megnézi, másképp hallgatja majd Tina Tűmért. alex s. Tina asszony A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 28. Herder: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról Száz könyvünk között igyekszünk kivételes helyet biztosítani azoknak, akik valamilyen módon a magyarság sorskérdéseivel kerültek kapcsolatba. Ilyen volt Herder, akinek „jóslata" erőteljesen befolyásolta a magyaroknak szomszédaikkal való kapcsolatát. De ki volt Herder? „Herder szellemi öröksége jelentősebbnek és termékenyebbnek bizonyult a modern művelődés számára, mint a kanti szellemi hagyaték” — idézi Rathmann János Mehringet, s tanúságul hívja Herder mai magyarországi „divatját". Valljuk be, nagyobb szentségtörést aligha lehetett volna elkövetni a filozófiatörténetben, mint éppen Kantnak az elsőbbségét megkérdőjelezni, ráadásul éppen Herderrel, aki a filozófiának szinte mindmáig a Hamupipőkéje volt. Az újabb filozófiatörténet a Vicótól Hegelig (s így Marxig) ívelő vonalon jelöli ki Herder helyét: „Herder... egy eddig nem méltatott, ám a történelemfilozófiában jelentős közbülső helyet foglal el Vico és Hegel között. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy Kant egy történelembölcseleti művében, kronológiailag Herder művével egy időben, hasonló álláspontra jutott.” S így van ez annak ellenére, hogy „Herder mindenbe belefogott, de semmit sem fejezett be. Sőt Vicán s Hegelen túl még Spinozával is rokonítják, mondván, hogy Spinoza legfőbb hatását Herdernél abban látom, hogy Herder, aki az elsők között alkalmazta a Spinoza által stimulált panteizmust a történelemre, ilyen módon eljuthatott egy, sok vonatkozásban a hegelit is előlegező dialektika elemeihez”. Számunkra persze az egész Herderkérdéskörből a „Herder és a magyarság" cím alatt összefoglalható téma a legérdekesebb, Rathmann János monográfiájában (Herder eszméi a historizmus útján) végül eredeti és teljes formájában olvashatjuk az annyiszor emlegetett „herderi jóslatot" a magyarság kipusztulásával kapcsolatban. Lássuk hát, hogyan is hangzott valójában: „Itt élnek most (mármint a magyarok — Cs. L.) szlávok, németek, románok és más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként és századok múlva talán a nyelvük is alig lesz fölfedezhető. ” Rathmann bebizonyítja, hogy az ún. jóslat Oláh Miklósnak Kollár Ádám által kiadott és elferdített könyvére támaszkodik, s Herder nem tudhatta, hogy a magyar lakosság arányának csökkenése nem természetes folyamat volt, hanem elsősorban a Habsburgok erőszakos telepítési politikájának a következménye. Persze, aligha lenne elegendő, ha Herder eszméit csupán monográfiákból, biográfiákból ismerhetnénk, ahogy az két évszázadon keresztül történt. Az 1744-ben született s 1803-ban elhunyt Herder ugyanis egészen a legutóbbi időkig azon kisszámú világirodalmi nagyságok közé tartozott, akiknek csak a legendája élt a közvéleményben, írásai nem. Pedig a Herder-legenda, mint már utaltunk rá, különösen érzékenyen érint bennünket (lásd a néhány éve lezajlott vitát Herder jóslatáról). Ezért örvendetes, hogy a Herder-monográfia mellett az elmúlt években megjelent végül Herder két munkája is, nevezetesen az Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról, valamint az Értekezések — levelek. Hogy mennyit ér Herder jóslata, az persze két évszázad múltán kiderült. Szerencsére, nem a jóslata emelte őt a halhatatlanságba, ez legföljebb arra szolgál tanulságként, hogy milyen az, ha egy történész, aki ráadásul filozófus is, futurológussá vedlik. A mai olvasó azonban meglepetéssel fedezi föl az „Eszmék...” impozáns gondolatkonstrukcióját, s próbálja azt elhelyezni a filozófia nagy rendszerei közt. S újabb meglepetéssel fedezi föl, hogy mennyit merített e történelemfilozófiából Hegel. Arról pedig, hogy a hegeli bölcselet milyen hatással volt a gondolkodás további alakulására, egyrészt Marxon át a dialektikus és történelmi materializmusra, másrészt Kierkegaard közvetítésével a modem nyugati filozófiákra (egzisztencializmus, neopozitivizmus stb.), arról bárkit fölösleges meggyőzni. S hogy miért maradt mégis ismeretlen Herder életműve a magyar olvasók előtt, arra alighanem kielégítő magyarázatot ad a szerencsétlen jóslat. De hogy ma miért csak szemelvényesen jelenik meg Herder főműve, arra kielégítő magyarázatot aligha találunk. Nem is keressük a magyarázatot, csak sajnálhatjuk, hogy így történt, mert rövid időn belül aligha lesz korrigálható e meggondolatlan lépés, lévén, hogy egy-egy filozófiakönyvet nemigen szokás, mégha túllépi is a szakmai érdeklődés kereteit — rövid időn belül újra kiadni. Némileg enyhíti kiányérzetünket a másik gyűjtemény, az Értekezések — levelek. „Ahogy az emberi nem minden valószínűség szerint közös eredetű, progresszív egészet alkot egy nagy háztartásban, ugyanúgy valamennyi nyelv s ezekkel együtt a művelődés egész folyamata is" — olvashatjuk a híres Értekezés a nyelvek eredetéről című tanulmányban. S néhány lappal lejjebb: ”Ahogy csupán egyetlen emberiség lakik a földön, úgy csak egyetlen emberi nyelv is: de ahogy ez a hatalmas faj oly sok kis, országok szerint elkülönülő nemzeti fajtára oszlott, nyelvünkkel sem történt másképp.” íme, a Herder-reneszánsz újabb dokumentumai: Az Eszmék... után az Értekezések — levelek a filozófus rövidebb munkáiból tesz közzé néhányat. Nevezetesen Az emberi művelődés történetfilozófiája című írást, a későbbi Eszmék... előtanulmányát, a már említett értekezést A nyelvek eredetéről s a nem kevésbé híres Levelek a humanitás előmozdítására című gyűjtemény néhány reprezentatív darabját. „Te korunk Szókratésze, nem tudsz már úgy tevékenykedni, mint Szókratész, mert működésed színtere már nem oly kicsiny, szűk, fokozottan élénk, zsúfolt, az idők, a szokások, a nemzeti karakter már nem annyira egyszerű, hatóköröd más! Mivel már nem Athén polgára vagy, hanem a világ polgára, természetesen hiányzik az áttekintésed arról, amit teszel, az öröm érzése azzal kapcsolatban, amit véghezvittél daimónod. ” Az emberi művelődés újabb történetfilozófiájáról című írás — amelyből a fenti idézet való — jelentősége, Rathmann szerint, kitüntetettnek mondható. „Új és tartós hatású gondolata, hogy ... a valóság fogalma nem korlátozható a természet világára. Gondolkodói fejlődése során Herder egyre inkább a társadalmiság és az ember felé orientálódik, hogy végül filozófiája egy újszerű humanitáskoncepcióban és antropológiában csúcsosodjék ki. Az átorientálódás, amely a klasszikus német filozófiában a fichtei és részben hegeli gondolkodásnak is egyik vonásává vált, már Herder életművén is föllelhető. ”
